Ullmann Mónika: „Rengeteg energiát kapok a közönségtől”

Ullmann Mónika le sem tagadhatná, mennyire örül annak, hogy szeptembertől a színházi élet visszatért a régi kerékvágásba. A népszerű színésznő szabadúszóként több teátrumban is játszik, méghozzá a szívének különösen kedves előadásokban. Emellett minden nap alig várja, hogy a kamerák elé állhasson Makkosszálláson, merthogy időközben elindult a Keresztanyu harmadik évadának a forgatása.

Augusztus eleje óta fut az RTL Klub nagy sikerű sorozata, a Keresztanyu második évada, amelyben a címszereplő lányát, Pálinkás Mariannt alakítod. Hogy tetszik a sorozat?

Szerintem az alkotók kifejezetten érdekesen és izgalmasan szövik a szálakat: a történet tele van fordulattal és jobbnál-jobb ötletekkel. Kiváló kollégákkal forgatok, és egy hihetetlenül profi stáb segíti a munkánkat, mindemellett, hogy ez egy iszonyúan fárasztó és koncentrált munka, amit sokszor nehezít például az időjárás is, mégis jó ide bejönni.

Bírod a karakteredet?

Igazából csodálkozom rajta, és ezt most abszolút pozitív értelemben mondom. Az írók sokkal fantáziadúsabbak, mint amilyen én magam vagyok. Nyilván a jelenetekben, a színészi megoldásokban hozom a saját gesztusaimat, a saját mimikámat, de Mariann döntései és néha a viselkedése engem is meglep. Ezért is érdekel nagyon, hogy az írók milyen irányba alakítják a történetet vele kapcsolatban.

A színházi munkák szempontjából igencsak ínséges időszak volt az elmúlt másfél év.

Tavaly a több hónapos kényszerszünet után szeptembertől egy rövid időre belekóstoltunk a színházi létbe, aztán novemberben jött az újabb bezárás, ami egészen a szezon végéig tartott. Ezek után nagyon örültem annak, hogy idén júliusban a Kőszegi Várszínházban bemutathattuk és nyolc alkalommal eljátszhattuk Göttinger Pál: Az Öreghíd alatt című darabját, amit tavaly nyáron egyszer tudtuk csak előadni. Jó hangulatú munka volt, remek csapattal, kimondottan élveztem! Ezért is vártam, vártuk nagyon, hogy szeptemberben elkezdődjön az új évad.

Öt éve szabadúszó vagy: ezek szerint bejött neked ez a létforma?

Anyagilag nem feltétlenül, hiszen azáltal, hogy nem vagyok kőszínházi tag, nem kapok havi fix fizetést. A lelkemnek viszont nagyon jót tett a váltás. Az, hogy van visszaigazolás, hogy több helyre is hívnak, hogy nem azért kapok meg egy szerepet, mert egy társulat tagja vagyok és muszáj kapnom, hanem mert az alkotók gondolkoznak bennem és mert igazán szükség van rám, sokat jelent nekem.

Számodra hogy indult a mostani szezon?

A Rózsavölgyi Szalonban, a Belvárosi Színházban és a Bethlen Színházban is több alkalommal telt ház előtt játszottunk, ami mindenképpen biztató a jövőre nézve. Örülök, hogy az emberek jönnek színházba, és remélem, hogy ez már így is marad. Nemrég Székesfehérváron egy napon belül dupláztunk az Orlai Produkció Férjek és feleségek című előadásából, ami különleges élmény volt bő egy év kihagyás után. Egyébként is szeretem azt az előadást, mert három szerepet játszom benne, és az ebből adódó átváltozások, karakterváltások rendkívül izgalmasak. Szabadúszóként jelenleg az Orlai Produkciós Irodánál, a Rózsavölgyi Szalonban, valamint az idén alakult Art-Színtér Társulatnál dolgozom. Utóbbi helyen a pandémia alatt próbáltuk be a Ketten egyedül című előadást, amelyben Makranczi Zalán a partnerem. Dicső Dániel rendezte, aki annak idején a Táncórákat állította színpadra a Rózsavölgyiben, és már vártuk, hogy újra együtt dolgozzunk. Ezért is örültem ennek a lehetőségnek.

Hogy ment a közös munka Zalánnal?

Mi ketten most először játszunk együtt színpadon, és úgy gondolom, hogy egy igazán jó szakmai találkozás a miénk. Borzasztóan élveztem a közös munkát Zalánnal, rengeteget nevettünk, nagyon egy hullámhosszon voltunk, ahogy annak idején a Táncóráknál Józan Lacival is az első perctől kezdve egy nyelvet beszéltünk. Egy kétszemélyes darabnál rendkívül fontos, hogy a színészek között összhang legyen.

A Táncórákat 2018 őszén mutattátok be, és azóta is ez a Rózsavölgyi Szalon egyik legszerethetőbb és legnépszerűbb produkciója.

Valóban hihetetlenül szereti a közönség, sokan már többször is megnézték. Nekünk is nagy kedvencünk, és büszkén mondhatom, hogy már közelítünk a 100. előadáshoz, olyannyira, hogy ha nem szól közbe a pandémia, akkor már az előző évadban jubilál(hat)tunk volna. A járvány azonban keresztülhúzta a számításainkat, így most borzasztóan drukkolunk, hogy a mostani szezonban összejöjjön a 100. alkalom. Nekem nagyon régen volt már ilyen szép szériászámom bármilyen színházi produkcióból. A Táncórák különösen a szívünkhőz nőtt, ezért is vigyázunk rá nagyon. Lacival minden előadás előtt összemondjuk a szöveget. Egyrészt a koncentráció kellőképpen befelé fordít mindkettőnket, másrészt azzal, hogy gyorsan „átvesszük” a szöveget, fokozatosan rákészülünk, ráhangolódunk az előadásra. Az összemondás után mind a ketten elvonulunk az öltözőnkbe egy fél órára, aztán nekiugrunk és kezdődhet a közös játék...

Le sem tagadhatnád, milyen nagy örömmel tölt el, hogy a színházi élet visszatért a régi kerékvágásba.

Jó látni, hogy a nézők vágynak a színházra, jönnek az előadásokra, és élvezik, hogy a feltöltődésnek ez a formája újra az életük része lehet. Amit még észrevettem, például legutóbb is, hogy az emberek nem rohantak haza előadás után, hanem ácsorogtak még egy darabig a Belvárosi Színház előtt, és pár fős csoportokban beszélgettek. A premierek alkalmával szokott ilyen lenni, amikor a barátok, ismerősök ott maradnak még egy kicsit a bemutató után. Most a nézők tették ugyanezt... Mondhatni, „kimaxolták” az estét és a baráti beszélgetésekkel teljessé tették az aznapi élményt, ha már kimozdultak otthonról (mosolyog). Egyébként engem is feltöltöttek ezek az előadások. Főleg azok után, hogy a tavaly novemberi leálláskor olyan „rosszul” hagytuk ott a színházat. A kényszerpihenő előtt harmad, illetve negyed házakkal játszhattunk, ami elég kiábrándító volt. Az, hogy csak minden harmadik széken ül néző, azt az érzést keltette bennem, mintha nem lenne jó az előadás, még akkor is, ha tudtam, hogy nem erről van szó. Különösen azoknál a daraboknál volt zavaró és „oda nem illő” ez a helyzet, amelyeknél megszoktuk, hogy telt ház előtt mennek. Harmad háznál más az akusztika, más a visszacsatolás, más a közönség reakciója is: egy vígjátéknál, ha kevesen nevetnek, óhatatlanul felmerül bennem, hogy vajon mit rontottam el... Most, hogy ismét telt házak előtt játszunk, rengeteg energiát kapok a közönségtől.

A színészi vénán túl jó adag kézügyességgel is megáldott a sors. Amellett, hogy lelkesen ezermesterkedsz a ház körül, bútort újítasz fel és nem utolsósorban gyönyörű kerámiákat készítesz. Mi motivál az efféle alkotómunkáknál?

Mi, színészek sajátos helyzetben vagyunk, mert a színház a pillanat művészete, és ezért régóta vágytam már arra, hogy maradandó, kézzel fogható dolgot alkossak. Mindig nagyon élvezem, amikor a két kezemmel hozhatok létre valamit. A kerámiázás viszonylag új keletű hobbim: általában használati tárgyakat, pl. tányérokat, tálakat vagy éppen mosdót készítek, és ez tökéletesen kikapcsol. Az utazás mellett ez a másik legkedvesebb szenvedélyem.

Szűcs Anikó

forrás: https://www.kulturcafe.hu