Hárman a padon
Orlai Produkciós Iroda előadását mutatták be a Gyulai Várszínház Kamaratermében
Parádés szereposztásban – telt házzal – láthatta a közönség az Orlai Produkciós Iroda kamaratermi darabját, amelyet Aldo Nikolaj szerzett, rendezője pedig Göttinger Pál volt.
Aldo Nicolaj (1920–2004) olasz drámaíró komédiáit a XX. század 50-es, 60-as éveiben kialakult életforma ironikus kritikája jellemzi. Groteszk, szürreális látásmódja a kispolgárság mindennapi életének iszonyú tapasztalatából fogant.
Nicolaj darabját Sz. Nagy Magda fordításában 2021-ben mutatták be ezzel a szereposztással: Benedek Miklós (Luigi La Paglia) és Gálvölgyi János (Libero Bocca) a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai, valamint a Jászai Mari-díjas Egri Márta (Ambra). A három idős ember története összeforr a „vasnemzedék” még élő, már erősen nyugdíjaskorú képviselőinek sorsával. A történetben a két férfi 76 éves, a valóságban sem élnek e kortól sokkal messzebb (Benedek 75, Gálvölgyi pedig 73). Az egyenrangú főszereplők leélték és végigküzdötték a XX. századot. Látták a háborúkat, munkásemberként (nyomdai szedő; számfejtő) tapasztalták a kiüresedett küzdelmet a mindennapi megélhetésért. Végül egy zsúfolt lakótelepen mérhetetlen magányukban érjük utol őket. A két férfivel szemben a valaha szebb napokat megélt, egykor kisdedóvóként dolgozó Ambra szelíd és jókedvű tudott maradni. A hajdan erős fiúk, egykor életrevaló, bátor katonák, majd szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak mára halvány árnyékai önmaguknak, csupán emlékeken merengő, rozoga, mogorva vénemberek. Önmagukba zárva ténferegnek az utcán, egyedül, családjuktól éppen megtűrten. A lakótelep kis tere a paddal ikonikus találkozóhellyé válik, naphosszat üldögélnek, kezdetben mintha a becketti Godot-ra várakoznának, mindenféle cél nélkül, majd szóba elegyednek és megtörténik a csoda: barátokká lesznek.
Nyelvértő színházlátogató ráébred, hogy beszélő nevekkel dolgozik a szerző: a La Paglia szalmát (il pagliaccio ’bohóc’) jelent, a Libero Bocca pedig fordítható „szabadszájúnak” is. A l’ambra ’borostyán’, a hűség szimbóluma, női szereplőnk élete minden szakaszában hűséges marad az elveihez: nem házasodik meg, nem szül gyermeket.
Bocca folyton takargatja, hogy gyengénlátó, igyekszik kiváló kondícióban feltűnni a fél évvel idősebb La Paglia mellett. Közben pedig mentálisan egyáltalán nem erősebb, sőt. Rendszeresen elfelejti barátja nevét. Néha kisebbrendűségét érzékelteti vele. Egészen apró mozdulataiból derül csak ki, hogy valójában mennyire bizonytalan, gyenge és esetlen: idegesen járkál a pad körül, várakozik, körbe-körbe tapogat. La Paglia háromnapos távolléte után gyerekesen számonkérő hangnemet üt meg. Mozdulatait állandóan ellenpontozzák szavai. Mindig mindenre gondol, kész válaszai vannak, mindent megtervez, megszervez. Lassan újra gyerekké válik: álbajuszt szerez, nehogy fölismerjék őket, megvesztegeti a házmestert, hátizsákba pakol. A karakterben azonban állandóan dúl az ambivalens életösztön, a fiatalossá váló szenvedély mellett a páni félelem az ismeretlentől, az elkerülhetetlen haláltól. Noha nem erőltetett a vidámsága, mégis ott érezhetni mögötte a fájdalmat. Nehezen mozdul odébb a padon, állandóan leplezni próbálja fogyó fizikális és megfáradt mentális erejét.
La Paglia mindent tud az öregségről, amit halandó ember tudhat, nem játssza, megéli azt. Egy ’szalmaszál’-on egyensúlyozik az elmúlása, sebzett és indulatos ember. Könnyen haragvó és könnyen elérzékenyülő karakter. A sorsának kibontakozó tragédiájára való rádöbbenése szívrohamhoz vezet. Bocca ezt is eltagadja tőle, nem hajlandó elhinni, nem fogadja el. Az eddig a botjával teátrálisan és mókásan csapkodó La Paglia mozdulatai elcsendesednek, iszonyú görcsben funkcionálnak, az egész ember kiszolgáltatottá és merevvé válik, ijesztő, mint egy élőhalott múmia a szín…padon. A megrendítő jelenet után, a stresszoldás végett családi és párkapcsolati méltánytalanságokról papolnak egymásnak és Ambrának. A szó szerint szívfacsaró helyzetből a fanyar humor és az a tény emeli ki őket, hogy Luigi mániákusan szereti az édességet. Bocca tudja, hogy egyedül ez a gyermeki önkény képes irányítani Luigi figyelmét: ha erre fókuszál, akkor újra boldog, akkor nem fáj semmi. Ha eszik, arcán mesélnek a gyermeki öröm könnyfakasztó barázdái.
Amikor először megjelenik a két férfi padjánál Ambra, az ugyancsak magányos, nyugalmazott óvónő, a két férfi különbözőképpen reagál rá. Bocca féltékenynek mutatkozik, Luigi azonban gáláns és vonzó úrként viselkedik, szemlátomást megifjodik a hölgy közelében. Pedig Bocca lenne Ambra zsánere, de ő ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Noha jól láthatóan kiskamaszként viselkedik a nő jelenlétében, bohókás mozdulatai, félszeg és szégyenlős félmosolyai, zavart és ügyetlen babrálgatásai kiszolgáltatottságról tanúskodnak. Ambrát már első jelenetsorában úgy ismerjük meg, mint egy vidám, őszinte, kapcsolatokat kereső, öntudatos, de magányos nő. Azonnal leül a padhoz: álcázott macskakeresőből később ismerősként merészkedik a két férfihoz. Mindig kiegyensúlyozott, nem hord álarcot. Ő is magányos, de nem azért, mert gyerekei eltaszították maguktól: neki sosem volt senkije, csak a megszámlálhatatlan nemzedéknyi óvodás, akik karácsonyra lapot küldenek, de meghívást soha. Átérezzük, hogy ő is melegségre vágyik, erről sosem panaszkodik, csak a darab vége felé mondja ki sorsának keserűségét. Ekkor egyetlen pillanatra hozzáöregszik a két férfihoz (a színésznő valójában 71 éves). Nem lehet teljes értékű „harmadik” a padon, jelenléte mégis állandósul, érezzük, hogy a „padolók” sorsához tartósan hozzátartozik az ő története is. Amikor utolsó ízben találkozik a két öreggel, kibukik belőle a féltve őrzött fájdalom: gyermektelen és magányos marad egész életére.
Noha a szereplőink nem ismerték egymást, lassacskán rácsodálkoznak egymás élettörténetére. Ahogy a barátság mélyül, úgy hegednek be a személyes álarcok ráncai. Kezdenek őszintén és tisztán viselkedni a másikkal, a tartuffe-ösködésnek nincs helye egy komoly barátságban. Márpedig Luigi és Libero viszonya kölcsönösen bizalmassá válik a nosztalgiával fűszerezett beszélgetések alkalmával. A tudat, hogy valaki biztosan vár a szokott helyen, fokozatosan feltölti mindkettőjüket, a kiürültség érzetét felváltja a valahová tartozás biztonsága, az újonnan felvett szokások megnyugtató rutinja. A feleslegesség, a szeretetnélküliség, a céltalanság szürkesége alól kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik. Elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba: elszöknek a családjaiktól, felkeresik a tengerpartot, Bocca szülőfaluját és végre egyszer még szabadnak érezhetik magukat. A készülődés kamaszos stresszéből azonban váratlan és tragikus végkifejlet józanít ki bennünket: Bocca az indulás tényleges pillanata előtt a padon hal meg. Tökéletesen groteszk a zárlat, éppen úgy, mint a vállfaárus Gyuszi bácsi esetében (Sose halunk meg, 1993): amikor minden jobbra fordulna, elkezdődhetne valami új, valami boldog, az egyik fő szereplőnk, akit a végére egészen megszerettünk, meghal! Mindenkinek van egy padja, csak remélhetjük, hogy sokáig és a megfelelő személyekkel üldögél rajta…
forrás: https://www.gyulaihirlap.hu
