Május 15-én újra látható a RaM Színházban a Veres 1 Színház Miss Daisy sofőrje című produkciója. A sofőrt alakító Kálid Artúrral előítéletekről, a színház feladatáról és hatásáról beszélgettünk az előadás kapcsán.
Miről szól a Miss Daisy sofőrje számodra?
Szerintem annyira tiszta ez a történet. Van két végpont, és ez a két végpont elkezd egymáshoz közeledni, és aztán úgy ér véget az életük, hogy minden előítéletük, minden rossz érzésük, minden prekoncepció és minden mögé gondolás nélkül egyszer csak tisztán tudja az egyik a másik embert szeretni. Azt szokták mondani nagy bölcsen, hogy az igazi nagy történetek azok ilyenek. Emlékszem, amikor a filmet láttam, akkor is ugyanezt éreztem, hogy milyen jó úgy megnézni egy ilyen filmet, hogy igazából semmi truváj nincs benne. Tulajdonképpen két ember végig autózgat benne, és az egyik állandóan hátrafelé néz, a másik meg ül a kis táskájával a hátsó ülésen, és ez alatt a másfél óra alatt mégis teljesen felfordul az egész világ.
Alapvetően a faji kérdést járja körül.
Még abban az időben játszódik, amikor a sofőr, akit én játszom, elmondja, hogy színesbőrűeket nem engednek be a nyilvános vécébe. Ez még a faji megkülönböztetés egy durvább időszaka volt, de ne gondoljuk, hogy ez már nincs, elég csak megnézni, hogy mi hangzik el a magyar parlamentben, ma ugyanúgy aktuális erről beszélni. Mindez egy szórakoztató történetbe van ágyazva, de sokan sírnak is, tehát megérinti az embereket. De tulajdonképpen ez oda-vissza hat, mert a sofőr előítéletei meg Miss Daisy zsidóságra vonatkoznak. Nem negatív előjellel, hanem pozitív előjellel. Az a vágya, hogy a zsidókhoz kerülhessen, mert ott milyen jó lesz majd. De ez ugyanúgy megkülönböztetés. Igazából ezeket a címkézéseket kellene kiirtani a világból, mintsem ezeket erősíteni.
Létezik valódi ítéletmentesség, van olyan szerinted, hogy valakiben egyáltalán nincsen előítélet?
Hogy őszinte legyek, ezt nehezen tudom elképzelni, mert valószínűleg így vagyunk mi összetéve. Azt szoktam mondani, hogy civilizációs folyamatok kapcsán az ember tudja, hogy ha ideszalad valaki és elveszi ami az enyém, akkor nem rohanok utána, és ütöm le, hanem megpróbálom kulturált módon elintézni. De magam is elgondolkodom azon, hogy ha például valamelyik családtagomat, valamelyik gyermekemet bántaná valaki, hogy meg tudnék-e állni ott, hogy nem szomjazom bosszút, és nem akarok önbíráskodni. Mert ezeket szavak, és ilyen módon ilyen evolúciós és civilizációs fejlődések szintjén az ember az agyával tudja. És akkor mondok egy másik példát. Ezt akik egy vitában érvként használják, azt gondolom, hogy a legalantasabb eszközhöz nyúlnak. Amikor például mondjuk egy menekültválság kapcsán fölteszik neked azt a kérdést, hogy ha a te kertedbe menne be, akkor is beengednéd? És akkor ott egy kicsit zavarba jön az ember, hogy beengedném? Nem tudom. És ha nem akarok úgy belenézni a tükörbe, hogy tudom, hogy hazudtam, akkor azt mondom, hogy nem tudom ezt megítélni. Az agyammal természetesen azt mondom, hogy az elfogadás és a segítés fontos, de valóban megtenném? Ezek nagyon nehéz kérdések, és csak a valósan megélt helyzetben derül ki, hogy ki hogyan viselkedik. Erre kísérleteket is végeznek, és akkor kiderül, hogy szavak szintjén mindenki nagyon jó emberséges, de amikor ott van, akkor kiderül, hogy mégsem. Éppen ezért
nehezen tudom elképzelni, hogy van olyan ember, akiben nincs valamiféle előítélet.
Talán ebben is segíthet a színház, hogy végiggondoljuk, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálunk.
Igen. Adhat egy ilyet is. Nyilván ez nem csak a színház feladata, de látványosabb és közvetlenebb módon teszi. Az is igaz, hogy jóval kevesebb emberhez jut el, mint mondjuk akár az oktatás, vagy akár a politikai döntések. A színház fölvet problémákat, és esetleg felkiáltójeleket is rajzol.
Fontos számodra, hogy hatni tudj a színészeteddel?
Igen. Ez nagyon korai tapasztalatom. Már nagyon korán fölfedeztek, hogy koromat meghazudtolóan jól értelmezek verset, 9-10 éves koromban ügyeletes versmondó voltam az iskolában. Már akkor is az volt bennem, hogy el akarom érni, hogy az a gondolat eljusson ahhoz, aki ezt meghallgatja. Ezt éreztem meg annak idején gyerekként, hogy ez egy hatalom, amivel persze jól kell élni. Én megpróbálom jól használni, és jó ügy érdekében, vagy jó életút érdekében használni ezt a hatalmat, hogy ez igenis, hogy egy színész, aki kimegy verőfényes napsütésben egy tornaterem közepére, az el tudja azt érni, hogy tíz másodperc alatt csend legyen. Ez a színészet lényege számomra, hogy én ott vagyok fönn a színpadon, partnerekkel, társakkal, vagy akár egyedül, és amit közlök, az ott lent valakinek betalál. Lehet streamelgetni, de enélkül az egész nem ér semmit. A film az más, de ennek az egésznek azt gondolom ez a gyökere.
Ez mindig sikerül?
Nem. Nyilván, ha egyedül van az ember, akkor nem kenheti másra, de az egy másfajta létezés. Most keményen megtapasztaltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ötvenegynéhány évesen monodrámát fogok csinálni (Göttinger Pál: Szénakutyák című monodrámája, a Kőszegi Várszínház produkciója). Rettegtem tőle, mert azért az nem ugyanaz, mint amikor kiállsz, és elmondasz egy verset, ami nagyjából öt perc és egy behatárolható dolog. Egy óra húsz percen keresztül lekötni nézőket, ettől egy kicsit azért tartottam, de állítólag nem lett rossz, úgyhogy most már hiányzik is. Szóval természetesen nem sikerül mindig és ennek fontos része az is, hogy legyenek befogadók. Amikor látja az ember a könnyes tekinteteket a nézőtéren a Miss Daisy sofőrje után, azért az nagyon fölemelő dolog. Gondolj bele, egy másfél órás előadással elérjük, hogy valakinek megnyílik a szíve és sír. Ez egy óriási dolog.
forrás: https://fidelio.hu
