Őze Áron már a második ciklusban igazgatja a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza intézményét. Eddig egyik sem volt túl egyszerű számára, hiszen az elsőt megnehezítette a pandémiás helyzet, most pedig az üzemeltetési számlák rémével kell megküzdenie. A 2022/2023-as évad kezdete kapcsán beszélgettünk a többi között arról, hogy megedzette-e ez a helyzet?
BALLA TIBOR
Őze Áron optimistán néz a jövő elé, úgy érzi, kötelessége felelős vezetéssel meghálálni, hogy kitart mellettük a közönség
– Meglehet. Ámbár sosem lehet mindenre felkészülni. De nem vagyok pánikolós típus szerencsére. Amire nem tudunk felkészülni, legfeljebb csak részben, azzal felesleges túl sokat foglalkozni vagy görcsölni rajta. Napról napra tesszük a dolgunkat. Úgy jöttünk ki a pandémiából, hogy egy plusz játszóhellyel bővült a Bartók. „Csakazértis”. Nem visszafelé indult a Bartók. Ezt a közönség meg is hálálja úgy tűnik, mert nagyon szépen látogatnak minket. Ezt meg kell hálálni. Azzal, hogy felelősen gondolkodik az ember arról, az intézmény hogyan maradhat életben, mik azok a felelős döntések, amik egy ilyen helyzetben az életben maradást, a működést segítik. Igen, ilyen szempontból megedződtem, de sose voltam könnyű helyzetben. Mindig mondtam, most is, sokkal nehezebb a politikával megküzdeni, bármiféle értelemben is ott jelen lenni számomra, mint mondjuk egy pandémiás helyzet vagy egy energiatakarékossági döntés. Csak azért, mert ha a politika ajtaján belép az ember, akkor ott egészen más törvényszerűségek kezdenek életbe lépni. Én mindig a szakmaiságot próbálom képviselni, és semmilyen politikait. Gyermeki módon hiszem, hogy a szakmai hitelesség elegendő. Nem tudok másként működni, csak így. Túl vagyunk az első premierünkön, most jön mindjárt a második, majd a harmadik. A naptári év végéig tervezünk, mert a színházi évadot félbevágja a költségvetési év. Az életünket december végéig kell látni. Az energia, a rezsi, a költségvetési fegyelmünk szempontjából is. Új számokkal indulhatunk január elsejétől, például az áramszolgáltatóval kapcsolatban is, aztán meglátjuk, hogy ott mivel találkozunk. Az is lehet, hogy sokkal rosszabb lesz, az is lehet, hogy jobb. Nem tudom. Én optimista alkat vagyok, a jobb verzióban hiszek.
– Ha jól értem, az „akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk”-gondolkodás jellemzi. Mi a következő híd?
– Szeptember huszonharmadikán bemutatjuk Barta Lajos Szerelem című vígjátékát, az első hazai premierünket, aminek Czajlik József a rendezője, aki az Üvegcipővel már letette a névjegyét nálunk. Egy fantasztikus alkotóművészről, a kassai színház igazgatójáról van szó, és egy nagyon szép össze- és együttállásról. Koprodukcióban készül az előadás a Szabadkai Népszínházzal, illetve van köztünk marosvásárhelyi kolléga is. Ez egy nagyon szép háromszög, aminek a közepén ott van Dunaújváros. A mindennapi ügymenetben, a színház életvitelében pedig a legközelebbi rezsiszámla lesz a következő híd. Nagyjából már látunk számokat, tényleg eléggé elképesztő. De átcsoportosítottunk már, mert a nyár folyamán már tudtuk, hogy nem mehetünk neki úgy ennek az évadnak, ahogy terveztük, próbáltunk felkészülni. Ezért a téli időszakból egy premiert át is kellett csoportosítani a következő évadra, mert télen fog csúcsosodni ez az egész.
– Konkrétan milyen számokról beszélünk?
– Most ötszöröse a villanyszámlánk az eddigieknek, és ez még lehet, hogy emelkedni fog. Mi gázt nem használunk, nekünk a fűtés is elektromossággal működik. A pandémia megszüntette a működésünket, mert ami a színház feladata, kötelessége, azt nem teljesíthette be, nem játszhattunk. Ha egy színház nem kapcsolja fel este a fényeket, akkor csak spórol bizonyos értelemben. Elektromosságot mindenképpen. Most a másik oldalon vagyunk, ha felkapcsolunk bármit is, akkor nem tudjuk, hogy máról holnapra milyen szorzókkal kell majd szembenéznünk. Jelen pillanatban ötös a szorzó. Nem egyszerű. A korábbi hét-, nyolcszázezres számlával, most négymilliónál tartunk havonta.
– Biztosítva van a színház erre az évre, minden szükséges forrást megkapott a fenntartóktól?
– Ha okosak vagyunk és ügyesek, és meghúzzuk a gatyamadzagot ott, ahol lehet, akkor igen. Azt kértem a szervezéstől, hogy koncentráljunk a fő játszási napokra, ami a csütörtök, péntek, szombat és talán a vasárnap délután. Most luxus, hogy fél ház alatti nézőszámnak játsszunk. A gazdasági csapat figyeli, hogy egy héttel az előadás előtt milyen a jegybevétel, és az adott előadás bekerülési költségének aránya, és ha nem nullszaldós vagy mínuszos, akkor hozhatok olyan döntést, hogy összevonunk két közönséget egy előadásra. Ez a színház még a mostani körülmények között is biztonságban működik, bár nem egyszerű a helyzet. Tagjai vagyunk a Vidéki Színházak Egyesületének, ami eléggé konstruktív. A pandémia is sok mindenre jó volt, az előttünk álló helyzet is nagyon sok mindenre jó lesz. A többi között megtanulnak a színházak spórolni. Azzal a költségvetéssel, amivel a Bartók működik, azzal ki kell tudni dugni a fejünket a vízből, tudnunk kell működtetni ezt a színházat. Az önkormányzati és az állami támogatás ötven-ötven százalékban – amit sikerült a színház életébe behozni – ezt a biztonságot megteremti. Mi egy kis színház vagyunk. A költségvetésünk nagy nemzeti színházakhoz, de nagyon sok vidéki intézményhez képest is szinte zsebpénz. Nekünk pedig a létünk. Nagyon sok olyan pontja van a színház működésének, ahol kis odafigyeléssel sokat lehet spórolni. Amíg a budapesti régióban közel negyven színház van, vidéken régiónként egy. Nem zavarjuk egymás köreit. Annyira, hogy tudunk például komplett díszleteket, jelmezeket egymásnak adni. Nálunk most lejátszott az Illatszertár előadás, a díszlet kellékestül, jelmezestül megy Veszprémbe, ahol ősszel bemutatják a mi díszletünkben. Természetesen megvan a lehetőség akár onnan hozzánk hozni valamit. Ha végiggondolja valaki, hogy színházanként elkészül egy-egy előadáshoz egy komplett díszlet, megy valamennyi előadást, és utána raktárba kerül. Minden színház gyűjti a saját múzeumát. A cél, létrehozni a vidéki színházak számára egy országos díszlet- és jelmezraktárt, de beletartozhat a kellék is és sok minden. Ezt a fajta csereberét már régóta pedzegetjük, de most a párbeszéd elindult. Ez a helyzet rákényszerített bennünket, hogy elkezdjünk így gondolkodni. Ebben nagyon sok ráció van. Azon túl, hogy szembesülnünk kell a számokkal, hogy mennyi egy intézmény működési költsége, azon túl a faanyag árával is szembesülnünk kellett. Megpróbáltuk tavasszal az összes jövő évre tervezett díszletünket lekötni a gyártónál fix áron, hogy amennyit csak lehet, spóroljunk ezen. Mert most már akár a nyolcszorosa is lehet a faanyag ára. Valószínű, hogy ha nem jön egy ilyen helyzet, akkor ezt nem vesszük ennyire komolyan. Amikor a pandémiából kijöttünk, a stúdiószínpadunkra is rendeltünk Németországból egy új nézőteret. Ez most már nem egy faépítmény – a nézőknek üzenem, hogy már nem recseg-ropog –, hanem ez egy profi, különböző magasságokra állítható szerkezet, szétszedhető, összerakható, akár tárolható. Amikor a Szerelem című darab terveit megláttuk, rögtön javasoltuk, hogy a stúdió régi nézőterét építsük be a díszletbe.
– Egyidőben gyakorlat volt itt, hogy nagy budapesti színházakkal koprodukcióban hoztak létre előadásokat. Ilyesfajta fúzió elképzelhető?
– Hogyne, sőt, nagyon fontosak ezek. A Bartók régóta dolgozik állandó partnerekkel, mint a Gyulai Várszínház, de Kőszeg is visszahív minket, valamint ilyen állandó kapcsolatunk most Szabadkával, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal, és úgy tűnik, ilyen állandó kapcsolat lesz Kassával is. Ezek nagyon sok mindenre jók, de feleződik a költség is. Ha mi mondjuk a soproni Petőfi Színházzal közösen létrehozunk egy előadást, akkora a távolság, hogy nem zavarjuk egymás köreit, nem viszünk el nézőt egymástól. Mindketten jobban járunk. Ez mondjuk Kecskeméttel vagy Székesfehérvárral már nem ennyire egyértelmű. A nyári színházi működéseknél nagyon szerencsés, ha kőszínházi partnerként lép be valaki a munka mögé. Okosan össze kell rakni az érdekeket, az igényeket, meghozni a kompromisszumokat, és nem csupán a saját szalonnánkat sütögetni.
– Ideérkezésekor emberközpontú színházvezetést fogadott. Ebben a helyzetben meg lehet ezt tartani?
– Én azt hiszem, igen. A pandémia alatt is nagyon emberközpontú vezetésre volt szükség. A Bartók az elsők között volt, hogy vendégművészeinek egy segélyrendszert dolgozzon ki. Ezeket én fontosnak tartom. Most is felelősséggel tartozom harminchét alkalmazott felé, egy művészeti gárda felé, amely itt rendszeresen dolgozik. Aki egyszer megfordul itt, az szívesen jön vissza a Bartókba, azt mondják, jó a Bartók csapatához tartozni, mert itt emberközpontú, családias hangulat van.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy akár még az igazgatása alatt saját társulata legyen a színháznak?
– Polgármester úrral beszélgettünk erről a második pályázatom beadása előtt. Nem tartotta ördögtől valónak. Én nagyon fontosnak tartom az elődeim munkáját. Knódel Máriától Smuk Imrén át Borsós Beátáig itt mindenki azon tevékenykedett, hogy a Bartók egy folyamatosan haladó, a színházi térképen egyre erősebb helyet elfoglaló intézmény legyen. Sok eredményünk is van ebben a kérdésben, és ezt szeretnénk folytatni. Ennek egy szép állomása lehetne, ha létrejönne egy tíz-, tizenöt fős állandó társulat. Ez legfőképpen financiális kérdés. Ha a Bartók úgy léphetne tovább, hogy lenne egy állandó társulata, az nagy boldogság lenne számomra.
– A nézők kitartanak?
– Nem tudom, hogy ez egy vihar előtti csend-e, de a nézők rendkívül bátrak, hogy látogatják a színházat. Financiális szempontból mondom. Ennek ellenére tele volt a nyári Bartók Liget, most sem panaszkodunk, a bérletvásárlásunk is jól áll. Nem emeltünk egy fillért sem, mert nem akartunk semmit a nézőkre terhelni. Azt gondolom, van egy egész Közép-Európában meghúzható kulturális tengely, ahol olyan magas szinten áll a színházkultúra, hogy erre nagyon kell vigyázni. Ezt egy ilyen helyzetben is érzem, amikor a háztartások kerülnek veszélybe, amikor az a kérdés, hogy a villanyszámlát tudja-e befizetni vagy színházba jön. Mint hogyha attól, hogy van bérlete, idejöhet, kulturált embernek érezheti magát.
forrás: https://www.duol.hu
