“Úgy tudok oldattan dolgozni egy saját történeten, ha annak hétköznapisága nem nyomja agyon a közönséget” – Interjú Göttinger Pállal

Június elején először rendezik meg a Szabadtéri Színházak Találkozóját Budapesten, a Városmajori Szabadtéri Színházban. Az Ördögkatlan Fesztivál egyik szervezője, valamint a Kőszegi Várszínház visszatérő művészének is számító Göttinger Pál két előadással is jelen lesz: Az Öreghíd alatt című vígjátéknak nemcsak rendezője, hanem írója és szereplője is, míg a Grecsó Krisztián regényéből készült Verát feleségével közösen adaptálták színházi előadássá. A színész-rendezővel ezekről az előadásokról, valamint a szabadtéri színházak különlegességéről beszélgettünk.

Mielőtt rátérnénk a friss darabokra, hadd kezdjem egy emlékkel: 2018-ban, az általad rendezett Mojo című darab főpróbáján Schruff Milán váratlan betegsége miatt te ugrottál be a szerepébe. Akkoriban még igen kivételesnek számított, az elmúlt egy évben viszont szinte mindennapossá vált a beugrás. Neked volt ilyen élményed az évadban?

Gondolkoznom kell, de szerintem nem. Előtte sokszor volt: korábban a Bárka Színházban meg Kaposváron is ugrottam, és az Orlainál másba is. De azért eléggé karakteres alkatom van, nem tudok bármibe ugrani. Volt olyan ebben az elmúlt zűrös évadban, hogy az általam rendezett előadásba kellett hirtelen beállni, de nem merült fel, hogy én magam ugorjak.

Budapesten kívül számtalan vidéki színházban és fesztiválon rendezel. Hol vagy igazán otthon?

Én lennék a legboldogabb, ha erre a kérdésre rávághatnék egy konkrét helyet, de nincs ilyen. Szabadúszó vagyok, abból is a számkivetett fajta. Igaz, azok között viszont aránylag szerencsés, mert folyamatosan dolgozom. Talán az Orlai Produkciós Irodánál vagyok leginkább otthon – bár ott sincs igazán tagság –, azonban az ottani a legrégebbi munkakapcsolatom: 2011 óta szinte minden évben készítettem nekik előadást.

És magánéleti szempontból mi az otthon fogalma?

Budán születtem, most Pesten élek, de sokat utazom szerte az országban, Kőszeg, Nyíregyháza, Szeged… az autóm csomagtartója a második otthonom. (nevet)

2009 óta vagy az Ördögkatlan Fesztivál egyik szervezője, illetve a Kőszegi Várszínház visszatérője művésze. Mit jelentenek számodra a szabadtéri fesztiválok?

Helyrebillentenek egy mérleget, ami a hétköznapit és az ünnepit tartja egyensúlyban. A színházban a hétköznapokat szeretem jobban. Rettenetesen kínlódom a premiereken, nem szeretem a jubileumi vagy utolsó előadásokat, gálákat, ilyeneket. Bent a színházban egy szerda esti, 42. előadás a kedvencem, olyankor érzem magam a legotthonosabban. Egy szabadtéri színházban viszont minden előadás ünnep, a közönség és a művészek lelki állapota is más, van bennük oldottság. Úgy találkozunk ezeken a kicsit fröccsszagú, „még meleg van, de már nem annyira” alkonyatokon, hogy mindannyian ismerjük egymást. Egy kőszínháznak is megvan az állandó közönsége, de az mégis más – sok az idegen. Egy fesztiválon sok az ismerős. Ráadásul egy kőszegi széria nagyjából 8 előadást jelent, ezért mindegyik ünnepi – nekünk is, nekik is.

A vidéki színházaknál sem jellemző, hogy évekig játszanak egy darabot, de egy szabadtérinél tényleg nagyon kevés alkalommal látható egy-egy produkció. Ez is ad egyfajta különlegességet?

A nyári színházcsinálás teljesen más. A színészek is sokkal oldottabbak, szeretik is, egyfelől a nyári „feel good” miatt, másrészt mert itt – mivel ezek a produkciók sokkal kevesebb idő alatt készülnek el – látványosabb a szakmaiság és az eszköztár felvonultatása. Ide nem kínlódni, felfedezni megy senki – hanem azt hozza a próbára, amiben magabiztos, ami jól áll neki. Kőszegen nagyjából két hét egy próbafolyamat, de volt már arra is példa, hogy egy sokszereplős musicalt kilenc nap alatt raktunk össze. Ráadásul Kőszeg annyiban speciális, hogy a próbaidőszak alatt ott is lakunk, emiatt van egy kis edzőtábor-jellege. Esténként tudunk próbálni – egyfelől a fények, másfelől a hőség miatt –, ez a fordított életmód az egyetemi éveket is felidézi. Ez a kettősség nagyon fontos: ezeket az előadásokat senki nem veszi annyira komolyan, hogy bele kelljen halni, de közben nagyon kevés idő alatt kell olyan produktumot létrehozni, amit a néző igazi színháznak lát majd – ehhez pedig mégiscsak meg kell feszülni, nem lehet félvállról venni. Nehéz, de élvezetes program.

Ezek szerint színészi oldalról ez valahol félúton van a hat-nyolchetes próbafolyamat és a beugrás között?

Nem gondoltam még erre így, de mondhatni, hogy igen. Mondjuk egy beugrás azért inkább robotpilóta-üzemmód, ott színészi alakításról nem illik beszélni, bőven nagy teljesítmény, ha valaki tudja a szöveget és a járásokat. Erre a tornamutatványra évente egy-két alkalommal képes az ember, ebből nem lehet nagyüzemet csinálni. A nyári színházból viszont lehet, habár manapság egyre nehezebb leszervezni. A szabadtéri színházak hagyománya onnan eredeztethető, amikor még a színészek többsége társulati tag volt, nyáron mindenki ráért. Most viszont már mindenki játszik, iszonyatos logisztikát igényel az egyeztetés. Persze, nem művészszínházi előadások születnek, de ez nem jelenti azt, hogy el lehet hülyülni az egészet. Van egy olyan elvárás – akár nézői, akár igazgatói oldalról –, hogy a nyári produkcióknak szórakoztatónak kell lennie, amivel nekem nincs is bajom, hiszen ezt jó csinálni, játszani és nézni is. De pont a felfokozott állapot, az idő rövidsége miatt tudnak olyan alakítások születni, amik egy ráérősebb, agyalósabb próbaidőszak alatt nem feltétlenül.

A Városmajori Szabadtéri Színházban először rendezik meg a Szabadtéri Színházak Találkozóját. Miben különbözik ez a vidéki vagy határon túli előadásokat tömörítő fesztiváloknál?

Mivel – ahogyan mondtad – idén lesz először, ezért tapasztalatokról nem beszélhetünk még, de szerintem az különbözteti meg, hogy a vidéki és határon túli előadások mindig egy évek óta tartó munkának az eredményei is egyben. Egy szabadtéri fesztivál viszont kevés saját produkciót hoz létre, ráadásul nem állandó társulattal, és ezek többnyire csak az adott helyszínen láthatóak, ahhoz igazodnak. Úgy is mondhatnám, hogy az ottani életérzést kell felimportálni a fővárosba. Ez a tétje az első fesztiválnak, hogy ez sikerül-e. Amellett, hogy szerencsére újabban már vannak olyan előadások is, amelyek koprodukcióban tovább tudnak élni, az én esetemben ilyen a Vera.

Említetted az életérzés felimportálását. Ez a találkozó alkalmas lehet arra is, hogy kedvet csináljon a nézőnek, hogy leutazzon egy-egy ilyen fesztiválra?

Nagyon remélem, hogy igen. Személyes tapasztalatból tudom mondani, hogy például egy kőszegi kirándulás színházi estével összekötve igazán minőségi program. A kulturális turizmus sokkal többet tud adni, mint egy egyszerű víkend. Egészen más hatása van annak, ha az ember egy színházi előadásra (a rákészülésre és aztán az élmény feldolgozására is) kvázi két napot szán, miközben világot is lát.

Az Öreghíd alatt című produkciónak a leírását olvasva nekem azonnal Martin McDonagh jutott eszembe, de a napokban szembe jött velem egy videó, ami alapján ez egy vérbő komédiának tűnik. Melyik megérzésem a helyes?

Mindkettő – sokat lehet nevetni, miközben vér, halál és árulás is van benne. Érdekes, Magyarországon többnyire McDonagh-gal azonosítják az ír darabokat. Amit én írtam, az egy hamisítvány, annak is szántam. Úgy tudok oldattan dolgozni egy saját történeten, ha annak hétköznapisága nem nyomja agyon a közönséget. Hogy mesés marad. Ha magyar helyszínre és szereplőkre is találom ki a történetet, a végén ezeket akkor is kicserélem valamely más országéra, hogy a néző „turistaként” érkezzen meg a sztoriba. Már gyerekként is rajongtam az ír történelemért és mondavilágért, a mi cselekményünk középpontjában lévő, fogadóban éldegélő titokzatos vak férfi történetét is innen ismerem. Az íreknél a hétköznapiság remekül fonódik össze a kegyetlen, erőszakos és véres világgal, a varázslat és a mese pedig a földi dolgokkal. Nálam hozzáértőbb szakemberek biztosan találnának egyezést McDonagh vagy az általam igen kedvelt Conor McPherson drámáival, és még van a darabban más „tolvajlás” is, kortársainktól is, magyaroktól is. Pusztán a játékosság kedvéért szoktam beemelni olyan mondatokat, amik a színészek másik szerepére utal, vagy a nézői számára szállóigévé vált. A színházat sokszor káros komolykodás övezi, de ez is a tábortűzi baromkodás örököse. Az alaphelyzet az lenne, hogy játékos és szabad legyen.

Ezt a darabot te írtad, ráadásul kimondottan a színészekre, és a rendezés feladatát is magadra vállaltad. Szereted egy kézben tartani a dolgokat vagy ennek praktikus okai vannak?

Ahogy Háy János mondta: „ha kell, akkor akarom”. Van benne kényszerűség is. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy minden darabomat én rendezzem, volt is már példa arra, hogy leadtam, és kikerült a kezemből – mintha igazi író lennék. Azt is nagyon élveztem. De a szabadtéri előadásoknál mindig nehéz a színészegyeztetés, és ha hozzájuk kell darabot keresni, az még nagyobb feladat. Sokáig voltam főrendező kőszínházi társulatnál, és tudom, mit jelent a darabolvasási kín, milyen nehezen eltalálható a színészek közötti megfelelő szerepkiosztás aránya. Így végül egyezséget kötöttünk a Kőszegi Várszínházzal: nekik csak azokat a színészeket kell leegyeztetni, akik megbíznak bennem annyira, hogy nem félnek, amikor egy ismeretlen történettel állok elő. Én meg ezért cserébe garantálom, hogy olyan szerepet kapnak, ami jól esik nekik. A mondatokat az ő szájukra írtam, a habitusuk benne volt a fejemben, éppen ezért, amikor elkezdtünk próbálni, ösztönösen érezték, hogy ez jól áll majd nekik. Nem bevett szokás ez Magyarországon, pedig nagyon hasznos lenne: nincs, vagy nagyon ritka az olyan írói megbízás, amit megrendelésre, az adott társulathoz és évados helyzethez igazítva adnának egy őket jól ismerő szerzőnek.

A szereplők száma és a helyszíni adottságok mennyire kötötték meg a kezedet?

Semennyire, sőt, inkább inspiráltak, mint akadályoztak. Tudtam, ki milyen, miben érezné jól magát, milyen színészi eszközei hatásosak – és közben azt is, hogy a cselekménynek egy helyszínen kell játszódnia (Kőszegen nincs olyan színpadtechnika, ami megoldaná a gyorsváltozásokat), meg hogy milyen alakú a színpad, hánykor sötétedik nyáron, mindent. Ezek mind bekerültek a történetbe. Ráadásul a vezetőség egyáltalán nem volt rugalmatlan: amikor jeleztem, hogy plusz színészre lenne szükségem, mert a történet megkövetelt egy újabb szereplőt, megoldották.

Egy másik produkcióval is érkeztek a Városmajorba: a Vera című Grecsó-regény adaptációjával. Ez egy monodráma, amelyet a feleséged, Grisnik Petra játszik. Kinek az ötlete volt a darab?

Gelencsér Ildikó, a Kőszegi Várszínház művészeti titkára még a karantén ideje alatt olvasta a regényt, ő keresett meg minket, hogy ezt a történetet végig Petra hangján hallotta. Petra speciális alkatú színész, játékos és színes, és Budapesten most két végletet láthatunk tőle ezen a fesztiválon: Az Öreghíd alatt Pötyi nénije valahol 80 és 100 között van, a Verában pedig egy 11 éves kislányt játszik. Ráadásul utóbbiban mindenféle karikatúra és viccelődés nélkül kell 35 évesen gyereket alakítania. Az alkotás körülményei ideálisak voltak, mivel épp be voltunk zárva a lakásba a koronavírus miatt. A szöveget Petra írta, a díszletet Trifusz Péter képzőművész készítette. Ezt az előadást egyébként eleve utaztathatónak terveztük, azóta is folyamatosan járjuk vele az országot.

Habár többször dolgoztatok együtt, itt most abból a szempontból speciális volt a helyzet, hogy Petra egyedül játszik. Megnehezítette a munkafolyamatot, hogy mindkettőtöknek volt egy erős víziója az előadás és a szerep kapcsán?

Hála Istennek, nem volt feszültség. De ez nem törvényszerű dolog, inkább szerencse kérdése. Vannak olyan művészházaspárok, akik tudnak együtt dolgozni, és vannak, akiknek, bármennyire is alázatosak, nem megy. Mi Petrával még Kaposváron ismerkedtünk meg egy próbafolyamat alatt, tehát nálunk előbb volt meg a munkakapcsolat, így sokat tudunk a másik módszeréről, azóta is sokszor dolgoztunk együtt, kis– és nagy szerepekben is, és játszottunk is együtt többször. Amit te is mondtál, az a monodráma műfaja miatt lehetett volna gond, de ravaszul azt találtuk ki, hogy Petra írja a szövegkönyvet – így lesz igazán a sajátja. Tudtuk, hogy egy regényt 70 percnyi szöveggé alakítani kockázatos: jelentős szálakat kell kihagyni belőle, olyanokat is, amiket esetlegesen a Grecsó-olvasók majd számonkérnek. Ezeket a döntéseket mind Petra hozta meg. Így amikor én megkaptam a kész szövegkönyvet – viccesen fogalmazva: átkerült a konyhából a nagyszobába –, akkor már minden mondatát úgy olvastam, hogy tudtam, hogy ezek a Petra fejében élő Vera mondatai, úgy jók, ahogy vannak. Nekem arról kellett csak visszajelzést adni, hogy amit ő láttatni szeretne, az valóban akként hat-e, mint ahogyan azt ő gondolta. Petra a személyesség olyan magas hőfokán játszik, amilyet ritkán látni.

Melyik előadásnál van benned nagyobb félsz vagy izgalom: amikor egy ismeretlen történettel álltok ki, mint Az Öreghíd alatt, vagy amikor ki kell állni a Grecsó-rajongók elé, vállalva, hogy betámadják az előadást, mert az nem olyan, ahogyan ők elképzelték?

Szerencsére a grecsósoktól már nem kell tartanunk. Persze kaptunk visszajelzést arról, hogy mit hiányoltak, de ugyanakkor mindenki elismerte, hogy ez a Petra olvasata, és mint ilyen, teljesen érvényes. A nézők is megértik, hogy egy adaptációnál szűrni kell. Maga a szerző is meleg szeretettel gratulált Petra saját Verájának a megszületéséhez. Az Öreghíd alattnál most picit amiatt izgulok, hogy sokszereplős, én magam is végig színpadon vagyok, gyorsan kell újrapróbálni, be is kell világítani, zenéket, táncokat összekaparni újra, ráadásul utolsó előadás lesz, ami eleve ad neki egy kezelhetetlen plusz töltést. De örülök, mert ahhoz képest, hogy szabadtéri előadás, viszonylag sokat élt. Gondolkodtam azon, hogy el lehetne adni színházaknak, hiszen adott a díszlet és a szereplők is, volt is rá érdeklődő, de most mindenhol „Covid-tolulás” van: annyi előadás halmozódott fel, hogy a meglévőket sem tudják kijátszani. De lehet, hogy most valaki látja majd Budán, és kedve támad más rendezésben, más szereplőkkel műsorra tűzni.

Végezetül: mi vár még rád idén?

Idén Kőszegen színészként játszom, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal készülő koprodukcióban. Győrei Zsolt és Schlatovszky Csaba Vízkereszti Gritti, avagy a bőrre menő játék című víg farsangi atrocitása egy történelmi parafrázis lesz Szapolyai János idejéből, Őze Áron rendezi. Emellett látható lesz – mind Kőszegen, mind az Ördögkatlanon, ősztől Pesten is – a Szénakutyák című Weöres Sándor-monodráma rendezésem Kálid Artúr szereplésével. A jövő évad első felében Dunaújvárosban egy operettet rendezek, majd Szegeden Verdi Falstaffját – és közben újat is írok, hála istennek. A régiek is mennek tovább: Orlai, Telefondoktor, Fekete-fehér, Momentán Társulat, Operabeavató… nem panaszkodom.

forrás: https://deszkavizio.hu