Énekelt a La Traviata kórusában, játszotta már a főszerepét, most Florát alakítja a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán Vajda Júlia Liszt-díjas operaénekes. A világ operarepertoárjának egyik legsikeresebb darabja július 29-én és 30-án látható a Dóm téren. A közkedvelt szegedi énekesnőt merész jelmezéről, régi szabadtérikről és haknikról is kérdeztük.
– Mikor lépett először a szegedi szabadtéri színpadára?
– 1968-ban az I-es gyakorló gyerekkórusával Szinetár Háry Jánosában Melis Györggyel, Tompa Sándorral és Dajka Margittal, Matyi bácsi (Varga Mátyás díszlettervező – a szerk.) tervezésében. Felkészítettek a tanáraink, de a szülők is, mert ugyan akkoriban ki volt gazdag, de jártunk színházba, tudtuk, kivel állunk egy színpadra. A minap idéztük fel Szinetár Miklóssal, hogy bár előtte ment már a Háry félházakkal, abban az évben robbant be, akkor értette meg a közönség, mennyire hozzánk, magyarokhoz, szívhez szóló daljáték ez. Milyen érdekes, a kilencvenes évek Háryjában már udvarhölgy voltam Moldován Stefivel, Melis Györggyel, és akkor nagyon összebarátkoztam Melissel. Nem volt közvetlen típus, de valamiért engem nagyon megszeretett, és onnantól egészen a haláláig amikor csak tudtunk, szerepeltünk is együtt, és ha én Pesten énekeltem, ő mindig eljött meghallgatni. Annyira tökéletes volt az az ember, ha hallgatja a nótaéneklését, ha az operettet, ha figyeli a szövegkiejtését, azt az alakítást, olyan maximalista volt, hogy nehezen tűrte maga mellett a kevésbé tehetségeseket. Talán innen fakadt a morózussága. Nem is tudom, pótolja-e valaki azt az űrt, amit maga után hagyott.
– Ön a szegedi színháztörténet nagy ismerője és dokumentumainak gyűjtője. A Traviatát hányszor játszották?
– Amióta 1979-ben idekerültem, őrzöm a plakátokat, ajándékkártyákat, műsorfüzeteket, a naptáraim is mind megvannak. Utánanéztem, a szabadtérin nem volt Traviata, szerintem nem is kimondottan ekkora színpadra való, hiszen a szabadtéritől elvárás feladata az volt, hogy több legyen, mint a kőszínház, a Traviatába pedig nem lehet elefántokat, lovashintót, medencét, helikoptert bevinni. 1972 és 1982 között ment a színházban, Horváth Zoli rendezésében, mert volt még repertoárjátszás. Amikor 1979-ben idekerültem, a kórusban énekeltem. Aztán tíz évig nem volt, pedig alapmű, négy Traviatánk is volt akkor, mert a társulat hat baritont foglalkoztatott, négy basszust, három koloratúrszopránt, és még sorolhatnám. Nem azért nem játszottuk, mert ne lett volna, aki énekelje. 1992-ben játszottuk újra, Bor Józsefet hívták rendezni, akkor lettem én Violetta, máig őrzöm a plakátját, hármas-négyes szereposztásban adtuk, és ebben nincs vendég. Azóta megint nem ment, majd tizenkét éve Juronics Tamás vette elő. Közben a szabadtérire olyan nagy formátumú operákat választották, mint az Aida, a Nabucco, a Carmen, mert követhető a sztori, emberekről szól, érzelmekről, nagyon jó dallamokkal, lírai duettekkel, áriákkal, kórussal, tánccal. Tamás megbolondítja a Traviata látványát a forgószínpaddal, és az a Violetta lelkét megjelenítő, szalagokon tekergőző akrobata, aki Violettát mint gyermeklány személyesíti meg! Sőt van egy több mint két méter magas táncos fiúnk, aki a halált és az angyalt táncolja hatalmas szárnyakkal, vagy a torreádor dal alatt arany bikafejjel, az még az utolsó sorból is látható lesz kukker nélkül. Mozognak az énekesek is, és van egy óriáscsillárunk, amin Violetta ereszkedik alá.
– Verdi a maga korában ragaszkodott az aktuális díszletekhez és jelmezekhez. Az önök jelmeze milyen és milyen benne próbálni a hőségben?
– Nagyon nehéz ilyen időjárási körülmények között, de ilyen vékony leszek benne. (Nevet.) Még ki kell találnom, hogy tudok stabilan ugrabugrálni a vastagtalpú csizmámban. Csak a meleg!
– Más rendezésben, más szerepben meg lehet újulni ugyanabban az operában?
– Hogyne. Figyeltem oldalról, hogy Tamás hogy rendez, mit gondol, sok mindent átgondolt, és nem azért, mert modern, hanem mert normál reakciókat kér, hogy ne játsszunk rá semmire. Ne zizegjünk összevissza, mert a szabadtérin még sokkal fontosabb, hogy aki énekel, arról ne vonjuk el a figyelmet. Érzelmileg és reakciókban, a két főszereplő viszonyában is kért érdekes dolgokat, és teljesen igaza van. Én még régen úgy kezdtem a pályámat, hogy bár nagyon értelmesen rendeztek, akik rendeztek, mégis volt rajta egy kis máz, egy kis mache, talán ez is volt az elvárás a műfaj iránt. Most meg le akarják szedni ezeket róla, miközben a zenében azért ott az ember, aki vívódik a helyzetekben. Nyilván mi, Violetta és Flora, kitartottak vagyunk, mi abból az életből ismerjük egymást, megértjük egymást. Én vagyok a barátnő, aki félti őt, aki pontosan tudja, hogy Violetta mit él át a betegségben, a szerelemben. Persze ilyen mélységig nincs megírva ez a Flora, csak egy hangulatelem, inkább csak a bulikon, kártyapartikon derül ki. Amikor viszont Violetta egyedül marad, egy fiatal, könnyű vérű lány, Annina marad ápolni.
– Ön otthonosan mozog a szabadtérin. Hogy érzi ott magát?
– Nem szeretem az új dobozos öltözőrendszert, a fémvázas színpadot, nem olyan, mint régen, amikor természetes közeg fogta körbe a színpadot, a dóm, a Dömötör-torony. Hiányzik a régi. Ha már nosztalgiázunk, korábban is előfordult nagyon szélsőséges időjárás, emlékszem, amikor olyan esők voltak, hogy feltört a víz a pincei öltözőben, térdig ért, és pallókon jártunk. Megesett, hogy nagykabátban, sapkában próbáltunk, bundában jöttek a nézők, olyan hideg volt éjjelente. Mindig végigsöpört valami vihar; az egyik össze is törte a Tosca díszletét, a Háryban félóránként szakadt le az ég, a közönség beszaladt az árkádok alá, a zenekar az öltözőbe, vártunk, szóltak, hogy elállt, folytatjuk, akkor visszaálltunk, aztán újra le, és megint fel. Előfordult, hogy hajnali egyig tartott az előadás meg-megállva. A Rigolettóban én voltam az apród, és éppen színpadra léptem a második felvonásban, amikor elkezdett zuhogni az eső. Az az előadás félbe is szakadt.
– Az idei színházi évad végén két Dömötör-díjat is átvehetett: az életműdíjat és a legjobb mellékszereplőét. Mintha az utóbbinak jobban örült volna.
– Valóban, szerintem a mellékszereplő díj nagyon értékes, mert jelzi, hogy arra is figyelnek az emberek, és megjegyzik.
– Énekmestere is pár operatagozatos és sok színész kollégájának. Ez muszáj, vagy ezt is szívesen csinálja?
– Először szívességből segítettem, mert akkoriban Gyimesi Kálmán és Karikó Teréz voltak az énekmesterek, de mikor Terike abbahagyta, Gyüdi Sándor kinevezett. Nagyon élvezem, bár jobban is izgulok a takarásban a kollégákért. Én is így kezdtem, hogy ha prózát kaptam, mentem Rácz Tibihez, hogy mutassa, hogyan csináljam, ha táncolni kellett, a táncosoktól kérdeztem, hol legyen a súlypontom, kezem-lábam. A padlás Mamókájától is nagyon féltem, hiszen az első Mamóka Tábori Nóra volt 1988-ban, aki itt kezdte a pályáját. Aztán az első szegedi előadásban Markovits Bori játszotta, majd Fekete Gizi, merthogy ez nem énekes szerep. Kérdeztem Gizit is, hogy csináljam, ő csak biztatott, hagyjam, ne idegeskedjek. Ki kellett ám azért kínlódni. Régen ugyanis olyanokat írtak az itteni kritikusok: „hogy meri elénekelni a Karikó Teri vagy a világsztár után”. Gondoltam, jöjjön a világsztár énekelni ezért a fizetésért. Tehát be voltak gyöpesedve a szerepkörök. Meg hogy „üvegházi szereposztás”. Tudtuk mi, hogy nem vagyunk drámai hangok, de olyanokat játszottunk el az operákban, amiket addig soha senki, mert „akinek nincsen akkora hangja, az pótolja játékkal”.
Visszatérve A padlásra: még születésnapi meglepetésvendég is voltam a múltkor egy kislánynál, aki a musical rajongója, és minden dalt tud kívülről. Nemrég meg egy kisfiú kedvéért változtattam a szövegen, aki nyolcadjára jött el A padlásra, mert ő azt kérte, ne ugyanaz a rajzfilmcím legyen mindig. Sokat gondolkoztam, míg végül azt mondtam helyette: Kung Fu Panda – A rendkívüliség legendája. Nézett is rám Krausz Gergő kollégám, akinek a Herceg szerepében ezt utánam kell mondania.
– Ön kihozta a színházból, amit csak lehetett. Volt része operából, operettből, színműből, musicalből.
– Jövőre a Falstaffban leszek benne, ami új. Amikor idekerültem, azt mondtam, pfuj operett, pfuj nóta. Na miből éltem? Operetthakniból. Ezért is maradtam Szegeden, mert mindent lehetett játszani ezzel a nagy társulattal. A tájolást is nagyon szerettem, tájoltunk az operettel és az operával is. Orosházán vettük a libatepertőt, Békéscsabán a csabai kolbászt. Mindenki mondta a buszon a magáét, ki építkezett, kinél születtek gyerekek, unokák. Én építkeztem, és mert kellett a pénzt, a nagymamámék hagymaföldjén is dolgoztam, oda is jöttek a kollégák kalákában segíteni. Énekeltünk zsákolás közben, ötven fokban ránk égett a kosz is, igaz, volt, aki estére nem bírt megmozdulni. Mindennap előadásunk volt, hétvégeken négy, reggelente próba. Minden éjjel énekeltem a Szeged bárban, később, amikor a Szeged bezárt, a Nagyáruház bárban, a Jégkunyhóban, a Pepsiben, a vásárhelyi strand melletti bárban, egy makói kocsmában, minden ünnepen, vállalati nőnapon, szilveszter éjszakákon. Ahogy befejeztük a színházi évadot, utána két hét Bükfürdő környékén, ahová a legjobb előadásainkat vittük. Napközben énekkar-zenekar focimeccs a strandon, kakastökepörkölt. A nyarak hátralévő részében a szabadtérin játszottunk, utána jött az új évad ősszel. Bírtuk.
forrás: https://szeged.hu
