Címkék
Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások.
A forrásokat az egyes bejegyzések végén lehet megtalálni.

A mezei néző c. blog a Szénakutyákról



Előadás Weöres Sándor életéről, aki leginkább arról volt híres, hogy otthon ült és egész éjjel verseket írt? Hol itt a drámai alapanyag? Ki gondolta volna, hogy ebből érdemes színházat csinálni? – Ezekhez a dilemmákhoz jön bónuszként a ködös cím. Kik azok a szénakutyák? (A szövegben még szalmakutyák is említődnek…- most ezek ugyanazok, vagy nem?)

Röviden: ennek ellenére és pontosan ezért szívesen és nagy lendülettel tudom ajánlani az előadást.

Ennél valamivel hosszabban is, ha valaki tovább kattint. Budapesten is folytatódik a Kőszegi Várszínház előadásának karrierje, a Kaszásdűlőn és a FÉM-ben, érdemes rákeresni.

Óriási ötlet volt a költőt szeretett macskája nézőpontjából bemutatni, és nagyvonalú gesztus Göttinger Pál író-rendező-színész részéről, hogy nem tartotta meg magának a lehetőséget, pedig ez az átváltozós beszélő macska neki magának is remekül állt volna, ahogy ezt az általa előadott két monodráma is (lsd. a Telefondoktor és a Fekete-fehér) bizonyítja. Biztosan szerettük volna azt is, de persze az egy másik előadás és egy másik macska lett volna.

Kálid Artúr miatt ezt nem sajnáltam, éppen tavaly több formátumos alakítását is láthattam – két gózonosat a 6Színben (Csirkefej, Sirály) és a „De mi lett a nővel?”-t ugyancsak a FÉM-ben. Akármit szívesen megnézek, amiben szerepel. Ez a macskás előadás most megint egy igazi nagy dobás, és jól is jött neki ez a jutalomjátékként is tekinthető hatalmas kihívás.
Göttinger Pál csupa Weöres Sándortól származó, illetve hozzá kapcsolódó szövegdarabot tesz egymás mellé (sok a pályatársaktól, barátoktól származó idézet is a versek mellett - ezek kiválasztásában Nagy András segítette), és a színésznek „mindössze” annyi a feladata, hogy mindezt egységes gondolatmenetként öntse ránk, hogy végig fennmaradjon érdeklődésünk, és ne kérdőjelezzük meg az egész szükségességét. Mivel a szöveg nem drámai anyag, ez nem olyan magától értetődő feladat, és akárki erre nem is lenne képes.

Kálid Artúr szenvedélyesen és sok humorral rohan le minket, azonnal az első pillanattól és a nagy mutatvánnyal meggyőz minket. Közel másfél órára kiesik a jelen, a rezsi és a fűtés, a független színházak problémái, minden. Ezért csak hálásak lehetünk neki.

Az előadásnak köszönhetően megtudtuk, hogy Weöres Sándor erősen kötődött a macskájához, és miközben szórakoztunk, ténylegesen közelebb kerülünk magához a költőhöz. Ez lenne talán a leglényegesebb eleme az estének. Mondhatnánk, hogy lehozták Weörest a szobortalapzatról, de mivel eleve nem oda képzeljük (ő mégsem lobogónk, Petőfi), így ennek kisebb szerepe van.

Nem kételkedtem benne, hogy Kálid Artúrnak lesz elég muníciója ahhoz, hogy másfél órára lekössön minket, és nem is csalódtam. Göttinger Pál meg tudta segíteni, nem hiába tart nyilvános próbákat (legutóbb három napja indította új operabeavató sorozatát, amelynek már nyomot is hagytam), valóban hatalmas gyakorlata és jó színpadi érzéke van, így eléri, hogy a macska már színpadra robbanásával azonnal elkapjon minket és ne is engedjen el.

Az előadás látványvilágát Ondraschek Péter tervezte (öt székről és négy nagyméretű fotóról van szó, amely lehet egy-egy kinagyított festményrészlet valamely polgári lakásról (?) ). Az eredmény hatásos, a képek mögött jól el lehet bújni, bárhol elhelyezhető, és jól összecsomagolható – azaz a produkció könnyedén utaztatható. Ez azért lényeges. Szinte bárhol játszható, Kálid Artúr és a világosító-hangosító egy autóval is körbeturnézhatják a magyarlakta településeket… - Ez lenne az előadás ideális sorsa, évekig tartó hosszú széria. Sok diáknak IS. (Ez másban is felmerült: egy mögöttem ülő néző az előadás vége után arról beszélgetett a barátnőjével, hogy mi lenne a célszerű: egy osztályt elhozni, vagy inkább kettőnek venni egy külön alkalmat…)

Hát igen. Ha még tanítanék, pontosan ezt tervezném én is, hiszen Weöres Sándor a méltatlanul elhanyagolt költők közé tartozik, mivel nem akarta a népet tűzön vízen át sehova vezetni. Az óvodában megtanulják néhány versét, de mire a kronologikus sorrendnek köszönhetően az életművéhez eljutnának a gimnazisták is (közvetlenül érettségi előtt), addigra már nagy a hajtás, minden összecsúszik, és jellemzően lemarad, vagy csak kevés idő jut rá. Ahhoz, hogy valakiből kötelező érettségi tétel legyen, valóban szerencsés a forradalmár lelkület – Weöres Sándor visszahúzódó életvitelét modellként felmutatni kevésbé lehet. A nagy trióhoz, a közéleti költészetük miatt nyomatékosan kiemelt Petőfi-Ady-József Attila mellett kevés, hogy "csak” virtuóz költő volt, akit semmilyen politikai csoport nem tudott felhasználni.

Akinek magyartanárként van némi lelkiismeretfurdalása Weöres Sándor kapcsán, most tompíthatja azzal, ha csoportot visz erre az előadásra. A diákok ezt látva remélhetőleg rá fognak maguktól is keresni „W.S. mesterre” és ezt-azt elolvasnak tőle, időnként rácsodálkozva, hogy nem is egy szövegét kívülről tudják.

Kálid Artúr mindent megtesz, hogy érdekes legyen számunkra a mondandója jégpacsmacsokról és békakirályról. Kisebb-nagyon ugrásokkal macskaként anekdotázik a leginkább Cinának nevezett költőről, akit ezáltal lényegében egyszerre látunk gyerekként és öregemberként (vele kapcsolatban talán ez említődik leginkább: gyerekként volt túlérett, miközben sosem nőtt fel), akivel könnyű volt egy hullámhosszon lebegni éveken át.

A színész szavai és gesztusai által életre kelnek Weöres Sándor életének fontos és kevésbé fontos szereplői, anélkül, hogy ehhez jelmezt kellene váltani, vagy éppen valamilyen kelléket használni. A ruha, amely a fotókon is látszik, végig megmarad változtatás nélkül, és önmagában is sokat mondó a kifordított balonkabát és a pizsama. A költő tudvalevőleg leginkább éjszakai életet élt, akkor is, ha csak otthon maradt – reggel feküdt le.

Kálid Artúr szövegébe a rendező több verset is beiktat, amelyeket nagyon sokféle stílusban mond el, még van olyan is, amelyiket csak eldarál, de közben mindig érezzük, hogy pont eltalálja azt, hogy éppen mit kíván meg a szituáció. (Erről nyilván eszembe jutott Kálid Artúr pályakezdése, a nagy népszerűség, amit versmondóként szerzett még főiskolai felvételije előtt és az, hogy 1988-ban mennyire drukkoltam, hogy nyerje is meg.)

Egy rutinos színész és egy rutinos rendező közös munkájának egy hatásos és szórakoztató, és egyúttal igazán szokatlan előadás az eredménye, amelyikre még egy jó ideig szívesen fogunk visszagondolni. A színházból felélénkülve távozunk.

Talán még az az egy néző is, akit a macska (nem a költő és nem is a színész!) kipécéz, és többször megszólít. Kálid Artúr jól ráérez, hogy ki lesz az, aki „bírja a terhelést”, így mindenkit biztatnék, aki interakcióra vágyik a színésszel, hogy az első sorba váltson jegyet, és akkor még lehet belőle kiválasztott is…

ps.1. Először a BFZ hegedűse, Oláh Gyöngyvér ajánlotta nekem ezt az előadást, miközben Villány felé buszoztunk, és így igazán örültem a másnap érkező meghívásnak – addigra már tudtam, hogy miről is lehet szó. Nagyon köszönöm a lehetőséget.

A tárgymutatóban: