Vincze Erika sokáig operaénekesnek készült, mégsem tudott soha teljesen elszakadni a színháztól. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen idén kap színművészeti mesterdiplomát Berekméri Katalin és Harsányi Zsolt osztályának hallgatójaként. Kernetzky Hanna harmadéves teatrológus beszélgetett vele.
Nagyon szerettem a Félelemkeresőkben azt a jelenetet, amikor tátogva szólózol. Hogy született az a koreográfia?
Balázs Zoltánnak fixa ideája volt, hogy legyen az előadásban valamilyen módon tátogás. Többünkkel végeztetett ilyesfajta gyakorlatokat. Valószínűleg azért ment kifejezetten jól, mert hat évig jártam zeneiskolába, klasszikus éneket tanultam, kórusban is énekeltem és tudom, hogy a test hogyan működik éneklés közben,.
Zenei vezetője is lettél az előadásnak, Bajkó Edinával ketten.
Igen, ez egy nagyon szép gesztus volt Zolitól. Így honorálta a befektetett munkát, hisz az előadás kórusrészeit ketten tettük össze Edinával. Volt, amit egészében mi találtunk ki, és voltak meglévő dalok, amelyeket átalakítottunk.
Említetted, hogy megkérdezte tőletek Balázs Zoltán, hogy mit vártok a próbafolyamattól, a te válaszod pedig az volt, hogy szeretnéd a határaidat feszegetni. Megkaptad, amit kértél?
Igen, számomra meghatározó volt a próbafolyamat Balázs Zolival. Nagy hangsúlyt fektetett például a koreográfiákra, és nem csak meg kellett tanulnunk őket, hanem többször kaptam azt a feladatot, hogy másoljak le felvételről koreográfiát és tanítsam be a többieknek. Nekem ez hatalmas arcon csapás volt, sokkolódtam. Ráadásul volt, hogy fél órát adott a feladatra és öt percenként mondta, hogy még mennyi időm maradt, már csak tizenöt, már csak tíz perc. Ott, azt hiszem, megugrottam önmagam. Nagy tapasztalás volt és a saját magam elé görgetett felesleges gátak legyőzése.
Az éneklést soha nem szeretted volna professzionális karrierré formálni?
Apám zenész volt, zongorista. Elég sokáig úgy kereste a kenyerét, hogy esküvőkön zenélt. Ötéves lehettem, amikor először odaálltam mellé, anyám tartotta nekem a mikrofont, és onnantól kezdve sokszor énekeltem vele. Meg akartam tanulni zongorázni is, de apum azt mondta, hogy addig nem tanít meg, amíg nem tudom a szolfézst. Ezért elmentem a dabasi zeneiskolába, klasszikus éneket tanulni. Időközben apum meghalt, szóval nem tanított meg zongorázni. Otthon ott van a szintije, ha ránézek, eszembe jut, hogy ez még egy feladat, bakancslistámon van megtanulni rajta játszani. De az ének mindig fontos volt az életemben, nagyon sokáig operaénekes akartam lenni.
A színház mikor jött az életedbe?
A dabasi gimiben egy csomó versmondó versenyre jártam. Én voltam a tipikus versmondó kislány, díjakat nyertem és éreztem, hogy ez fekszik nekem. Apum halála után a család visszaköltözött Vácra, hogy közelebb legyünk a családi gyökerekhez. Ott kezdtem el színjátszózni a Boronkayban (Boronkay György Műszaki Technikum és Gimnázium. A szerk.). Addig semmi közöm nem volt a színházhoz, talán a Macskákat láttam a Madáchban még kisebb koromban. A Boronkayban az énekléstől egy kicsit eltávolodtam, átvette a helyét más. Borzasztóan kíváncsi és stréber voltam akkoriban.
Soha nem féltél a szerepléstől?
Amikor kislány voltam, hiába imádtam énekelni, a zeneiskolai hangversenyeken olyan lámpalázam volt, remegtem, mint a kocsonya és anyukámmal elmentünk homeopátiás nyugtatót venni nekem. Úgy remegett az egész testem, hogy nem tudtam énekelni, a magas hangoknál elment a hangom, elcsuklott. Ezzel szemben a versmondó versenyek előtt izgultam egy kicsit, de amikor kiálltam, akkor minden elmúlt. De akkor ez csak egy jó bulinak tűnt. Ugyanez volt Vácon is a színjátszó körben, nagyon bírtam, ahogy működik ez az egész manipuláció, ami a színház.
A gimi után mégsem színire mentél.
Mindenki azt mondta nekem, hogy a színészetből nem lehet megélni, nem egy komoly szakma. Nem mondom, hogy szegények voltunk, de kevés pénze volt a családnak, ezért szerettem volna olyan szakmát választani, amiből meg tudok élni. Elmentem az ELTE-re. Aztán egy filmrendező tartott nekünk valamilyen kurzust, ahol monológokat kellett hoznunk és előadnunk. Olyan jó visszajelzéseket kaptam, hogy onnantól nem hagyott nyugodni, ott volt bennem a kisördög, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Akkor mentem el felvételizni a színműre. Egyáltalán nem voltam felkészülve, nem vettem komolyan, és le is égtem, mint az állat. De arra jó volt, hogy egy kicsit belelássak ebbe a világba. Utolsó pillanatban beadtam a jelentkezésem a Pesti Magyar Színiakadémiára és oda felvettek egyből. Végigjártam a három évet, és közben befejeztem az ELTE BTK-n a Szabad bölcsészet alapszakot is.
A szabad bölcsészeten belül mivel foglalkoztál?
Kommunikáció, médiatudomány volt a majorom, de főleg filmesztétikát tanultam, hiába volt csak mellékszakom, sokkal több filmes órát vettem fel. A gengszterfilmes kurzust például imádtam.
Akkor biztos szerepeltél néhány vizsgafilmben is!
Igen, játszottam ELTE-s, színműs, meg Werk Akadémiás vizsgafilmekben. Mai fejjel nézve kedves kis szárnypróbálgatások voltak ezek. Az első igazi nagy falat a London Film Schoolban végzett Sinkovics Andi diplomafilmje volt, amiben Lillit, az A Lovely Life főszereplőjét alakítottam. Nagyon jó élmény volt, sokat tanultam belőle.
Ezek után nem akartál full-time filmszínésznőnek állni?
Egészen sosem. Nagyon szeretem mindkettőt, de az a jelenidejűség, ami olyan veszélyes, mert minden azon áll, vagy bukik, az a filmben nincsen meg. Volt egy reklámszerepem, amelyben sírnom kellett a fürdőszobában a kádnál. Nagyon furcsa érzés volt, hogy egy pici térben ott van pár centire tőlem a hangosító, az operatőr, a világosító, mindenki. És akkor a rendező azt mondja, hogy „na most!” Amíg a színházban nézők előtt, fokozatosan kell eljutni egy ilyen magas rezgésszintű jelenlétre, a filmben sokszor csak azt a pillanatot veszik fel, ami már a legmagasabb rezgésszint. Ez az igazi nehézsége, azt hiszem.
Szeretnél még filmekben játszani? Vagy esetleg rendezni?
Játszanék még filmekben, igen. A rendezést nem érzem annyira magaménak. Pesten van egy társulatunk, a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, mondhatni szerelemgyerekünk. Marosvásárhelyen végzett emberekkel alapítottuk, Létmányi Attilával és Rákosy Anikóval. Általában Attila álmodja meg a koncepciót és rendezi az előadást, viszont sokszor közös az alkotói folyamat, és olykor még a rendezésbe is bele tudok szólni, vannak ötleteim. Van is bennem egy ilyen kis, valahol nagyon mélyen dédelgetett vágy, hogy majd egyszer, talán tíz év múlva rendezzek. De egyelőre elég az, hogy folyamatosan találok magamnak megoldandó színészi feladatokat.
Az egyetemen most az egyéni műsorod készül a zenés színészmesterség vizsgátok keretein belül. Hogy boldogulsz a feladattal?
Elfriede Jelinek Árnyék(Eurüdiké mondja) c. monodrámáját csinálom. (Az interjú májusban készült, Vincze Erika egyéni műsorának június 2-án volt a bemutatója. A szerk.) Bélai Marcel segít benne, ő itt rendező szakos hallgató. Egyelőre annyit tudok, hogy nagyon személyes nekem ez a szöveg, a magaménak érzem. Minimálban gondolkodom, csak én és a szöveg, ennek a kettőnek a kapcsolatán. És remélem, sikerül átadnom azt a sok-sok gondolatot, ami ebben a nőben megszületik. Rengeteget beszél Eurüdiké.
A pároddal, András Gedeonnal egy osztályba jártok. Milyen vele dolgozni?
Nagyon jó, hogy van egy őszinte, külső szem, aki meg tudja mondani, ha sok voltam, vagy hogy mire kellene jobban odafigyelnem. Jól látjuk egymást kívülről, vesszük egymás kritikáját és erős támaszok tudunk lenni egymásnak egy-egy próbafolyamatban. Eléggé megszoktuk már a közös munkát. A Félelemkeresőket is együtt csináltuk végig, és Sardar Tagirovsky a Film című előadását is.
A Laboratorium Animae társulattal megcsináltatok egy kilenc órás Az ember tragédiáját. Hogy bírtad a strapát?
Azt hiszem, a kilenc órányi folyamatos színpadi jelenlét kulcsa az volt, hogy a tíz színésszel végig segítettük egymást, jelenléttel, energiával. Sardar kérte, hogy Izóra az egyik jelenet végén jézusi pozícióban kitárja a két karját, és jó 15 percig úgy kellett állnom. Nyilván akkor remegett a karom, és borzasztóan megterhelő volt, de volt benne valami katartikus érzés is, ahogy a saját határaimon túllépek.
A nézők hogy fogadták az előadást?
Meglepő módon sokan végig ott maradtak. A nézők szeretik látni, hogy a színész beledöglik abba, amit csinál. Persze ez a beledöglés sok mindentől függ, a jó ízlés határain belül. Mindkét fél számára felszabadító ezeket a fájdalmakat megélni.
A Pesti Magyar után hol folytattad?
Felvételizni akartam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz ének szakára. Ott akartam hagyni a színészi pályát, mert nem éreztem nekem valónak, és azt hittem, hogy színésznek születni kell. Értek sikerek a Pesti Magyarban, de úgy voltam vele, hogy ha nem lehetek a legjobb, akkor inkább nem akarom. Azt viszont tudtam, hogy jól énekelek, hát akkor belevágok ebbe, gondoltam. A jazzt mindig is szerettem, elkezdtem készülni a felvételire. Aztán jött a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, a Kenya. Bemutattuk a Felejtőt. Ez akkora löketet adott újból, hogy nem tudtam otthagyni a színházat. Akkor találkoztam Sardarral is egy workshopon és megalapítottuk a Laboratorium Animae-t. Szóval többször előfordult, hogy a zene el akart vinni magával, de végül mégis visszajöttem.
Mi vezérelt Budapestről Marosvásárhelyre mesterképzésre?
Kanyargós út vezetett ehhez az egyetemhez. Miután 2011-ben leérettségiztem, folyamatosan dolgoztam, hogy fenntartsam magam. Voltam csendbohóc, árufeltöltő, casting director asszisztens, pultos és még sok más munkám volt. Tudtam, hogy sokan beszélik Marosvásárhelyen a magyart, de valamiért nem láttam annak lehetőségét, hogy én ide kijöjjek, és az egyetem mellett dolgozni is lehetőségem legyen. Ezért meg se próbáltam felvételizni. Később megtudtam, hogy Katus (Berekméri Katalin. A szerk.) indít osztályt. Nagyon vonzott, hogy egy ilyen színésznőtől tanuljak, és akkorra már csomó ismerősöm végzett itt. Már nem tűnt olyan félelmetesnek eljönni ilyen messzire. Az első félévet a pandémia miatt kvázi online csináltuk végig, eközben még Pesten voltam, dolgoztam.
Rengeteg mindent csinálsz egyszerre.
Igen, általában túlvállalom magam. Vásárhelyen egy kicsit le tudtam nyugodni és a munkára koncentrálni. Egy társulatnak tagja lenni és közben befejezni egy egyetemet talán kicsit túlvállalás. Sokat ingázom. Többen mondják, hogy nem vagy normális, hogy még a pedagógia modult is felvetted. Szerintem ez gyerekkoromból jön, mert mindig ezer dolgot csináltam, sokféle szakkörre jártam, sosem unatkoztam. Most valószínűleg azért is van így, mert ha van időm gondolkodni, akkor hajlamos vagyok túlagyalni mindent és az befeszít. Ezért kihasználom az adódó lehetőségeket.
Pozitív kölcsönhatással vannak egymásra a projektjeid?
Igen, abszolút. Viszont nagyon kell arra vigyázni, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Volt egy időszak, amikor a Nyitott Körrel csináltunk egy drámapedagógiai előadást, a Pöttyöket, és a rendezője, Varga Norbert akkor mondta, hogy tanuljak meg letenni egy dolgot, mielőtt felveszem a következőt. Azt hiszem, ez baromi hasznos tanács volt, és hogy sikerült megfogadnom, mégis eléggé stresszként élem meg a mostani végzős időszakot. De van ez a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, ez most rám nagyon igaz.
Volt olyan előadás, amit annyiszor játszottál, hogy meguntad?
Nem. Talán a Magyar Színházban, a színház életében legtöbbet játszott előadás, a My Fair Lady volt az, amelyben én is a legtöbbször játszottam eddig. Statisztáltam benne, énekeltünk, táncoltunk, még neve se volt a szerepemnek, csak annyi, hogy virágáruslány, de akkor is minden előadást nagyon szerettem. A társaimmal mindig arra mentünk rá, hogy hogy lehet még valamilyen kis poént belecsempészni, hogy lehet a ma esti előadás más, mint a múltkori.
Mondtál már vissza szerepet?
Pár évvel ezelőtt még nagyon erős volt bennem a gondolat, hogy nem akarok semmiről lemaradni. Most már megtanultam nemet is mondani, ami hasznos. Egy-két éve volt először, hogy egy nagyon izgalmas szerepre nemet mondtam, mert nem fért bele az időmbe. Érdekesen jó érzés volt, hiszen sok a színész, kevés a munka. Na de osztódni nem lehet. Aztán szerencsére a sors úgy hozta, hogy mégis bekerültem az előadásba, mert az egyik szereplőt le kellett kettőzni, és most már mind a ketten játsszuk a szerepet.
A peda modult azért végzed, mert szívesen tanítanál is, ha úgy hozza az élet?
A drámapedagógia érdekel. Még az ELTE-n elmentem gyakornoknak a Káva Kulturális Műhelybe, mert nagyon érdekelt a téma. Később a Nyitott Körrel megcsináltuk ugye a Pöttyöket, amit óvodásokkal játszottunk, és az baromi izgalmas folyamat volt. Kizárólag drámapedagógus egyelőre nem akarnék lenni, de ez egy nagyon jó határterülete a színháznak, ami borzasztóan hasznos is. Tervben van, hogy még foglalkozzak hasonlókkal Pesten.
Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.
forrás: https://szinhaz.online
