Az Öreghíd a Városmajorban!

“Jó volt. Mondjuk én végig azt hittem, 

hogy a McDonagh nagymamája írta.” – Trokán Nóra, néző

A Szabadtéri Színházak Találkozója alkalmából érkezik a Városmajorba a Kőszegi Várszínház előadása, egy zenés vígjáték, egy “képzeletbeli ír színdarab”. Az ízig-vérig hamisított, se történelmileg, se sehogyse nem stimmelő, a legkevésbé sem Magyarországon játszódó színdarab alkotóit kérdeztük.

EPRES ATTILA (Jeremy Lannigan, vak hajléktalan):

“Egy olyan produkciónak álltunk neki, amit nekünk írt valaki. Nem is akárki, hanem maga a rendező, a Göttinger Pali. És csodálatos érzés volt olvasni azt, hogy olyan mondataid vannak, amik jól állnak. Eleve úgy álltunk fel az asztaltól első nap, hogy ez jó lesz, ezt odatesszük. Irtó nagy élmény volt az olvasópróba, erre mindenki emlékszik. Én egy vak hajléktalant játszom benne, aki aztán elég fontos szereplő lesz a történetben, de persze nem akarok spoilerezni. De azt rögtön kiszúrtam, hogy remek mondatok vannak, és van egy kiváló dal. Egyébként is hálás dolog vak embert játszani, aki ettől egy kicsit gátlástalanabb. De szerethető alak, egyébként mindenki, tehát az írás azért is jó, mert minden karakternek ott van a saját igazsága, és még aki eleinte rettenetesen gonosznak tűnik, arról is kiderül, hogy mi van a háttérben. Az egész egy öröm, az együtt létezés meg a játék, mert tudjuk, hogy ez arra megy ki, hogy a jó érzésünket hizlaljuk. És nem csak mi, hanem majd a nézők is.”

ULLMANN MÓNIKA (Mrs Flannigan, özvegy kocsmárosné):

“A Pali az egyik legjobb humorú ember, akivel eddig találkoztam. Nagyon szórakoztató volt az olvasópróba. Egyrészt, hogy mit lát belénk, milyen karaktereket, és aztán meg azok a mondatok, amiket írt. Én vagyok a kocsmárosné – ő az, aki összefogja a kis csapatot. Mindenki csipkelődik a másikkal, de alapjában véve ez a kisközösség szereti egymást. Odaszólunk, de gondoskodunk, figyelünk a másikra. Csodálatos zenék vannak benne, Sebesi Tamás nagyon-nagyon jó zenéket írt, csodálatosak a dalszövegek is, úgyhogy örülök, hogy újra eljátszhatom. Nagyon vicces.”

KÁLID ARTÚR (Vietnámi Gyurika, a világítótorony őre):

“Úgy ültünk le elolvasni, hogy fogalmunk sem volt, hogy ez micsoda, nem kaptuk meg előre. Rendkívül jókat szórakoztunk, és nagy-nagyon tetszett a zene. Nagyon fontos volt neki, hogy olyan emberekkel dolgozzon együtt, akinek megbízik az ízlésében, és bízik a kreativitásában. Nagyon szeretem azt, amiről szól. Egy szigeten játszódik, ahol mindenki éli a maga és másik életét – nehézségek, intrikák, de mégis valami olyanfajta összetartozás, ami hát egyfelől kényszerű is, másfelől meg: ezek az emberek tényleg szeretik egymást, és kiderül, hogy akár az életüket is feláldoznák a másikért. Az én szerepem a Vietnámi Gyurika, mint a neve is mondja, valahogy azért a faji kérdést is föl-fölveti egészen furcsán és groteszk módon, és hát nyilván nekem, hogy ha tehetem, erről jó, ha tudok beszélni. Elmúltak már azok az idők, hogy ki ír, meg ki nem ír. Nem ott tartunk már. ”

BÁLINT ÁDÁM (Sean Mooney, városi fiú):

“Göttinger Paliról azt kell tudni, hogy ő ír-mániás – legalábbis ez a személyiségének kis része, de azért jelentős. Ez szerintem sokban segítette őt abban, hogy egy olyan darabot tudjon írni, ami teljes ívében baromi autentikusnak érződik, és szerintem az is. És ezt picit azért tudom, mert nekem is van egy pici ír-mániám, én is szeretem ezt a vonalat, meg ezt a kultúrát, úgyhogy azt látom, hogy a Pali egy nagyon valódi, nagyon igazi közeget teremtett ezzel az előadással.”

TROKÁN ANNA (Saoirse MacCumhaill, szökött leány):

“Mindenki nagyon izgult, meg nagyon várta. Ilyen azért egy színész életében nagyon kevésszer van, hogy rá írnak egy szerepet. Ismerve a Palit én nem gondoltam, hogy ebből nem sül ki valami oltári nagy, jó értelemben vett baromság – de hát: eldurrant. Ugráltunk örömünkben, amikor meghallottuk, hogy ezt még Budapesten egyszer el fogjuk játszani. Ha szereted magad, akkor eljössz, és megnézed.”

GRISNIK PETRA (Mrs Poltergeist, takarítónő, nyolcvan körüli):

“A Pötyi néni egy elképesztően jó figura, nagyon sokszínű, és minden mufurcsága ellenére szerintem nagyon szerethető. Iszonyatosan boldog voltam, hogy lesz egy ilyen elképesztően különleges története, ráadásul ebbe az izgalmas környezetbe helyezve, nem is kívánhatnék ennél izgalmasabb kihívást. Mint egy nyolcvan év körüli militáns néni, aki konyharuhával tizedeli a kedves vendégeket. Ez tényleg egy megvalósult álomnak számít. Kalandok, ármányok és nagy lövöldözések után egyszer csak felvirrad a reggel, akkor Pötyi néni kijelenti, hogy: reggeli! És akkor csodálkozva kérdezik, hogy lesz reggeli?! És ő erre azt mondja, hogy persze hogy lesz, mikor nem volt. Mindenki óriási erőbedobással és hatalmas játékkedvvel ugrik fejest az egészbe, ami már önmagában baromi inspiráló, ráadásul olyan kollégák tudunk így együtt lenni, akik év közben nem találkozunk.” (Grisnik Petra)

GÖTTINGER PÁL (író-rendező, az előadásban Paddy O’Reilly atya):

“Sosem valami nagy közéleti eltökélés miatt vágok bele egy történetbe – bár úgyis mindig meglapul bennük valami, amihez a néző kapcsolódni tud, mert mondatokat hall az élete mostanában zajló diskurzusaiból. De ez valahogy… önkéntelen, a szereplőim maguktól csinálják. Nem tudnak máshogy gondolkodni, csak ahogy… mi. Nekem mindent magamnak kellett megtanulni, autodidaktaként. A zenét, a színészetet is, a drámaírást is. Egyébként a rendezést is voltaképp – noha elvégeztem egy egyetemi szakot erről, de azért az ott tanult elméleti megfontolásokat és a valódi színházban szükséges gyakorlati tapasztalatokat összevetve: a különbség a több. Amint ezt nagyon kemény leckék során meg kellett tanulnom. Ezért, hogy rendszert csináljak magamnak ebben a drámaírói önképzőkörben, lett pár házi szabályom, amit betartok. Egyrészt a darabjaim sosem játszódnak Magyarországon – azt szeretném, ha a néző mindenekelőtt megkönnyebbülne, hogy ez most utazás, városnézés, kirándulás, idegen tájakkal és emberekkel való találkozás. Hogy ne tartson attól, hogy beleverik az orrát valamibe. Aztán… mégis őróla fog szólni, el sem lehet kerülni. (Eredetileg egyébként angol álnéven akartam írni, mint a magyar szerzők közül sokan, csak aztán kiment a fejemből.) De ez mindegy is, mert a szereplőimnek úgyis az a fontos, ami nekem, azért küzdenek, azért háborognak, abban oldódnak fel, abba döglenek bele, amibe én… és én meg itt és most élek. Szóval mindenképp találkozunk, nem tud túl messze kerülni a cselekmény kis hazánktól. A másik, hogy ezek a történetek mindig kisközösségben játszódnak, és mindig egy szigeten. Ahonnan nehéz, vagy egyenesen lehetetlen elmenni, és ahová egy idegen érkezik. Bármelyik szereplő jutalma, üdvének egyetlen lehetséges útja (és egyben életre szóló büntetése is) a mellette lévő másik ember. Mint a valóságban. Ezeket az összezárt embereket, akár sokan vannak, akár kevesen… a gyűlölet, szeretet, megvetés, szerelem, árulás, cinkoskodás és hősiesség mindenféle komplikált fázisai teszik próbára – de a cselekmény fordulatai felett átívelő szövetség köti össze. Ez a szabály bizonyosan azért lett, mert én egész életemben ilyen közösségbe vágytam, és magyarországi színházcsinálóként lényegében ilyenben is vagyok, de igazából ilyenben van bárki a családjában vagy a munkahelyén. Egy sziget, mint talált helyszín üdvösen kinagyítja és besűríti ezt. (Egyébként meg: civilben is egy szigeten lakom, a Duna közepén… és nagyon jó itt, pedig messze van mindentől, és ritkán jön vendég.) A harmadik, hogy mindig olyan helyszínt választok, ami távoli ugyan, de az ismerős és az ismeretlen közötti mezsgyén van valahol. Ami idegen annyira, hogy a nézőnek támadjon gyermeki jókedve felfedezni magának – de ismerős is pont annyira, hogy időnként felkiáltson magában: ja, ezt viszont tudom! Ezért elég szégyentelenül tapicskolok a sztereotípiákban, de csak azért, hogy már az első pár perc után otthonosan berendezkedhessen mindenki. Az Öreghíd Írországban játszódik, ahol isznak, és a legnagyobb tragédiák közepette is énekelnek a kocsmában, miközben zuhog kinn az eső. Ezek persze nem adják ki a történet velejét, de azért gyorsan tisztázzák a nézői fejekben, hogy ki kivel van. Utána már csak belefeledkezni kell. A negyedik, ez a legfontosabb: mindig kataklizma pillanatában, a szereplők életét feldúló fordulat idején játszódnak ezek a történetek. Ez egyébként a néző számára is a legerősebb kapcsolódási pont. Csak amióta én élek (nem vagyok még negyven), volt rendszerváltás, volt vadprivatizáció, volt NATO– és EU-csatlakozás, változott többször az alkotmányos berendezkedés, volt háború a szomszédban (több is), voltak utcai harcok Budapesten, volt többféle ízesítésű liberális és konzervatív fordulat, eltűntek és előkerültek szélsőséges honfitársaink mindenféle alakulatai, lezajlott a színházi élet többszörös és vérfagyasztó átalakulása, most meg épp volt (van) a koronavírus… és mindez olyan agyrém tempóban gyorsul, hogy lényegében nem lehet úgy felütni egy aznapi újságot, hogy ne bukkanjon benne az ember egy, az egész életét, karrierjét (és magánelétét!) feldúló, a személyes világrendjébe durván beavatkozó hírre. Miközben egy élet is kevés ahhoz, hogy valaki elsajátítsa, hogy hogyan van a dolgok generációk alatt kikristályosodott rendje… azalatt az is felmerül, hogy megéri-e ezt kitanulni egyáltalán, vagy inkább hagyni kell mindent a csudába, holnaptól úgyis másként lesz minden. Elszántan hiszek abban, hogy igenis tudnunk kell arról, hogyan volt a világ korábban. Hogy az emberiség mire jött már rá az évezredek alatt – ezt még akkor is tudnunk illene, ha a jelenre épp nehéz vagy egyenesen lehetetlen alkalmazni. A hőseim a saját világuk utolsó szegletköveit kétségbeesetten kereső, hagyományaikhoz játékos tiszteletlenséggel ragaszkodó, de a változások agyatlan tempójától letaglózott emberek – még a legfelületesebb, legkönnyebb kézzel, legfelelőtlenebbül elviccelt jelenetek mélyén is ott lapulnak.”

GÖTTINGER PÁL: AZ ÖREGHÍD ALATT

a Kőszegi Várszínház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon

2022. június 1. 18:30

Zene: ír népdalok felhasználásával Sebesi Tamás, Némedi Árpád és Göttinger Pál

Dalszöveg: Máthé Zsolt

Koreográfus: Katona Gábor

Díszlet: Ondraschek Péter

Jelmez: Cselényi Nóra

Rendező: Göttinger Pál

Szereplők a megjelenés sorrendjében:

Mrs Flannigan, özvegy csaplárosné: Ullmann Mónika

Mrs Poltergeist (Pötyi mama), takarítónő, nyolcvan körüli: Grisnik Petra

Rókaszerű Milligan, az önkormányzattól: Némedi Árpád

Paddy O’Reilly, vikárius: Göttinger Pál

Vietnámi Gyurika, a világítótorony őre: Kálid Artúr

Jeremy Lannigan, vak hajléktalan: Epres Attila

Saoirse MacCumhaill, szökött leány: Trokán Anna

Sean Mooney, városi fiú: Bálint Ádám

Fiona MacCumhaill, özvegy gengszterfőnökné: Ecsedi Erzsébet

Satu, hallatlanul erős verőember: Sebesi Tamás

Játszódik Észak-Írország egy tengerhez közeli szegletében, napjainkban.