„Nem azért olvasok, hogy művelt vagy kifinomult legyek, hanem azért, mert segít élni” – vallja Ötvös András, aki az Orlai Produkciótól nemrégiben a Vígszínházhoz szerződött. A Kaszás Attila-díjra jelölt színművésszel zabpelyhes dobozba rejtett csokiról és a Kántor Péter-versek könnyed játékosságáról is beszélgettünk.
Min nevettél legutóbb?
Több családdal nyaraltunk együtt, és az egyik család egyik tagja belerejtett egy csokit a közös zabpelyhes dobozunkba, hogy másvalaki megtalálja. Most meg azon mosolygok, hogy megkérdeztem valakitől, mi a cukor franciául. Sucre, derült ki. Francia dokumentumfilmeket nézek mostanában franciául. Semmit sem értek ezen a nyelven, mégis nagyon érdekes. Jelenleg is tele van a fejem francia szavakkal, amelyek nem tudom, mit jelentenek, kivéve a cukrot.
Mi volt számodra a legzavarbaejtőbb paródia, amin a Katona József Színházban dolgoztatok?
A Katonában minden évben van egy olyan előadás, amelyben a színészek egymást és a színházi vezetőket is kiparodizálják. Mindenki a saját allűrjeit látja a színpadon. Ez a szokás a híres kaposvári időszakból maradt. A színházi munkánál elengedhetetlen az idegrendszer. A pillanatnyi nézeteltéréseket pedig nagyon jól lehet kezelni ezzel a szeleppel. És ez olyan szelep, amelyet legjobban a vezetőség élvez. Addig el sem lehet kezdeni, amíg be nem ülnek a nézőtérre. Rituálé ez, amelynek során az orruk alá dörgöljük, hogyan bánnak a színészekkel, hogyan rendeznek, mennyit késnek, mennyi a fizetés. De azt is, hogy mi, színészek hogyan viselkedünk.
Amikor a Katonához szerződtem, Elek Ferenc barátom, Pálmai Anna és Dankó Pisti arra kértek: utánozzam Máté Gábort, akit akkor neveztek ki igazgatónak. Annyira hirtelen történt a dolog, hogy időm sem volt azon gondolkodni, mit csinálok. Olyan humor ez, amelyet egy utcáról bejövő ember nem biztos, hogy ért, de azok, akik napi szinten benne vannak, igen. Minden sérelmet formába tudtunk önteni, hogy röhögni lehessen rajta. A Katona ebből a szempontból egyedi hely. Különleges dolognak tartom a társulat egyedülálló öniróniáját és önreflexióját. Máshol nincs ilyen, míg ott minden évben visszatérő elem. Ma is hiányzik.
Van kedvenc nevettetőd?
Mostanában orosz bohócokról készült régi, 1990-es és 2000-es évek eleji felvételekre találtam, csodálatosak. Amúgy meg Gálvölgyi János munkásságán nőttem fel egy panelban. Ezért is volt nagy élmény, amikor egyszer meghívott a Klubrádióban futó műsorába beszélgetni. Az Optikus című jelenetet ketten írták és játszották Körmendi Jánossal. Mindig sírva röhögök rajta. De színészért amúgy soha nem rajongtam. Gyerekkoromban Besenyei Péter műrepülő-világbajnok volt a példaképem.
De azokért a videókért, felvételekért rajongok, amelyeken az általam kedvelt művészek beszélnek, akik már nincsenek köztünk. És egyre többen vannak. Ha YouTube-on láthatom őket, megnyugszom, hogy itt voltak köztünk. Ilyen Esterházy Péter is, aki azt mondta:
„Meg lehet nyugodni, mert Ottlik itt volt, tehát van.”
Visszatérve a kérdésedre, Gálvölgyi és Körmendi a kedvenc nevettetőim, meg Hofi Géza. És persze az a humor is meghatároz, amit otthonról hozok, a szüleimtől.
Van olyan könyv, amire jó lenne újra rácsodálkozni, mint az első olvasáskor?
Konrád György A látogató és Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvét mondanám. Az utóbbit nemrég szereztem be újra. Ezeket nyomasztó műveknek tartják. Tényleg kemények, de az a vicces, hogy nekem mégis a szívem közepében vannak.
Azt nyilatkoztad, hogy nem tartod magadat művelt embernek. Azért olvasol, hogy megtudd: hogyan kell élni. Hol tartasz ezen az úton?
Sehol. Nem azért olvasok, hogy művelt vagy kifinomult legyek, hanem azért, mert segít élni. Volt, hogy tantermi előadásokat játszottunk budapesti középiskolákban. Azt akartuk átadni a diákoknak, hogy a Hamlet nem azért van, hogy felvedd az öltönyöd, ha színházba mész, és ott kötelezően érezz valamit. Azt akartuk megértetni velük, hogy ott van egy fiú, akinek az anyukáját az dugja, aki megölte az apukáját. És ez a probléma. Nem pedig az, hogy valaki egy koponyához beszél a színpadon fennkölten. Bányai Miklós azt szokta mondani:
az ember azért megy színházba, hogy lássa, más is bajban van.
A transzcendencia miatt is olvasok. Kertész Imre azt írja, valójában minden írót a saját transzcendenciája miatt olvasunk. Ez segít eligazodni az életben: meglátni a mély és nagy összefüggéseket.
Amikor arról beszéltél, hogy a „hogyan kell élni” miatt olvasol, egyből Kántor Péter Megtanulni élni című verse jutott eszembe.
Nagyon szeretem Kántor Pétert! Kétezer, nagy fehér kutya című versét nemrégiben küldtem el Telekes Péter barátomnak, kollégámnak. Csodálatos, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján fent vannak a versei, a hangfelvételekkel együtt. Zavarba ejtőek, hisz jobban nem is lehetne mondani, mint ő mondta őket. „Mikor volt neked nagy fehér kutyád? / Sose volt neked nagy fehér kutyád! / Most biztosan nincs nagy fehér kutyád! − / De nem szóltál, csak néztük a kutyát.” Az ő versei is élni segítenek: egy gyermek könnyed játékossága és egy öreg ember mély bölcsessége ötvöződik az alkotásaiban.
Erről eszembe jut egy verse, ami nemrégiben annyira megérintett, hogy meg kellett tanulnom.
Melyik volt az?
A Mutass nekem: „Mutass nekem egy olyan utcát, / egy olyan utcát vagy teret, / ahol tavasz van, s a tavaszban / sétálhatok megint veled. (…) Mutass nekem egy széles folyót, / azt a széles folyót, amit úgy ismerek, / ül a partján egy ősöreg ember, / ül a partján egy kisgyerek.”
Igen, igen, igen! Nagyon jó, hogy az ő neve is elhangzik. Egyébként én is így tanulok verset. Amikor színésznövendékek megkérdezik tőlem, milyen verset vigyenek felvételire, mindig azt felelem: „Azt, amelyiket nem tudod nem megtanulni, mert annyira benne vagy. Ezután már mindegy, hogy ki mit mond rá. Az a lényeg, hogy azonosulni tudj vele, megtaláld benne önmagad.” Ez is olyasmi, ami élni segít.
Ha filmet forgatnának az életedről, milyen stílusú volna?
Az enyémről senki se forgasson filmet, Kántor Péter életéről viszont annál inkább, azt megnézném. Olyan stílusú lenne, mint a Ragyogj, ragyogj csillagom! című film, amely jól megmutatná a személyiségét.
Ki játszaná a főszerepet? Alakítanád Kántor Pétert?
Abszolút! Azért is, mert úgy még több kiderülne róla számomra, mint amit most tudok. De még több önmagamról. Máté Gábor az első pillanattól arra tanított, hogy a színész mindig magáról beszél. Másról nem tud. Te is azért tanultad meg azt a verset, mert valamiért az te vagy, és ő ezt elcsípte. Szóval te is lehetnél Kántor Péter meg én is.
Ha lehetőséged volna bármilyen művésszel együtt vacsorázni bármelyik korból, kit választanál?
Níkosz Kazandzákisszal ülnék be egy tavernába. A Jelentés Grecónak című regényét nem sokkal a halála előtt írta. Az életéről szól. Arról szívesen beszélgetnék vele.
Nem tartanál attól, hogy csalódsz benne?
Nehéz kérdés. Egyfelől csalódhatunk, mert az író műveiben a látásának, hallásának, játékosságának erős párlatát olvashatjuk. És az ember lehet vacak, például beleköthet egy pincérnőbe. Ha Karinthy Frigyessel ülhetnék egy asztalhoz, biztosan zavarban lennék. De tudod, mit? Üljünk le Kántor Péterrel: nem hiszem, hogy benne csalódnánk. Arról biztosan nem faggatnám, amiről mindig kérdezik: arról, amit ír, mert azt már leírta. Hanem arról kérdezném, ami a helyszínen épp történik. Vagy megkérdezném például arról, mit gondol a horgászatról. Meg azt figyelném, hogyan issza a fröccsöt.
Nemrégiben a Vígszínházhoz szerződtél az Orlai Produkciótól. Mivel győzött meg Rudolf Péter?
Nagyon szimpatikus volt. Egyrészt a személye. Még nem dolgoztunk együtt, de mindig örömmel és tisztelettel néztem, amit csinál. Másrészt az is, amit a Vígben zajló építkezésről hallani lehet. De először nemet mondtam, mert az Orlainál annyira jó a csapat, hogy szerettem ott lenni. Kiváló produkciókat csináltunk, mint a Second Life, avagy Kétéletem. A Covid után változás állt be az Orlai Produkciónál, és ezután a változás után én kerestem meg Rudolf Pétert, hogy ha még áll az ajánlana, boldogan csatlakoznék a színházhoz, és nagy örömmel térnék vissza a kőszínházi léthez.
Nézőként mennyire jártál korábban a Vígszínházba?
Régebben igen, de az elmúlt időszakban nem tudtam. Egyrészt a Covid miatt, másrészt országszerte játszottunk, így nem volt elég időm. Mostantól viszont elkerülhetetlen lesz, hogy nézzem is a kollégákat. Mert az ember megnézi a kollégái bemutatóit, ahol dolgozik.
A szerepeidet továbbviszed az Orlai Produkciónál?
Igen, egyelőre az összes darabot továbbviszem.
Ha találkoznál egy idegennel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar kultúráról, melyik lenne az a néhány műalkotás, amelyekről beszélnél neki?
Lázár Ervin A Masokó Köztársaságáról mesélnék neki. Abban minden benne van, és azt meg én nem tudtam nem megtanulni. Tegyük fel, hogy mozdonyvezető az illető, aki aztán vissza is hozna. Szerintem még a visszaúton is tudnék neki A Masokó Köztársaságról beszélni.
forrás: https://kultura.hu/
