„Az élő színházat … nem pótolja semmi – de nem is kell, inkább azt érdemes nézni, hogy mi jelenik meg, ami nem volt korábban.”
Göttinger Pál színész-rendezőt, az eSzínház Fesztivál zsűritagját kérdeztem.
Az igazi színházhoz a teljesen élő közvetítés áll a legközelebb – ez az a koncentráció- és lélekjelenlét-fajta, amiben egy színpadi színész gyakorlott. Ezzel nem azt mondom, hogy művészileg egyik értékesebb a másiknál, csak azt, hogy a színpadi színésznek ez a foglalkozása: ott és akkor, megismételhetetlenül (és kijavíthatatlanul) végrehajtani, megélni, megformálni valamit – lényegében egy másik emberré válni másfél vagy három órára. A rögzített előadásfelvételnél ellenben nem nagyon tud mást tenni, mint végrehajtja, amit közönség előtt is csinálna – megértem azoknak a hozzászólásait, akik szerint így lelketlen lesz a produktum valamelyest (noha nem teljesen értek egyet vele). De egyébként általában ellenzem a szembeállítást, mert míg az élő előadásnál a közösen megélt élmény közösség– és személyiségformáló ereje adja a hatást, a felvétel inkább egyfajta nagyítóüveg, amin keresztül az alakítások olyan apróságait lehet megfigyelni, amelyek a kilencedik sorból esetleg hatástalanok. Egyik ezt tudja, a másik azt – és az alkotók (színházak) is választhatnak, hogy melyik érdekli őket jobban. Színészi és rendezői szemmel is alakítani kell a produktumon, hogy előny váljon ezekből a szokatlanságokból. Most nagy figyelem irányult erre a formátumra a pandémia miatt, pedig egyébként nem újdonság – pl. a Székely-féle katonás Boldogtalanok-előadásnak is volt tévéjáték-változata, amelyet közönség nélkül, stúdiókörülmények között, filmes snittekkel vettek fel a nyolcvanas években. A közelmúltban pedig: a streamelhető színház (pl. az eSzínház) eszméje is régebbi, mint a pandémia. Csak az utóbbi előtérbe hozta.
Az online streamelt előadás nem helyettesítheti az élő, személyes élményt – mondják sokan. De a hátrányok mellett, milyen előnyei vannak az online előadásnak?
Az a helyes, ha eleve fel sem merül a helyettesítés – ez nem helyette van, ez egy másik. Egy új. Általában is arra tanít minket a történelem, hogy az új hordozó megjelenése megtermékenyíti és inspirálja az elődöket is. Minden vészjósló hang ellenére a film nem ölte meg a színházat, a tévé nem ölte meg a filmet, az internetes videó nem ölte meg a tévét, az okostelefon nem nyírta ki a könyvkiadást, a podcast a rádiózást, és így tovább. Alakított rajta, de azért nem semmisítette meg, sőt. A mozgólépcsőt is már réges-rég feltalálta az emberiség, de azért… vannak még, sőt, épülnek új lépcsők. Nem helyette van, hanem másik. Előnyei között is ez a legfontosabb: az ismeretlen terep. Sok ezer, a világ pontjain szétszórt ember gyűlik össze a képernyők előtt – de nem olyan elszigetelten, mint a tévénél, hanem aktívan, érzékelhetően, egymásról is tudva. A technológia révén akár interakcióba is léphetnek egymással is, az előadással is. Ez sosem látott dolog, nagyon izgalmas lehetőség, amelyet százféleképp aknáztak ki eddig is világszerte, de még nagyon sok lehetőség van benne –csak a járvány okozta felfordulásban nehéz volt nyugodt, kísérletező, a közönség számára is magától értetődő új felületeket és formákat kidolgozni. De a dolgok csitultával tán erre is jut majd művészi és anyagi figyelem. Hogy kereslet lenne rá, azt már megtanultuk most.
Sok más előnye is van (a földrajzi korlátoktól, vagy mondjuk betegségtől nem akadályozott közönség például), de ezek közül csak még egyet hozok most szóba: a jóval alaposabb, kidolgozottabb színészet kérdését. Egy tévéjáték a színházhoz képest szinte kezelhetetlen rohamtempóban készül, a szereplőknek általában néhány órájuk van arra, hogy az alakításukat kidolgozzák. Egy színházi előadás hónapok alatt jön létre, minden mondattal, minden színészi tettel másképp, mélyebben lehet elszámolni. És ez a felvételen is látszik.
A nézőtérről azonnal jön a reakció – a közönség nevet, csöndben van, köhög vagy épp felszisszen. Online esetében ez áttételesen érkezik – akár a közvetítés alatt, akár utána. Mit mutatnak az online előadásokkal kapcsolatban a nézői visszajelzések?
Köztudott, hogy az internetes kommentelésben bátrabbak az emberek, mint élőszóban – ez elég érdekes jelenségeket produkál itt is. Újra csak azt tudom mondani: az élő színházat, az együttlétet, az ösztönös, azonnal formát öltő visszajelzést nem pótolja semmi – de nem is kell, inkább azt érdemes nézni, hogy mi jelenik meg, ami nem volt korábban. És az eleve az interneten át érkező néző bátrabban is kommentál, akár részletesebben is, vitázik a másikkal, párszavas gratulációk mellett megjelennek keményebb szavak, sőt, egész kis esszék is, amit más nézők aztán vitatnak, saját meglátásokkal egészítenek ki. Csírái ennek is voltak korábban, mindenféle eldugott fórumokban, de az eleve digitális közeg miatt ez is nagy lendületet kapott, és egész lenyűgöző tud lenni néha. Nincs az a közönségtalálkozó, ami tudna ilyet. Érdemes lenne a közvetítés szünetében vagy végén egy olyan kommentfolyamra irányítani a nézőket, ahol érzékelnék egymás több százas vagy ezres, valós idejű jelenlétét, és fel lennének bátorítva arra, hogy szóljanak hozzá. Elképesztő dolgok alakulnának ki.
A pandémia kezdetén rugalmasan és gyorsan reagált a kulturális szcéna, s költözött online. Annak ellenére, hogy voltak kézzelfogható hozadékai az online közvetítéseknek, azt tapasztalom, hogy amint lehetett, az intézmények visszaálltak a hagyományos előadásokra, s a streaming visszaesett. Miért ez az ambivalens hozzáállás a szakma részéről?
Én nem érzem ambivalensnek ezt, hanem értelemszerűnek – a kényszer szülte a jelenséget, amelynek aztán enyhült a szorítása. A színházak munkát akartak adni a munkatársaiknak, hogy ne kelljen elbocsátaniuk őket – a nézők segíteni szerették volna az általuk szeretett műhelyeket, mert világos volt számukra: ha nincs előadás, a hely maga sincs. A színész, aki nem játszik, az nem színész, a néző, aki nem néz, az nem néző. Senki nem akart eltűnni. Most, a kétségbeesést kikerülvén valamelyest a képletből, jön az igazi feladat: immár rárakódott terhek nélkül, pusztán az új médium iránti művészi érdeklődésből hozni létre dolgokat. Ugyanakkor empatikusnak is kell lennünk: az intézmények nem a saját pénzüket költik, mindenféle, a fenntartójuk által elvárt feladatokat kell végrehajtaniuk, aligha válthatnak profilt teljesen – és a saját, létező profiljuk szinte minden esetben el is égeti a tartalékaikat. Az online előadás pedig nagyon költséges, a rendes színházi munkarendtől teljesen eltérő ritmikájú dolog, a túlélésért küzdő színházaktól nehéz azt várni, hogy az egyébként is túlfeszített saját tempójuk mellett a nézői szokásokat is tömegesen átalakító, vadóc új formátumok fejlesztésére tudjanak pénzt és szakember-kapacitást áldozni. Ehhez tervezhetőség, évekre előre felrajzolt haladási irány kellene, manapság meg még a következő hónap sem igazán látható előre.
Addig nem lesz áttörés ebben, azt hiszem, amíg nem jelenik meg egy olyan generáció, színházmenedzsertől író-rendezőn át a kultúrafinanszírozásban szerepet játszó döntéshozóig, amely kimondottan erre a formátumra készít dolgokat. Akkor viszont csodák jönnek majd, ebben biztos vagyok.
Ha beültetnének egy színházigazgatói székbe, milyen arányban és céllal alkalmaznád a digitális lehetőségeket az intézményben?
Hohó, itt aztán végképp óvatosan kell fogalmaznom, mert sok helyen járok, és mindenütt kínkeserves színházigazgatói feladványokat látok – nem akarok olyat mondani, amit… könnyű mondani. Maradjunk annyiban, a fenti gondolatmenetemből is következően: a létrehozás pártján vagyok. Nem dolga egy önazonos színházi műhelynek másmilyennek lenni. Most már láttuk a saját szemünkkel azt a sokezer nézőt, akit érdekel az ilyesmi. Hozzunk létre olyan színházat, ami kimondottan ezzel foglalkozik – és aztán ez az új csapat működjön együtt később a már meglévőkkel, kölcsönösen szólongatva egymás művészeit és közönségét.
forrás: https://www.craneds.ie/