„Megrázó élmény ezzel szembesülni” – Beszélgetés Egri Márta színművésszel

Mi kell ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen másokért feláldozni magát? Lehet-e egy idős ember élete kevésbé értékes egy fiatalénál? Erről is beszélgettünk Egri Márta színésznővel a Gyerekek című előadás kapcsán, amelyben Kiss Marival és Hegedűs D. Gézával játszik a Rózsavölgyi Szalonban.

A darab három idős tudósa visszamegy a sugárveszélyes atomreaktorba a fiatal kollégákat felváltani, hogy azok élhessenek. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen másokért feláldozni magát?

Ez rendkívül nehéz döntés, és számomra a mai napig kérdés, mit tennék hasonló helyzetben. Azon túl, hogy fantasztikus és nagyszabású gesztus a fiatalok iránt, azt is jelenti, hogy mi már nem vagyunk alkalmasak semmire? Akár meg is halhatunk? Ránk már nincs szükség? Megrázó élmény ezzel szembesülni. Remélem, hogy én is úgy döntenék, mint a tudósok, de nem tudom.

Az ön által alakított Hasel is habozik.

Persze, ő is nehezen jut erre az elhatározásra. Gondoljunk csak bele: itt nem az történik, hogy a fiatalok kikérik az idősebb, tapasztaltabb kollégák véleményét, hanem mi, idősek megyünk vissza, és vesszük át a munkájukat, hogy ők élhessenek.

Ön szerint mi Hasel legnagyobb drámája?

Szerintem ez a dráma az események sodrásában történik. Neki nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy visszamegy az erőműbe dolgozni, hanem azzal is, hogy az egykori kolléganője, akinek a férjével viszonya volt, most újra megjelent az életükben. Szóval egy szerelmi háromszög és magánéleti dráma is a darab része.

Amikor a Gyerekek szövegkönyvét elolvasta, úgy érezte, hogy a szerző mintha önről mintázta volna Hasel alakját, mondta korábban. Milyen hasonlóságokat fedezett fel?

Ez önironikus mondat volt, de igen, hasonló habitusom van. Gyerekkorom óta igyekszem egészségesen élni. Nem jógázom ugyan, mint a karakterem, de sportolok: biciklizem, úszom, és odafigyelek arra, mit eszem. A környezettudatosság is fontos számomra, például a szemetet szelektíven gyűjtöm. Emlékszem, az édesanyám az elsők között cserélte le annak idején a zsírt étolajra, hogy minél könnyebb és egészségesebb ételeket fogyasszunk. A színművészetin pedig annak idején minden napot testmozgással kezdtünk.

Kiss Marival és Hegedűs D. Gézával először dolgoztak együtt így hárman. Hogyan ment az egymásra találás, egymásra hangolódás a próbafolyamat során?

Először is két-három év különbséggel egy korosztály vagyunk, és a színművészetire is szinte ugyanakkor jártunk, ahol ugyanazok a tanárok tanítottak bennünket. Gézával a Vígszínházban együtt játszottam, Marival nem, de sokszor találkoztunk az életünk folyamán. És mivel mindhárman tudtuk egymásról, hogy egyformán gondolkodunk, első pillanattól egymásra tudtunk hangolódni. Ujj Mészáros Károllyal pedig remek volt együtt dolgozni.

Aki eredetileg filmrendező. Ez érződött a munka során, mondjuk az instrukcióknál?

Nem, csak az számít, hogy valaki elég érzékeny, empatikus, határozott-e, és tudja-e, mit akar. Szeresse a színészt, és bízzon benne! Szerintem teljesen mindegy, hogy színház- vagy filmrendező. Pláne a Rózsavölgyi Szalon pici és intim terében, amelynek színpadján nagy gesztusokra vagy hangerőre egyébként sincs szükség. Itt olyan, mintha egymás között beszélgetnénk. Nagyon szeretem ezt a formát, ezt az intim közeget. A játék személyesebb, és teljesen más, mint amikor nagyszínpadon kell játszani. Persze ott is arra törekszik az ember, hogy minél igazabb, valóságosabb legyen, mégis valami emeltebbre van szükség, mint ahogy a színpad is megemelt tér.

A tatabányai színház társulati tagja, de a Gyerekek mellett más produkciókban is játszik, mint Kálid Artúrral a Miss Daisy sofőrjében vagy Gálvölgyi Jánossal és Benedek Miklóssal a Hárman a padonban. Mennyire férnek meg egymás mellett a társulati feladatok és az egyéb munkák, felkérések?

Az extra felkérések örömet okoznak számomra, mert én nagyon szeretem a munkán belüli szabadságot. De az az igazság, hogy ajándékszezon ez a mostani, hiszen három olyan feladat is jött egymás után, ami egy idős színésznőnek olyan, mint annak idején a jutalomjáték volt.

Van ideje élvezni a jutalomszezont?

Igen, bár színészként embert próbáló tud lenni, ha egy előadás három hónapig nem megy, aztán egyszer csak megint. Olyankor szinte újra kell tanulni az egészet. De ne a nehézségekről beszéljünk: örülök annak, ami van.

Az eddigi pályafutása során Budapesten és vidéken is játszott, és szabadúszó is volt.

Félig-meddig most is szabadúszó vagyok, hiába kötődöm Tatabányához. Nyugdíjasként darabszerződéssel vagyok ott, nincsenek egyéb kötelezettségeim, de mindig szerettem társulati tag lenni. Nagyon jó dolog ugyanazokkal az emberekkel éveken keresztül együtt dolgozni. Teljesen más, mint a szabadúszás, amely akkor nagyon jó, ha olyan munka adódik, amit kedvvel csinálok, és olyan kollégákkal találkozom, akikkel addig még nem vagy csak nagyon régen.

Ami Tatabányát illeti, Crespo Rodrigo igazgató 2015-ben alapító tagnak hívta a társulathoz. Mi volt vonzó a víziójában?

A társulat volt a garancia: a kollégák, akikkel odaszerződtünk. Úgy gondoltam, ebből csak jó dolog születhet. És a tehetséges színészek mellé kiváló rendezők is érkeztek, mint Guelmino Sándor, Szikszai Rémusz, Fehér Balázs Benő. Velük és a színészekkel magas színvonalú előadások jöttek létre.

Tatabányán erős törzsközönség van, amely elképesztő atmoszférát tud teremteni.

Tudja, micsoda öröm, hogy egy város ennyire szereti a színházát? Szinte mindig telt ház van. Ehhez persze olyan műsorterv is kell, amely bevonzza a közönséget.

forrás: https://kultura.hu