“AMITŐL MEGDOBBAN A MI TŐSGYÖKERES MAGYAR SZÍVÜNK” – INTERJÚ DINYÉS DÁNIELLEL
Mit árul el a magyar lélekről nagy nemzeti operánk, a Bánk bán? Az aktuális előadáshoz lehet-e igazítani a klasszikus operákat, és miért a nemzeti identitás-keresés kis almanachja Erkel műve? Ősztől a Magyar Zene Házában keresi a választ ezekre a kérdésekre is a Delta Produkció Operabeavató-sorozata. A 6szín teátrumban pedig a rendező közbeszól: Göttinger Pál mesél majd jellegzetes operai hívószavakról. Dinyés Dániel, karmester, zeneszerzővel beszélgettünk a sorozatok szeptemberben induló évadáról.
Miért érdemes elővenni a Bánk bán operát?
Ha tömören akarnám megfogalmazni, azért, mert a Bánk bán a kis nemzetek problémájáról szól, és ez nagyon izgalmas. Az 1800-as években az önrendelkezésüktől megfosztott népek, birodalmi csatolt részek kezdték úgy érezni, hogy szeretnének máshová tartozni. Nem egy birodalomhoz, hanem a saját nemzeti közösségükhöz. Attól fogva ezen népek művészei nagy hangsúlyt fektettek a saját nemzeti történeteik feldolgozására, olykor kitalálására, a nemzeti identitás felépítésére. Azért volt ez előremutató és sokszor sikeres törekvés, mert a múltban csak példákat kerestek, de nem abban akartak élni, hanem a jelent és a jövőt akarták úgy felépíteni, hogy érdemes legyen magyarnak, horvátnak, szerbnek – és még sorolhatnánk – lenni. Így születtek a nagy nemzeti cseh, horvát, magyar operák. Persze mi kínban lennénk, ha most fel kéne sorolni néhány horvát nemzeti operát, ők meg a mieinkkel. Szerintem borzasztóan izgalmas probléma, hogy miként és hogy találták meg a kis népek az identitásukat. Hiszen többszáz évig tartozol ehhez majd ahhoz a birodalomhoz, és egyszer csak azt kell mondani, hogy igen ám, de ebből ez meg ez a színtiszta magyar, horvát, cseh, és így tovább. Ennek az identitás-keresésnek akad sok tévútja és nagy rátalálása, ezek kis almanachja a Bánk bán.
Engem nagyon szórakoztat, hogy amit a Bánk bán zenéjéből magyarnak érzünk, például a „Mint száműzött, ki vándorol…” dallamát tekintve egy cigány nóta olasz operai kísérettel. Ám ettől megdobban a mi tősgyökeres magyar szívünk. Ha alaposan megvizsgáljuk az opera zenei részét, akkor kiderül, hogy magyar zenét, bartóki-kodályi értelemben, igazából nem tartalmaz a Bánk bán. Mégis ez a nagy magyar nemzeti operánk. Sokat elárul ez a magyar lélekről. Ez hangozhat cinikuskodásnak, de nem annak szánom. Sokkal inkább egy jelen korunkban magunk számára is rejtett nemzeti tulajdonságról szól: a befogadás, együttélés, egybeolvasztás ősi tehetségéről. Egyébként sem szeretem azt az ájult imádatot, ami ezeket az alkotásokat körülveszi. Sokat ártunk műveknek, amikor kijelentjük róluk, hogy zseniális. Mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van.
Bátran hozzá kell nyúlni?
Szükségeltetik az előadói segítség Erkelnél éppúgy, mint a Kékszakállúnál. A Bartók Concertonál, a 6.vonósnégyesnél a zenében bárki bármit csinálhat, nem tudja lerontani a darabot, csodásan működik minden előadásban, értelmezésben, akár egy Bach-mű. A Kékszakállú esetében viszont más a helyzet. Ahhoz, hogy valóban zseniális operává váljon, több helyen kell erőteljes előadói segítséget nyújtani a szerzőnek, mert bár zseniális, fiatal és kezdő operaszerző. Ügyetlenségeket is felfedezhetünk benne, akár hangszerelésileg, akár ének-technikailag, ám mivel a zseni kéznyoma végig jelen van, ezeket át lehet hidalni. Ha csak ájultan imádjuk, az nem teszi lehetővé, hogy felismerjük: hol van szükség előadói beavatkozásra, és hol kell hátra lépnünk, mert magától is kiválóan működik. Amikor Richard Strauss a budapesti Operaházban a Rózsalovagot vezényelte hatvanadik születésnapja alkalmából, az első próbán mondták neki, hogy úgy gondolták, a mester tiszteletére húzás nélkül előadják ezt a remekművet. Mire azt felelte: „Isten őrizz! A szokásos húzásokkal játsszuk!”
A Bánk bán nem tűnik ilyen sérthetetlennek, hiszen már az 1930-as évek végén nekiláttak Nádasdy Kálmánék egy alapos átdolgozásnak. Az ötvenes években is készültek változatok, tizenéve pedig felmerült, hogy az azóta elhunyt költő-író, Térey János ír hozzá új librettót.
Ez maga is az egyik érdekesség, hogy egy mű ennyire foglalkoztatja az előadókat. Melyik Verdi-mű esetében merül fel, hogy írjunk hozzá új, érthető librettót? Pedig van huszonnyolc operája. Vagy Donizettinek több, mint hatvan. Ha nekünk is lenne ennyi nemzeti operánk, ez a kérdés talán fel sem merülne, mert válogathatnánk, de mivel mindösszesen kettő van, állandóan azokat vesszük elő, és próbáljuk a saját képünkre formálni.
Az Operabeavatón az ősváltozatot vagy Nádasdyék átdolgozását mutatjátok meg?
Az Operabeavatónak éppen a kutakodás és a kérdésfelvetés a lényege, nem fogunk igazságot szolgáltatni. Ha úgy tetszik, ez egy kultúrtörténeti szeminárium. Nádasdy Kálmán szuperzseni volt, bár mostanában ezt nem divat hangoztatni, mert előre törtek az „ősváltozatisták”. Nádasdy bármihez nyúlt, színház lett. Akárcsak Oláh Gusztáv díszletrajzai árasztják a „színházszagot”, akár nyolcvan év elteltével is, elképesztő. Egy nagyon hallgatóbarát, dramaturgiailag kitűnő átdolgozást készítettek Nádasdyék, miközben nyilván meg kellett felelniük a ’40-es évek hazafias elvárásainak és éneklési stílusának. Erkel operája felragyogott a kezeik közt. Az ősváltozat ezzel szemben a mai fülnek egy jelentősen túlírt mű. Ha őszinték vagyunk, ennek a műnek a fennmaradását nagyban megsegítette a témája, pusztán a zenétől nem biztos, hogy ennyi éven át velünk marad. Félreértés ne essék: nem rosszabb, mint a korabeli bel canto fősodra, de nem is jobb. Az Operabeavató előnye, hogy meg tudjuk mutatni, mi maradt ki az átdolgozásból, vagy hogyan került át például Biberach néhány sora más szereplőkhöz. Ezek nagyon izgalmas dolgok, mert együtt gondolkodunk egy darab utóéletéről, és hazafele menet megbeszélhetjük, kinek melyik változat tetszik jobban.
Hogy tenor- vagy bariton-változat, az lényegtelen?
Szerintem ennek semmi jelentősége, hiszen a műfaj lényege, hogy a szerepet arra formáljuk, akit akkor a leginkább alkalmasnak tartunk rá. Ha Palló Imre baritonjához igazítjuk, akkor hozzá, ha Simándy Józsefnek adjuk, akkor a tenor-változat lesz hiteles. Mi mindkét változatból mutatunk majd. Ha leegyszerűsíteném, azt mondanám, hogy operában az előadás az első, és ha van egy jó énekesed, akkor köré építve megvan az előadás.
Prózai művekhez a rendezők is bátrabban nyúlnak, és tán a közönség is könnyebben elfogadja a módosításokat.
Nem értem, miért, hiszen az opera is élő műfaj. Mármint az lehetne. Ma Magyarországon nem az, ha az lenne, tucatszám hallgatnánk a kortárs műveket, ehhez képest alig-alig bővül – ha egyáltalán – a bejáratott kínálat. De egy pezsgő operaéletben magától értetődő volt, hogy amit Velencében el lehet mondani, azt Palermoban nem, így oda készül egy másik változat. Erkel Ferenc maga sem értené, ebben egészen biztos vagyok, hogy miért véssük kőbe egyik vagy másik változatot.
Ha megrendeznéd az előadást, mi lenne számodra a legérdekesebb benne?
Nem rendezem meg, az ziher. Sem ezt, sem mást. Engem csak a zene érdekel a színházban, és ez egy rossz alapállás lenne egy rendezőnél. Meg aztán mostanában a rendezők iskolai üzenősdit szoktak játszani, hogy „a rendező azt akarja ezzel mondani…” Menjen haza, mondja el a feleségének, vagy remekeljen a baráti társaságának a büfében, de a színházban a rendező és mindannyiunk dolga az, hogy a zeneművet a kvalitásaihoz méltón színpadra állítsuk. Aki azt hiszi, van kvalitásosabb gondolata Mozartnál, Wagnernél, annak a kritikusi pályát ajánlom. Aki tud alázatos is lenni, nyitott szemmel és füllel segítséget nyújtani embertársainak, az foglalkozzon színházzal, mert el tudja dönteni, hogy mikor van rá igazán szükség, és mikor elég a kulisszában kivárni, amíg a zseni befejezi székfoglalóját. Ha üzenni akar, keressen egy zeneszerzőt, és írassa meg a darabot. Ne a klasszikusokat szedje szét. Nekem egy régi, klasszikus opera esetében éppen elég, ha a rendezés mindent megtesz annak érdekében, hogy a zene, az énekhang tökéletesen érvényesüljön. De ezzel egy nagyon szűk réteghez tartozom, amely réteg lehet, hogy ki se mutatható piaci alapon. Soha nem akarok rendezni, és remélem, hogy nem is kerülök olyan helyzetbe, hogy muszáj lesz, mert egy rendező ott hagyja az épp készülő produkciómat. Én kizárólag a zenében hiszek, ami a minket körbevevő világmindenség alapja. Az egyetlen, ami tölt engem és az emberiséget is, ha megállna és figyelne rá. Ennek van egyedül értelme, legalábbis az én életemben.
A Magyar Zene Házában szeptember 26-án induló Bánk bán-sorozat mellett lesz egy tematikus Operabeavató-sorozat a 6színben szeptember 15-től.
Göttinger Pali végre ledobja a láncait. A sorozat címe is ez lett: A rendező közbeszól. Itt nem úgy lesz, ahogy az egy-egy operát egy évadon keresztül boncolgató sorozatban, hogy Pali hallgat, míg én egy órát beszélek a zenéről, majd a fennmaradó három és fél percben kell zseniálisat alkotnia, hanem éppen fordítva. Itt egy gondolat köré építjük a tematikát, amiben nem egy darabról lesz szó, hanem részleteket veszünk elő. Például azt mondjuk, hogy a tőr az operákban. Így Mozarttól Verdin át Wagnerig számos alkotó felbukkan majd, aki tőr tematikában érintett. Az évadzárón adtunk egy kis ízelítőt ebből, ott a hazugság kérdését vizsgáltuk. Ott a színház, az előadás lesz a középpontban, a rendezői szemszög érvényesül majd. A szokásos felállás: Dani beszél hosszan, Pali gyorsan igyekszik valami frappánsat mutatni dolog pedig a Magyar Zene házába kerül.
Szerző: Seres Gerda
forrás: https://szinhaz.online