Beszélgetés Seress Zoltánnal
Antall József miniszterelnököt játssza az 1990-es taxisblokádról szóló filmben, miközben a Konferanszié a Vígszínház Kabaréjában. Mindkét szerep szembesít, nemcsak a közelmúlttal, de a jelennel is. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: A Blokád című film az 1990-es taxissztrájkról szól. Elég messze van ez ahhoz, hogy valamennyire objektíven lehessen már róla beszélni?
Seress Zoltán: „Ha most kell meglennie, akkor nem máskor lesz; ha nem máskor lesz, akkor most; és ha nem most, akkor előbb-utóbb úgyis. Készen kell lenni rá.” – mondja Hamlet, amikor Horatio le akarja beszélni a párbajról. Szerintem a harminc év az a pillanat, amikor még érdemes szembesülni vele, mert belátható idő egy ember életében, hogy végiggondolja a történteket.
R: Az persze kérdés, hogy valaki mit gondolt erről akkor és mit gondol ma.
SZ: Annak idején én nem a kormánypárt oldalán álltam. Azt nem mondom, hogy hangosan nem, mert éppen nagyon elfoglalt voltam. Azóta eltelt harminc év, és nagyon mást gondolok.
R: A film miatt?
SZ: Amiatt is, de az elmúlt években alapvetően átértékelődtek a dolgok. A film alatt sok olyan információt, impulzust kaptam, ami csak megerősítette ezt. Megrendítő részleteket tudtam meg, főleg arról, hogy mi történt a kórházban Antall Józseffel. Hogyan szembesült betegsége alatt a politikai és államférfiúi felelősséggel, milyen döntéseket hozott, milyen érzelmi változások közepette. Ez a bennem zajló folyamatok végére tett pontot. Úgy gondolom, megértettem egy embert. Arról ugyanis nem tudtunk, hogy mi zajlott a kórházban. Vannak jegyzőkönyvek az akkori kormányülésekről, amik telefonon zajlottak, ezek tények, vissza lehet őket keresni, benne vannak a filmben. Nyilván nem szó szerint, de a forgatókönyvíró Köbli Norbert és a rendező Tősér Ádám ebben nagyon alapos volt. Engem inkább az emberi oldala érdekelt. Azon gondolkodtam, ha én lennék ilyen helyzetben, hogyan cselekednék. Mivel teszek jobbat: ha azt mondom, hogy ezt végig kell csinálni, mert erre esküdtem föl, vagy azt mondom, hogy felelősen ezt nem lehet tovább vinni. Erről keveset tudtunk, de az akkori világ nagyon más volt. Ma több ezer cikk jelenne meg minden pillanatáról, mindenki ezt tárgyalná, következtetéseket vonna le. Ma már ez a PR része, naponta szembesülünk azzal, hogy fontos politikai döntések a Facebookon jelennek meg.
R: A mai politikai légkör árnyalja a filmet, visszahat rá?
SZ: Antall a személyiségéből fakadóan a mai világban is ugyanúgy kezelné ezt a helyzetet, mint akkor. A film két szálon fut: ötvenhatban és közvetlenül utána, a másik pedig a blokád ideje – ebben a két idősíkban váltakozik a történet. Nekem ott kapcsolódik össze a két rész, amikor egy pillanatban hajszálon múlik, hogy nem történik újabb ’56. A blokád nyilvánvalóan nem arról szólt, hogy hétfőn hatvan százalékkal fölemelték a benzin árát, és szerdán kivonultak az emberek az utcára. A múltat kellett földolgozni, mert volt egy békés, vér nélküli politikai átmenet, megtörtént a rendszerváltás. Idézem az általam nagyon kedvelt Szentmártoni János mondatát: „Úgy csapódtunk a szabadságba, mint repülőgép az óceánba.” Aztán a blokád alatt mégis csak lett egy klasszikus értelemben vett „forradalom”, amikor kimentek az emberek az utcára. Az pedig kérdés, hogy mi volt ennek a mentális következménye. Volt Antall Józsefnek egy mondata, amire akkor sokan fölkapták a fejüket. „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Sokakhoz hasonlóan én is visszautasítottam. Harminc év után nagyon mást jelent ez a mondat.
R: Nagyon más volt ez a szerep, mint az eddigiek?
SZ: Annyiban igen, hogy én is átgondoltam ezt a harminc évet. Hogy voltam akkor, mire voltam képes gondolni, és mi van most. A színházi élet más, azzal naponta szembesülök. Viszont az még soha nem történt meg velem, hogy egy olyan történelmi személyiséget formáltam meg, aki a hétköznapjaim része volt. Nem kellett mesélni róla, mert ott voltam. Ennek az emberi részével szembesülni nagyon különös helyzet volt. Mit láttam akkor és mit látok ma. Jöttek a személyes emlékek, hogy mit csinált akkor a bátyám, az apám, az anyám. Hosszú idő volt, mire ezt szét tudtam választani. Persze ez is egy szerep, de mégsem lehetett csak szerepként értelmezni. Az, hogy Antall Józsefet játszom, a jelenidejűségével teljesen más volt, mint, mondjuk, Gary Oldman Churchillje. Zárójelben megjegyzem, hogy egy olyan maszkban, amin fölöslegesen melóztak öt órát.
R: A te maszkodat kétórásnak mondják.
SZ: Nincs annyi, ezek csak mendemondák. Lehet, hogy az elején az volt a szándék, hogy most egy igazi Antall-maszkot csinálunk, de ez aztán lassan kikopott. Lett három fontos pontja, ami megmaradt, de én nem ezért voltam ott. Hogy miért, azt vagy igazolja a film, vagy nem. A többi tényleg masztix meg műanyag, amire egy bizonyos pont után nincs semmi szükség.
R: Nem félsz attól, hogy a nézők egy része ezt is propagandafilmnek tartja majd?
SZ: Szó nincs erről. Semmi dolgom egy propagandafilmben, és ez nem is az. Ha valaki ebben propagandát akar keresni, nyilván megtalálja, hangos lesz, és kikéri magának. Velük nem lehet leülni és beszélgetni sem a filmről, sem a politikáról. Antall József 1993-ban meghalt, nekem addig szól a mandátumom.
A Kabaré Konferanszié szerepében van néhány mondat, amiket én kértem, hogy legyenek benne. Ironikus reflexiók a mai világra. Karl Valentintől származnak, aki a harmincas években híres müncheni komikus volt. Ezek a bon mot-k olyan abszurdak, hogy sem az igenek, sem a nemek kategóriájába nem lehet őket sorolni. Deklaráltan és a mai világra utalva mondom, hogy a tartózkodom gomb megnyomásához való jog mára kikopott, a gyáva szinonimájává vált. A tartózkodom nem politikai kategória, lehet, hogy a parlamentben az, de mi nem ott élünk. A választási kényszer nyomasztó, sőt néha félelmetes. Azt gondolom, hogy meg kell hagyni azt a lehetőséget, hogy mindenki mérlegeljen, és szabad akaratából döntsön. Ha ezt nem hagyjuk meg, akkor nem tudunk együttműködni, mert egyfajta szellemi diktatúraként éljük meg nem csak a választás kényszerét, de a bélyegét is annak, hogy nem mondtál igent vagy nemet.
R: Ezt a hétköznapokban is érezni, vagy még nem durvult el ennyire a világ?
SZ: Itt van velünk a belső zsebekben, elmenti magát a telefonra, belekúszott az életünkbe a végtelen és mindent leromboló türelmetlenség, agresszivitás. Velünk él ez a kényszeres „fészbuk-szindróma”, ami akár közösségeket is képes tönkretenni. Ha ezt a szellemi kényszerpályát hagyjuk magunkra telepedni, akkor nemcsak politikai kérdésekben fogunk eltévedni, hanem másban is. Elveszítjük az ízlésünket és szellemi tartásunkat. A színházról is beszélek, mert a mi közegünk is ezzel a csónakkal borul be a vízbe, és az nagyon nem jó. Meg kellene őrizni bizonyos tradíciókat, amik talán megmentenek bennünket az ilyesmiktől.
R: Visszatértél a Vígszínházba, ahonnan indultál. Nagyon más ma, mint akkor?
SZ: Nagyon. Lehet, hogy a film kapcsán most erre érzékenyebb vagyok, de sok zökkenő van a generációk együttműködésében. Ritkul az a felület, ahol igazán vannak találkozási pontok, és most nem a színpadról beszélek. Ebben persze az idősebb generációnak is nagy felelőssége van. Amikor beléptem a Vígszínházba, Tordy Géza fiatalabb volt, mint én most, nem mertem neki azt mondani, hogy szervusz. A többi klasszikusról nem is beszélve, hiszen az ember már attól megilletődött, hogy egy színpadra lépett föl Páger Antallal. Visszatérve Tordyra, jó napot kívánok, mondtam hosszasan, míg meg nem unta. Hogy ez jó vagy nem jó, nem tudom, én akkor úgy éreztem, hogy rendben van. Meglehetősen konzervatív dolog volt, de tudtunk együttműködni. Talán én sem teszek ezért eleget. Lehet, hogy nagyon erőteljes a kívülről jövő hatás, nem a közösség számít, mindent elsöpör az ego. Nekem nagyon jól jött, hogy közel a harminchoz találkoztam Taub Jánossal, aki az ego téglafalán egyetlen helyen ütött lyukat, és azon keresztül kezdett el kommunikálni. Nem bánt velem kesztyűs kézzel, de nagy szeretet és türelem volt benne. Sok mindent megtudtam tőle nemcsak a színházcsinálásról, de magamról is.
R: Volt egy közel tízéves vidéki epizód az életedben, és közben volt a Bárka, amit vezettél is. Nyilván mindegyik színháznak megvoltak a maga tanulságai, de beszéljünk a Bárkáról. A bezárása, elvétele, tönkretétele után – válassz, hogy melyik a jó szó – nehéz lehetett fölállni.
SZ: Lehet, hogy kívülről úgy tűnt, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy fölállok a Bárka után. Jól ismerem magam, tudom, hogy milyen kicsinyesen nem tudok elengedni dolgokat. A színész egy polip, aki a legszűkebb résen, a legnagyobb akadályon is át tud csúszni. A színész is épp olyan érzékeny, intelligens állat, mint a polip, aki ha tehetségesen használja a tapadókorongjait és még szerencséje is van, övé a pálya. Ha ezt elveszíti, vége. Attól féltem, hogy a Bárka után ez bekövetkezik.
Ami a vidéki színházakat illeti, az tudatos vállalás volt. Miskolcra hívtak, és akkor eszembe nem jutott, hogy visszaforduljak Budapestre. Azt gondoltam, hogy ez most így lesz, a hajnali vonatra szállásokkal, a sok éjszakai autózással együtt. Miskolc tulajdonképpen kudarc volt, mert Kamondi Zoltánék kísérleti színháza akkorra hullott szét, mire odaértem. Aztán jött Szeged, a Telihay Péter rendezte Három nővér, ott volt egy megragadás a Platonovval és az Amerikai Elektrával, nagyon jó pillanatok voltak, azokat nagyon szerettem. Telihay Platonovja különösen jó előadás volt, általános magyar színházi gyalázat, hogy nem jutott el az akkori országos megmérettetésre. Nyíregyháza kudarc volt, rosszul is éltem meg, a szolnoki mondathalmazban szerencsére volt egy olyan mondat, amit érdemes aláhúzni.
És közben volt a Bárka, amiről nem beszélnék, de ez volt az ív vagy képletesen 365 nap, amivel körbeértem. Voltak nagyon fontos pillanatok, de a batyu nagyon lehúzott. Végül Fehérvár, ahol nagyon szerettem csinálni Esterházy Péter Mercedes Benz című darabját, és nagyon befogadó közeg volt. Aztán változott az élet, és most újra itt vagyok, a Vígszínházban.
forrás: https://revizoronline.com
