Grisnik Petra írja a stockholmi vendégjátékunkról
Szombaton este először játszottam olyan közönségnek, akiket mi úgy hívunk: kinti magyarok.
Stockholmban élnek. A legkülönbözőbb korú és társadalmi helyzetű emberek, biztos legalább ennyiféle a történetük is, ki disszidált, ki szerelmes lett, ki karriert épít, ki világot akar látni, és bizonyára olyan is van köztük, aki azért ment, mert úgy érezte, nem maradhat. Itt. Magyarországon.
Nem tudom megfogalmazni, milyen elképesztő energiája van minden kimondott szónak egy ilyen helyzetben. Minden rezdülésemet, minden pisszenésemet teljes erőbedobással figyelték, minden kicsi viccen tudtunk együtt nevetni, és olyan csöndek voltak, hogy hallottam a saját szívverésem.
Más íze lett a szavaknak a számban attól, hogy épp ott, épp nekik, épp akkor mondom.
Teavaj, otthon, vaníliás karika, átölel, szégyellem magam. Édesanyám.
Rázott a zokogás az előadás végén, nem szégyellem.
Remélem, soha nem fogom elfelejteni ezt az estét.
Újra éreztem, hogy fontosak a szavaink, másunk sincs, csak ezek a szavak, nekem nincs másom, mondanom kell, amíg mondhatom. Hátha van, aki hallja. Az otthonomtól ilyen messze is.
Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy ott lehessek, hogy átélhessem ezt. Szombaton.
Mintha ezer év telt volna el azóta.
Holnap is el fogom mondani ezeket a szavakat. Mi mást tehetnék.
"akkor sem lehet hagyni, hogy úgy legyen, ahogy van, ahogy a mama mondja mindig, hogy „tűrni kell”, és hogy „mindent eligazít a Jóisten”. Mert a Jóisten most vagy elfáradt, vagy nem figyelt ide."
Stockholmban élnek. A legkülönbözőbb korú és társadalmi helyzetű emberek, biztos legalább ennyiféle a történetük is, ki disszidált, ki szerelmes lett, ki karriert épít, ki világot akar látni, és bizonyára olyan is van köztük, aki azért ment, mert úgy érezte, nem maradhat. Itt. Magyarországon.
Nem tudom megfogalmazni, milyen elképesztő energiája van minden kimondott szónak egy ilyen helyzetben. Minden rezdülésemet, minden pisszenésemet teljes erőbedobással figyelték, minden kicsi viccen tudtunk együtt nevetni, és olyan csöndek voltak, hogy hallottam a saját szívverésem.
Más íze lett a szavaknak a számban attól, hogy épp ott, épp nekik, épp akkor mondom.
Teavaj, otthon, vaníliás karika, átölel, szégyellem magam. Édesanyám.
Rázott a zokogás az előadás végén, nem szégyellem.
Remélem, soha nem fogom elfelejteni ezt az estét.
Újra éreztem, hogy fontosak a szavaink, másunk sincs, csak ezek a szavak, nekem nincs másom, mondanom kell, amíg mondhatom. Hátha van, aki hallja. Az otthonomtól ilyen messze is.
Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy ott lehessek, hogy átélhessem ezt. Szombaton.
Mintha ezer év telt volna el azóta.
Holnap is el fogom mondani ezeket a szavakat. Mi mást tehetnék.
"akkor sem lehet hagyni, hogy úgy legyen, ahogy van, ahogy a mama mondja mindig, hogy „tűrni kell”, és hogy „mindent eligazít a Jóisten”. Mert a Jóisten most vagy elfáradt, vagy nem figyelt ide."