“AZ ÖNBECSÜLÉS KELL, HOGY MÉG JOBB MUNKÁRA SARKALLJON” – INTERJÚ PREGIZTER FRUZSINA SZÍNÉSZNŐVEL
%20-%20i0.wp.com.png)
A Kurázsi mama óriási és nehéz szerep, rangot jelent eljátszani. Jól gondolom?
Amikor megkap valaki egy nagy szerepet, szerintem nem szabad azzal foglalkoznia, hogy mekkora súlyú. Annyiban más, hogy több szöveget kell megtanulni, többször kell bejönni a színpadra, másképp kell előző nap étkezni, aludni, a testtel bánni, hogy azt a fajta koncentrációt, amit igényel, meg tudja csinálni. Azzal foglalkozni, hogy eddig ki mindenki játszotta el a világtörténelemben, tilos és szakmaiatlan! Utólag válhat érdekessé. A Kiss Manyi-féle előadás felvétele fent van a világhálón, de nem néztem végig, csak részleteket, és amikor azt láttam, hogy iszonyú lassú, félre is raktam, nem foglalkoztam vele, hiszen egészen más ritmusban élünk manapság. Ott volt nekem Keresztes Attila, a rendező, mint világítótorony, benne hittem és belekapaszkodtam.
Három Kurázsi mama előadásunk volt a héten. Egészen mások, mint korábban, hiszen sajnálatos módon megváltozott körülöttünk az élet február 24., az ukrajnai háború kezdete óta. Azóta a háborúról, a háborús nyerészkedésről beszélni egészen más összpontosítást és energiákat igényel. Mindig is nagyon megviselt ennek a szerepnek az eljátszása, mostanában különösen.
A háború megrettenti az embert, de így, hogy naponta látom a menekülőket, még drámaibb – már nem is nézek mostanában híreket, leváltam a facebookról. Napi egy-másfél hírt vagyok hajlandó megengedni magamnak, úgyis elérnek, dől az információ, megtudok mindent. Furcsa világot élünk, az információk ungon-berken, fölülről-alulról, jobbról-balról olyan átláthatatlanságot fonnak az ember köré, hogy én inkább fölfelé nézek, próbálom az égre hangolni a lelkemet és a szívemet, és várom a Feltámadást Húsvétkor – meg mindennap.
A Leenane szépe Mag Folanja szerintem legalább ilyen súlyú szerep, miként a Rettenetes szülők Yvonne-ja is (ez szintén Keresztes Attila rendezése), utóbbiban a halál jeleneted hátborzongató élmény volt. Mindkettő felér szerintem a világirodalom bármely nagy szerepével.
Kiss Manyit kell idézzem: „Nagy szerep… Hát elolvasom, megtanulom, eljátszom, oszt vagy sikerül, vagy nem.” Úgy gondolom, egy profi színész foglalkozzon az adott szerepével, a megoldandó szakmai kérdésekkel. És kész, valami lesz. De kétségtelen, nagy ajándék a pályám ezen pillanatában, hogy eljátszhatom Kurázsi mamát. Visszacsatolás arra, hogy túl a hatodik ikszen erre fizikailag alkalmas voltam és be tudtam fogadni a rendezőm instrukcióit, a többiek segítségét. És legfőképp a Jóisten kegyelmét. A nézők szeretik, s bármennyire is háborús időket élünk, senki nem ment el a szünetben, legutóbb hatalmas vastapsot kaptunk a 70 százalékban diák nézőktől. Megrendítő így befejezni az előadást.
Szót kell ejtenünk az Alszanak a halak előadásról, amit te rendeztél, kitűnő! Fridrik Noémi játssza remekül, Olajos Gábor gitárművész méltó közreműködésével. Beválogatták a tatabányai MOST fesztiválra, már jóval korábban minden jegy elfogyott rá.
Én soha nem nézem meg – vannak, ha nem is babonáim, de szokásaim – egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy aznap teltház van-e vagy sem, nem érdekel. Ha csak két ember ül a nézőtéren, nekik is ugyanúgy kell játszanunk. Az Alszanak a halak a gyászt és annak megélését dolgozza fel egy gyermek szemével. Jens Raschke műve segítheti a gyermekek és felnőttek szembenézését az élet legnehezebb kérdéseivel. A színdarab minden fontos állomáson végig vezet a kislány szemén keresztül, elmeséli, ahogyan a gyerek kérdez, ahogyan a szülő válaszol. Az előadást követően mindig beszélgetést kínálunk fel, időnként elég sokan ott maradnak, de előfordult, hogy csak egy házaspár. Ez tulajdonképpen egy mentálhigiénés projekt, a darabról és mondanivalójáról érdemes beszélgetni, szívesen elmegyek a témával középiskolai kollégiumokba és iskolákba is.
Már elég sok előadás áll mögöttetek, miként összegeznél?
Mindegyiket megnézem. Nagyon furcsa, hogy sokszor bevillan: jé, ezt én rendeztem? Nem emlékszem rá, egy-egy mozzanat miként jutott eszembe. Mindig lenyűgöz Fridrik Noémi játéka, valami egészen különleges anyagból van a kolléganőm, valami olyat tud, mint a Kiss Manyi féle csoda! Nem érdemes Noémi színészetét elemezgetni, boncolgatni – elementáris sugárzása van, ami csak jön belőle. Nézem az előadást, s majdnem olyan minden alkalommal, mintha először látnám, mert új dolgokat hoz felszínre.
Ez – kénytelen vagyok így fogalmazni – örök darab, hiszen a halált senki sem kerülheti ki. Már most felvetődik bennem és a színházam felé is a kérdés, vajon ez az előadás nem tartozik-e abba a kategóriába – lévén monodráma, viszonylag egyszerű technikai igényekkel – amit néhány év múlva elő kell venni, mert a következő korosztály számára ez mindig szűz talaj, csúnya kifejezéssel „lesz rá piac”.
Azt nem várhatom el, hogy mindenki tudjon-akarjon beszélgetni az előadás után, hiszen rendszeresen előfordul, hogy a nézők, köztük a pedagógusok nagyon megrendülnek. A lényeg szerintem, hogy a közönségünket ne hagyja nyugton a téma, s ha haza mennek, otthon váltsanak szót róla a családdal. Esetleg kérdezzék meg a szülőket, hogy ők miként érezték magukat amikor meghalt a nagymama vagy nagyapa, vagy bárki, aki közel állt hozzájuk.
Szeretnénk, ha azt látnák a családokban a szülők és a hozzátartozók, hogy lehet erről a témáról beszélgetni, sőt, kibeszélni, eközben újra megélni azokat a szép és jó dolgokat, amiket az eltávozottaktól kaptunk. Hiszen a gyász erről kell szóljon, hogy kibeszéljük magunkból a veszteség okozta problémákat, fájdalmakat, s éljük újra a jókat. „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni” – ahogyan Pásztor Anna énekli elhíresült dalában. Úgy gondolom, az életminőségünk is egészen másmilyen lenne, ha ezeket a rítusokat, ezeket az újra- és megéléseket be mernénk vállalni. Mert ez egy vállalás. Nem lehet hárítani, hogy „ne beszéljünk a halálról a gyerek előtt, mert úgysem érti”, „ne vigyük el a temetésre”… Ezt nem érteni kell!
A gyász nem értelmezhető, érthető dolog, az egy kénytelen megélendő valami. A szakemberek aláhúzhatnák, sőt, húzzák alá a mondatomat, mely szerint iszonyatos következményei lehetnek, hogyha valaki nem éli meg a halált, ha úgy csinál, mintha nem történt volna meg, mert az mentálisan és nem csak mentálisan káros hatást fog gyakorolni a további életére. Érdekeset mondott egykori tanárnőm, akivel mai napig tartom a kapcsolatot: „A gyász – az nagyon szalonképtelen dolog.
Bizonyos idő múlva elég egy pillanat: valakinek az arcára esik a fény, elég egy dallamfoszlány, egy illat, egy étel íze, és egyszer csak őrjöngve törhet ki az emberből, mint valami hányás”. (Kérlek, ezt majd így írd le!) Ha valaki nem mer megélni szalonképtelen helyzeteket, ha nem tanulunk meg mindezzel valamilyen módon bánni – az pusztít. Vissza kell nézni a korábbi nemzedékeket, hogy ők hogyan élték meg, hogyan bántak a rítusokkal. Szörnyű, de egy ’91-es kanadai tanulmányban olvastam, nem kellene-e iskola tantárgy, életmódtan keretében megismertetni a gyerekekkel, mi az a gyász…
Olykor azt mondják a kisgyerekeknek a meghalt rokonról, ismerősről: elutazott.
Hazugság! Minden vissza fog jönni, a düh, a harag… Ennek az érzésnek megvannak a szakszerű állapotai, ha elfojtjuk, később az egész valami borzasztó komplex módon jön elő. Tisztelet a kivételnek, mert találkozom az ellenkezőjével is, de sajnálatos módon a nagy többség valami érhetetlen módon túlfélti a saját gyerekét: „Jaj, csak nehogy…” De gondoljon már bele: a gyerek is ember, és a maga módján ő is elveszíthet valakit, legyen az rokon, barát, vagy „csak” a papagája, kutyája! Mindannyiunknak, így a gyerekeknek is meg kell élniük a veszteségeinket, akármilyen életkorban vagyunk is. Ha ezt visszafojtjuk, borzasztó árat fizetünk érte. Ezért érzem: az, hogy megrendeztem ezt a színdarabot, előcibáltam a témát, az egy ügy. Nem az a lényege, hogy én most kipróbáljam magam egy más területen, jelesül rendezőként. Igazából mindig az volt a vágyam, hogy a színházat és a mentálhigiénét valahogy összehozzam, a görög színjátszás helyszíne például egészségügyi intézmények mellett volt. A lényeg, hogy másmilyenek legyenek az emberek egy előadás megtekintése után, mint ahogy bejöttek a színházba.
Fontos témája beszélgetésünknek legújabb kitüntetésed, a Magyarország Érdemes Művésze is. Ez egy új lépcsőfok? Mit jelent számodra Érdemes Művésznek lenni?
Először is attól, hogy kitüntetést kapok, nem fogok másképp bemenni a színpadra, és nem fogom másképpen játszani a kilencvenhat éves alkoholista nagymamát A kripliben… A kitüntetés átvétele után rohantam haza, át az országon, nem maradtunk egy koccintásra sem, mert itt kellett lennem fél hatra próbálni. Úgy gondolom, hogy attól, mert valakik elismertek, még nem változom meg. Ez az elismerés igazából – azt szoktam mondani – a közönségemnek fontos. Most éppen a görögkatolikus egyetemi szemináriumról jövök, ahol a jelenlegi és a volt növendékeim meg a rektor felköszöntött. Rettenetesen örültem, hogy ez számukra és az én kis drága Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei és nyíregyházi közönségemnek is fontos. Mint amikor a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagsági kinevezést megkaptam – a nép hangja, így szoktam hívni -, egy hölgy megállított az utcán, s azt mondta: „tudja Fruzsika, ezt az elismerést nem csak maga kapta, egy kicsit mi is kaptuk.” Szinte minden kitüntetésem Nyíregyházához kötődik – itt vagyok folyamatosan 1990 óta – így ezeket csak ide tudom kötni, s ezt szeretném visszacsatolni az én drága közönségemnek, mert tényleg egy kicsit Nyíregyháza is kapta és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is.
Horváth László Attila kollégám statisztikája szerint 40 éve nem volt Érdemes Művésze Nyíregyházának…
Pedig állt az itteni színpadon jónéhány arra érdemes színművész…
Sajnálatos módon a vidék mindig periférikus létezésben, lépéshátrányban van a fővárossal szemben és mellett. Folyton elmondom: ha a kitüntetésekért és elismerésért csinálnánk, már régen nem lennénk a pályán. Ahogyan annak idején egyik kedves tanárom, Ádám Ottó megjegyezte: „fontos a szent mánia, mert addig vagy színész, amíg tart a szent mánia”. Jellemző egy nagyon helyes kispap növendékem nagyszerű válasza arra a kérdésre, hogy szerinte ki a jó tanár: „Aki szereti, amit csinál.” Ha valaki már nem szereti a munkáját, hivatását, mert elmúlt a szent mánia, tevékenysége nyilván favágás lesz, vagy csak robot.
Az önbizalom sem feltétlenül a kitüntetéstől függ?
Őszintén megmondom, hogy a Kurázsi mama kapcsán jött elő a színészi fejlődés és a színészi kondíció fejlődésének kérdésköre, ami azért a nagy cupákokon, a megmérettetéseken és a nagy súlyokon is múlik. Sajnos Budapesten – mikor még ott játszottam – nem egyszer tanúja voltam, hogy valakit évekig mellőztek, majd adtak neki egy nagy lehetőséget, és az illető nem úgy valósította meg, ahogy mi azt vártuk tőle, hanem elhitte, hogy ő csak a „három jelenetes” kolléga. Nagyon szomorú volt látni, holott vártuk már, hogy megrázza a tollait és mint a Főnix, repül. Legyünk tényszerűek: engem 2009-ben az akkori igazgató el akart tanácsolni ebből a színházból, de nem mentem el. Eléggé speciális élethelyzetben voltam, és tudtam, hogy ha nem is lesznek komoly színházi feladataim, akkor is oda kell figyelni a gyerekemre, ki kell találni az életemet. Akkor lett meg a harmadik diplomám, sorra csináltam az önálló estjeimet, a tanításba is akkor vágtam bele. Vállaltam a súlyokat és kerestem is magamnak azokat, mert tudtam, ahogy Ady Endre mondja a Küldöm a frigy-ládát című versében: „Bennünk nagyságos erők várnak, /Hogy életre ébredjenek,/Bennünk egy szép ország rejtőzik,/Mint gím a fekete csalitban/S leskődnek a vérebek”. Ha valakiben ott van a talentum és nem él vele, az baj, mert ha tudja, hogy kapta, akkor azon dolgozni kell. Annak idején csodálatos mesterem Bodnár Sándor, a Nemzeti Színház Stúdiójának a vezetője fogalmazta meg: drága nagy áldás a tehetség, de kereszt is. És ha valaki nem bánik vele megfelelően, az olyan átokká válik, hogy megkeserüli az illető. Mindenkinek a saját tehetsége felé, vagy képességei felől felelőssége van önmaga iránt. Én azt köszönöm tényleg a Jóistennek, hogy kerestem a kontrollt, nagyon odafigyeltem – és ez tényleg az Istennek köszönhető – meghallottam azokat a jelzéseket, amik egyrészt önbizalmat adtak, másrészt sarkaltak arra, hogy fejlődjek, és ne dőljek hátra. Tehát mentem tovább.
Kollégád, Horváth Viktor jut eszembe, aki rendre a szépfiús, éneklős, vidám karaktereket kapta az évek során, és most a Kurázsi mamában olyan erősen volt jelen a drámai szerepében, ami lenyűgözött. Megmutatta, hogy ilyet is tud, élt a lehetőséggel!
Egy színész megérzi magán a skatulyát vagy az efféle elvárást, és elkezdi magát unni. Volt egy kis előadás, még Dunai Tamással és egy zongorakísérővel jártuk az országot, mondjuk ki bátran, hakni műsor volt. A zongorakísérőnk, Ákos fogalmazta meg egyszer, hogy nagyon résen kell lennie amikor énekelek, mert mindig másképp adom elő, nem ugyanannyi szünetet tartok, mint az előző alkalommal, és a szüneteket mindig mással töltöm meg. Azt mondta: szörnyű, annyira oda kell figyelni rám! Én így tudom csinálni, nekem aznap este nemcsak a szentgotthárdi közönséget kellett elbűvölnöm, hanem őt, a zongoristát is, és arra késztetni: legyen résen! Ne unja meg, nem ülhet ott rutinból. Természetesen kell a rutin, hiszen az időközönként összetart, de amikor azt érzem, hogy kiüresedik és már nincs tartalom, ami mozgatja, nincs az egészséges oda-vissza kölcsönhatás, akkor változtatni kell.
Csak így lehet végezni hivatásunkat, mindegy, hogy újságíró, színész, boltos vagy utcaseprő az ember… Erről szól az igazi munka, a szent mánia – szerintem.
Egy elismerés természetesen fontos állomás az ember életében, de a munkát ugyanúgy vagy még felelősségteljesebben kell elvégezni. A Jászai-díj után ha valamit blicceltem vagy ügyetlenkedtem, rögtön jött a reakció. A mundér becsülete és az önnön igényességünk is megköveteli, hogy igyekezzünk mindig a legjobbat nyújtani. Elsősorban nem a díj, hanem az önbecsülés kell, hogy még jobb munkára sarkalljon, belülről kell szólnia.
Az egyik gratuláló a minap megemlítette, hogy én nem akartam visszamenni Pestre. Egyrészt nem nem akartam, hanem nem hívtak, hiszen ha egy olyan szakmai ajánlatot kapnék, talán elgondolkodnék, a gyerekemet már felneveltem. Ugyanakkor én itt már ugyanolyan felelősséget érzek a nyíregyházi közegemmel kapcsolatosan, mint a Kisherceg a rózsája iránt.
Sajnos szomorú, hogy most attól vagyunk híresek, hogy őrületes módon készenlétben állva fogadjuk a Kárpátaljáról és még keletebbről érkező menekülteket, bár mi egy elfeledett, s nem divatos része vagyunk az országnak. A nyugati országrész kicsit kurrensebb. Pedig megérdemelnénk, akár ha a kultúrára vagy akár a dolgos, vendégszerető emberekre gondolok.
Szerző: Kováts Dénes
Köszönet érte Kováts Dénesnek!
forrás: https://szinhaz.online