„A megszűnés folyamatának én voltam a katalizátora” – interjú Fábián Péterrel

Fábián Péter és Benkó Bence 12 év közös munka után külön utakon folytatják, társulatuk, a k2 Színház pedig az Ördögkatlan Fesztivál Fidelio-színpadán köszönt el a közönségtől. Fábián Péterrel az írásról, a búcsúról és az újrakezdésről, valamint a jövőbeli tervekről beszélgettünk.

Mozgalmas nyári szezon van mögötted, hamarosan pedig kezdődik az új színházi évad.

A nyár második fele leginkább az alkotásról és az ihletforrások kereséséről szól. Ilyenkor beülök egy kávézóba, és néha azonnal nekiállok írni, de van, amikor csak ülök, nézek magam elé, és azon gondolkodom, melyik darab miről szóljon. Minden attól függ, hogy a munka melyik fázisában vagyok épp: már az írás folyamata zajlik, vagy csak egy jegyzetfüzet fölött gyűjtöm az ötleteket, kutatok és olvasok.

Ezek szerint azok közé tartozol, akik nappal alkotnak?

Változó, ha este támad egy jó gondolatom, akkor éjjel is írok, illetve attól is függ, hogy mennyire szorít a határidő.

Nagyon hiányzik már egy olyan munka, aminél nincs megszabva, hogy mikorra kell elkészülnöm.

Bár az az igazságság, hogy nem is igazán tudok felidézni olyan időszakot, amikor megtehettem, hogy időkorlát nélkül alkotok. Talán az egyetemen volt ilyen, amikor még tényleg csak a magunk szórakoztatására csináltuk a darabokat, de már akkor is kitűztünk magunk elé egy célt, hogy valamikorra elkészüljünk.

Segítséget jelent a határidő?

Ha nincs előttem egy dátum, úgy könnyebb szétfolyni, ugyanakkor nagyon inspiráló is tud lenni az, amikor érzem, hogy van időm elmélyedni az anyagban, és rendesen ki tudom kutatni a témát.

A k2-ben viszont egymást érték a bemutatók.

Ott arra a tempóra voltam trenírozva. Közben pedig azt is éreztem, hogy felemészt, és rengeteg energiát vesz el, hogy gyorsan meg kell csinálni a darabokat, illetve az idő múlásával egyre nagyobb igényem lett rá, hogy legyen időm rendesen kidolgozni, amit írok. Persze az, hogy milyen gyorsan készülök el, rengeteg tényezőtől függ. Hogy két szélsőséges esetet említsek: a Katona József Színházban csináltunk egy hírszínházi sorozatot, aminek az volt a lényege, hogy egy aznap olvasott hírből másnap reggel tíz órára egy egyfelvonásosnak kellett születnie. Ennél a kezdeményezésnél nagyon gyorsan kellett megtalálni a megfelelő cikket, leszűrni a lényeget és összerakni a cselekményt. De akadt olyan is, amikor az előkészítéssel együtt egy több mint féléves munkafolyamat eredményeként jött létre az előadás. Ez volt a Hamvas Béla hétkötetes művéből készített Karnevál, amit 2019-ben mutattunk be. A dramatizálás is hosszú időt vett igénybe, pedig akkor már évek óta olvastam a regényfolyamot.

Egy hétkötetes alkotást színpadra alkalmazni nem kevés munka.

Szerencsére itt feldolgozásról és dramatizálásról volt szó, ellentétben Szerb Antal A Pendragon legendájával. Eddigi pályám során talán ez utóbbin dolgoztam a legtöbbet, majdnem egy évig készült, és hálás vagyok érte, amiért volt rá időm. A Budapest Bábszínházban mutattuk be A Szerb Antal-kód címmel, az összetettsége pedig abban állt, hogy nemcsak azt a történetet kellett kitalálnom, ami végül színpadra került, hanem ezzel párhuzamosan a bábos részeket is be kellett illeszteni.

Ez az előadás a fiatalabb korosztályt is megszólítja.

Félig ifjúsági, félig felnőtt produkcióról van szó, tehát végső soron nem az volt a fő szempont, hogy a gyerekek nyelvén meséljünk. A kamaszokat a visszajelzések alapján a krimi műfajával lehet megfogni, és egy-egy komolyabb fordulatnál akár még hangosan is kommentálják a színpadi eseményeket, míg a felnőttek inkább az intellektuális, önironikus vonallal tudnak azonosulni.

Nem ez volt az egyetlen, fiatalabbaknak szóló kezdeményezésetek. A tantermi előadások is hasonló szempontok mentén működnek?

A projekt a k2 történetének egyik legfontosabb és leghasznosabb vállalása volt, amit 2017-ben kezdtünk el.

Ezzel párhuzamosan színjátszótábort is szerveztünk a Balatonnál, és úgy éreztük, hogy ennek a korosztálynak érdemes színházat csinálni. Látjuk a visszajelzéseket, hogy egy-egy előadás milyen hatással van rájuk, illetve el is mondják a véleményüket. A kamaszok a legnyitottabbak, és egyben a legzárkózottabbak. Ha őszintén megkérdezzük a középiskolás korosztályt, hogy mit gondolnak, szinte azonnal megnyílnak olyan csatornák, amikre nem is gondoltunk volna. Imádnak vitatkozni és filozofálni, sokszor pedig észre sem veszik, de saját magukról beszélnek egy darabon keresztül. Pillanatok alatt lehet így közösséget teremteni, és a tantermi előadások által pedig mi is sok emberhez elérünk. Ráadásul ez a forma színházilag is nagyon izgalmas, nem véletlen, hogy a k2 tizenkét éve alatt hét előadás is készült, és a legtöbb még most is műsoron van.

Ha visszatekintesz erre a kicsit több mint egy évtizedre, mire vagy a legbüszkébb?

A Karneválra mindenképpen, mert azon túl, hogy a kedvenc regényemből készült, nagyon sok munkám van abban, hogy bemutathattuk. Ősbemutató volt, és tudtommal senki nem rugaszkodott neki azóta sem. Az előbb említett tantermi előadásainkra is büszke vagyok, mert izgalmas vállalkozás volt, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. De ugyanúgy kiemelhetném a kőszínházi koprodukciókat is, például a Miskolci Nemzeti Színházzal való együttműködést, melynek keretében három egymást követő évadban csináltunk egy-egy előadást. Illetve ott volt az Ördögkatlannal közös projektünk, ami arról szólt, hogy minden évben egy-egy faluban, a helyiek történeteiből készítettünk darabot. Az öt egyfelvonásos népszínműből négy meg is jelent könyv formájában, A nagyharsányi menyasszony címmel. Viszont a legbüszkébb nem egy konkrét produkcióra vagyok, hanem arra, hogy akkora kompromisszumot sosem vállaltunk, ami az előadás rovására ment volna. Nem írtam vagy rendeztem meg valamit pusztán azért, mert éppen akkor pályázni lehetett rá, pedig ilyenkor mindig nagy a kísértés, és a színészeken sem vettem észre, hogy ne teljes odaadással, hittel vetnék bele magukat egy-egy próbafolyamatba.

Úgy tudok visszatekinteni erre a tizenkét évre, hogy végig önazonos tudott maradni a társulat.

A k2 Színházas időszak az idei Ördögkatlanon lezárult. Hogyan élted meg a búcsút?

Összesen öt k2-s előadást játszottunk el a fesztiválon, az utolsó napon a csapat egyik legelső bemutatóját, a Züfec című szerelemgyerekünket adtuk elő két alkalommal. Úgy érkeztünk meg, hogy a Züfec körülbelül hat éve nem volt színpadon, az utolsó estére újítottuk fel. A régi színészek szerepeinek egy részét átvették azok, akik azóta érkeztek a társulathoz, illetve technikai bonyodalmak is adódtak – évek során elkeveredett jelmezek, díszletek és kellékek –, de közben mégis emelkedett volt a hangulat. Ez volt anno az első budapesti előadásunk, úgyhogy emblematikus produkciónak számít a társulat életében, ha úgy vesszük, ezzel indultunk. Bár most az első ördögkatlanos előadáson még mindenki kereste a helyét, az esti előadást már nem is előadásnak, inkább eseménynek nevezném. Bulgakov története egy pályakezdő drámaíróról szól, aki be szeretne lépni a színházi világba, ez, illetve a valóság – hogy mi kilépünk – pedig valamiképpen összeforrt. Az este túlmutatott a hagyományos színházi kereteken, és úgy gondolom, hogy méltó lezárása volt ennek az időszaknak, úgy pedig különösen szép volt, hogy anno az első előadásunkat is az Ördögkatlanon mutattuk be.

A nézők mennyire vettek részt a búcsúban?

Úgy láttam, hogy a nézőtéren többségében olyan emberek ültek, akik végigkövették a k2 munkásságát, de szép számmal akadtak olyanok is, akik csak kíváncsiságból jöttek el. A végén hosszas állótapssal köszönték meg nekünk az elmúlt bő tíz évet, igazán felemelő pillanat volt.

A nézőkkel együtt te is elbúcsúztál a k2-től. Hogyan fogadta a társulat a döntést?

Nehéz erről beszélni, mert nagyon összetett dologról van szó, és még mindig nem tisztult le minden. Úgy gondolom, hogy a megszűnés folyamatának én voltam a katalizátora. Tavaly novemberben mondtam ki, hogy nem tudom tovább csinálni, utána megindult a párbeszéd arról, hogyan tovább. A csapat nagy része úgy döntött, hogy folytatják. Nekem az volt a kérésem, hogy ezt új néven tegyék, a k2 történetét pedig ezzel az évaddal méltón zárjuk le. A társulati ülésen többekben felmerült olyan verzió is, hogy a kilépésem után maradjon meg a társulat neve, amit én megvétóztam:

azt gondolom, ha valamelyikünk kiszáll, ott a k2 megszűnik létezni.

Megszűnésről beszélgetünk, de ezek szerint inkább átalakulásról van szó.

Persze, ez játék a szavakkal, lényegében viszont mégis arról van szó, hogy véget ért valami. Amikor ők majd újjáalakulnak ősszel, újra kell definiálniuk saját magukat. Ennek én már nem leszek a része, nem látok bele a folyamatba, így azt sem tudom, hogy ők milyen mértékben tekintik az új névvel megalakuló társulatot a k2-vel megfeleltethetőnek, és mennyiben szeretnének tiszta lappal kezdeni – bízom az utóbbiban, és nagyon drukkolok nekik, hogy sikerüljön új lendületet venni, és jól jöjjenek ki ebből a történetből.

Az előadásaidnak mi lesz a sorsa?

Amikor világossá vált, hogy távozom, úgy egyeztünk meg, hogy azok a darabok, amiket én írtam vagy rendeztem, repertoáron maradhatnak, és szívesen felújítom őket évad elején. Úgy tudom, hogy ez meg is valósul, és továbbmennek azok, amik eddig is műsoron voltak.

A társulaton belül nem okoz konfliktust, ha a távozás után visszatérsz?

Dolgoztam már velük a bejelentés óta, és nem éreztem, hogy ebből feszültség lenne. Úgy gondolom, hogy szakmai szinten vagyunk annyira érettek, hogy tudjunk egymással dolgozni. Próbán kívül már kicsit más a helyzet, nagyobb a távolságtartás, de ez is enyhült valamelyest, amikor az Ördögkatlanon voltunk. Bízom benne, hogy az is segít tisztán látni a társulatnak és a külvilágnak egyaránt, hogy az egész helyzetet próbáltam diplomatikusan kezelni, és transzparens lenni a dolgokban, hogy mindenki értse, mit miért csináltam.

Egy nemrég készült interjúban arról beszéltél, hogy a távozásodban a belső konfliktusok mellett szerepet játszott az is, hogy nem érezted a fejlődést. Milyen értelemben láttad a megtorpanást?

Szakmailag és emberileg is úgy éreztem, hogy egyhelyben toporgunk.

Ez összefügg azzal is, hogy beszűkültek a lehetőségeink, én pedig egyszer csak ott találtam magam, hogy az energiáim nagy részét arra kell fordítanom, hogy próba- és játszóhelyet keressek, vagy a máshol is dolgozó színészekkel időpontot egyeztessek. Eközben ott volt bennem és Bencében (Benkó Bence, a k2 Színház alapítótársa – a Szerk.) is a szándék – ami kívülről elvárás is volt felénk –, hogy minél innovatívabb színházat csináljunk, erre viszont egyre kevesebb időnk maradt. Végül annyira messzire kerültünk a realitástól, hogy én például azt is csodaként éltem meg, ha mindenki ott tudott lenni a próbákon. Ez már nem fejlődés, hanem a túlélésért való küzdelem, amiből elegem lett. Nem inspirált, sőt görcsössé tett, mert azt láttam, hogy éppen az kopik ki az egészből, amiért anno elkezdtük.

Segített volna, ha megkapjátok valamelyik színházat, aminek a vezetésére pályáztatok?

Bíztam benne, hogy segít, mert egyrészt kaptunk volna egy olyan infrastrukturális hátteret, ami a terhek egy részét levette volna a vállunkról, másrészt reméltem tőle egy bizonyos fokú autonómiát. Szerettem volna valamelyest függetleníteni magam Bencétől, egyrészt a köztünk elmélyülni kezdő feszültségek miatt, másrészt szerettem volna önálló alkotóként is megjelenni, nem csak úgy, mint a „k2-es fiúk egyike”, akiről valójában azt sem tudják, hogy melyik.

Közben pedig nagyon tudatosan építettétek azt a brandet, ami arról szólt, hogy ti együtt és egy irányba haladtok.

Igen, és ez egy ideig nagyon jól is működött, ráadásul egyedülálló dolog volt. Amikor viszont a háttérben már látszott, hogy nem működik az a forma, amiben azt mutattuk, hogy mi vagyunk a kikezdhetetlen páros, nekem hirtelen nagyon terhes lett az egész. Be kell látnom, hogy valójában rettenetesen máshogy viszonyulunk a dolgokhoz mind színházilag, mind emberileg, ami kezdetben jól jött, mert kiegészítettük egymást, és egy nagyon jóféle szimbiózisként éltük meg, később viszont sok ellentétet szült bennem. A munkamegosztás aránytalanná vált, úgy éreztem, hogy sokkal többet teszek azért, hogy létrejöjjön egy-egy előadás, és ezt egy ponton már nem hagyhattam szó nélkül. Közben pedig

érzem a saját felelősségem is a dologban: ha vezetőként Bencével sokkal nyíltabb kommunikációt folytattunk volna, biztosan hatással lett volna a csapatra is, és nem marad annyi minden kibeszéletlenül.

Hamarosan kezdődik az évad, hogyan indulsz neki a következő szezonnak?

Egy dologban biztos vagyok: nem szeretném elhagyni a pályát. Nagyon szeretek írni és rendezni, ezt semmiképpen nem szeretném feladni. Dacára annak, hogy elég szabadnak éreztem magam a k2-s évek alatt, a társulat vezetése és életben tartása mellett kevés időm maradt arra, hogy kalandozzak, kipróbáljam magam más színházaknál. Most úgy gondolom, hogy ennek van itt az ideje. Tele vagyok kíváncsisággal és érdeklődéssel a különböző társulatok, műfajok iránt. Illetve bejött az életembe a sorozatkészítés és -írás, amiből szintén rengeteget lehet tanulni, ráadásul sok emberhez eljut. Ugyancsak izgatottan várom, hogy taníthassak, több helyre is hívtak – színészmesterséget, illetve színpadi szövegírást fogok tanítani –, amit nagyon megtisztelő és fontos felkérésnek tartok. Közben pedig a társulathoz hasonlóan nekem is ki kell találnom magamat.

Elmész még egy zarándokútra, mint korábban, amikor úgy érezted, hogy a kiégés szélén vagy?

Gondoltam rá, hogy azt a pár kilométert, ami még hátravan, be kellene fejezni. Az előző alkalom ugyanis életem egyik legszebb 17 napja volt: felszabadító és csodálatos.

forrás: https://fidelio.hu