„Mit ér a színház, ha magyar?” – mereng az ember, de tudjuk: sokat, rengeteget. Viszont mit ér határainkon messze túl, például Skandináviában, ahol jóval kisebb a nyelvünket és színházművészetünket is értők csoportja? Milyen értéket közvetít, hogyan áll meg a lábán? Erről beszélgettünk a magyar színielőadások stockholmi vendégjátékait szervező BeKa színház vezetőjével, Bellaagh Katalinnal, akinek hosszú évek óta végzett áldozatos és sikeres munkája nélkül jóval szegényesebbek volnának a két ország kultúrkapcsolatai.
A stockholmi BeKa Színháznak ön a motorja, de önt mi hajtja? Honnan ez az örökké égő lelkesedés, ez a kifogyhatatlannak tűnő energia, amivel már hat éve viszi a vállán ezt a kultúrmissziót?
Fiatalkorom óta nagyon érdekel a képzőművészet, a film, a színházért pedig kifejezetten rajongok. Nem ezen a területen dolgozom, oktatási tanácsos vagyok egy állami hatóságnál, a vendégjátékokat szabadidőmben szervezem. Azt gondolom, mindenki, aki színházzal foglalkozik pótolhatatlan népnevelő, társadalomfejlesztő és egészségügyi prevenciós tevékenységet folytat, akkor is, ha ezt magának sem fogalmazza meg, és az alkotások megítélésekor elsősorban azok művészi kvalitásairól beszél.
Fentiek mind részei egy „jó” előadásnak, és az estek után érzett euforikus öröm miatt nem adtam eddig fel ezt a tevékenységet. Nagy boldogság, amikor a közönség reakcióit látom, hallom a visszajelzéseiket, meglátásaikat, tapasztalom, hogy a színházteremben kölcsönösen hatnak egymásra a nézők és az előadók energiái, érzelmei.
A színházak számára a világon mindenhol alapvető probléma a finanszírozás. Hogyan lehet ezt megoldani Svédországban, kik támogatják a BeKa színházat? Magánemberek, szervezetek, intézmények?
A BeKa Színház egyéni vállalkozás. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek alkalmazottaim, a feladatok nagy részét – egyeztetések, színházterem-bérlés, logisztika, jegyárusítás – egyedül végzem. Aki valaha rendezett bármifajta eseményt, tudja, hány dologra kell odafigyelni és mennyi buktató lehet. Egy törölt repülőjárattól egy késlekedő díszletszállításon át egy váratlan betegségig bármi előfordulhat, erre is gondolnom kell. Nagy kihívás, sok munkával jár minden egyes előadás megszervezése, de olyan szerencsés vagyok, hogy a családom és a barátok, a korábbi nézők társadalmi munkában segítenek például reptéri szállításban, jegyszedésben vagy akár a színpad berendezésében.
Sok olyan előadásunk volt, amelyhez szervesen hozzátartozott egy utólagos elemző beszélgetés vagy közönségtalálkozó. Ilyenkor próbálok mindig az aktuális szakterületen dolgozó beszélgetésvezetőket találni. Az ő közreműködésük nagyon fontos, és általában „önkéntesként” látják el ezt a feladatot.
Mivel a BeKa Színház nem egyesület vagy szervezet, nem tudunk pályázni Magyarországon. Előfordult, hogy magyarországi partnerünk kapott támogatást egy bizonyos előadás külföldre vitelére, és ennek egy részével beszállva koprodukcióban oldottuk meg a vendégszereplést. Olyan is volt, hogy a Stockholmi Magyar Nagykövetséggel együttműködve rendeztünk meg egy előadást.
Eddig a legtöbb támogatást a stockholmi önkormányzattól kaptuk. Bizonyos feltételek mellett és adott összegig minden évben lehet pályázni egy-egy profilon belül az önkormányzatnál. Vannak más pályázati lehetőségek is Svédországban, de eddig másutt nem sikerült nyernünk. Nyilván más lenne a helyzet, ha olyan produkciókat tudnánk kihozni, amelyek nemzetközileg ismertek, és ha úgy tudnánk együttműködni egy színházzal, hogy nemcsak bérelnénk a termüket, hanem közösen hívnánk meg a produkciókat.
Az eddig kapott anyagi támogatás csak kis részét fedezte a kiadásoknak, a legjobb esetben nem volt az előadás veszteséges – de még sose vettem ki bevételt a cégből. Ebből a tevékenységből úgy, ahogyan most működik, nem lehet megélni. A BeKa szerelemgyerek, örömöt okoz sokaknak, esetleg hozzájárul a vendégül látottak megélhetéséhez, de nem fedezi a színház kiadásait. Csak úgy tudna gazdaságossá válni, ha Európa- és világszerte rendezne magyar vendégjátékokat, vagy ha egész Európából és a nagyvilágból hozna előadásokat Svédországba.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez feltétlenül a nyelvbéli különbségeken múlik, hiszen egy idegen nyelven játszott előadást minden esetben lefordítanak, hogy az összes néző élvezni tudja. Úgy él az emlékezetemben, hogy húsz évvel ezelőtt gyakrabban jutott el magyar előadás a nagyobb svéd színházakba, és szélesebb svéd közönségréteg volt kíváncsi rá. Az, hogy mostanában kevésbé hívnak meg magyar előadásokat, sok mindenen múlhat. Például azon, hogy a Covid-időszak után saját elmaradt repertoárjukat szeretnék pótolni a színházak. Nehéz belelátni abba, hogy milyen módon jönnek létre együttműködések a két ország színházai között, és hogy mennyiben múlik ez tudatos piackutatáson, kapcsolatépítésen vagy véletlen találkozásokon. Nyilván fontos szempont, hogy egyezik-e a meghívó és a meghívott művészi ízlésvilága és életszemlélete; hogy mennyiben egészíti ki egy vendégjáték a befogadó színház műsorát. Lényeges kérdés, hogy egyáltalán miképpen talál rá a színházigazgató egy darabra, amit meghívna. Ezért fontosak például a színházi fesztiválok, hisz’ ott sokkal népesebb közönség találkozhat egy-egy előadással. Az utóbbi években inkább magyar filmeket, mint színházi előadásokat láthatott a svéd publikum.
Mennyire könnyű Svédországban előadótermet szerezni egy magyar produkcióhoz? A repertoárból látható, hogy 2019 óta a Teater Tre ad otthont az előadásoknak, hogyan alakult ki velük ez a gyümölcsöző kapcsolat?
Előadótermet nehéz szerezni, függetlenül attól, hogy milyen eredetű darabról beszélünk. A színházbérlés logisztikája nem egyszerű, az például problémát szokott okozni, hogy egy magyar társulat legkésőbb áprilisban szeretné rögzíteni, hogy mondjuk, ősszel mikor tudnak kijönni, viszont a svéd színház csak júniusban tudja, hogy mikor lesz szabad. De sok más paraméternek is egyeznie kell.
A Teater Treben valóban sokszor játszottunk. Ez az egyik kedvenc színházunk, mivel a színpad megfelelő méretű, a technikai felszerelés is teljesen megfelel a legtöbb előadás igényeinek, és elegendő nézőt is képes fogadni. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a Teater Tre és a BeKa Színház között. Egyszerűen otthon érezzük magunkat náluk.
A magyar kultúra talán azért nem ismertebb világszerte, mert a nyelvünk még csak nem is rokon más kultúrnyelvekkel – ezzel együtt, elérik a helyi, svéd közönséget a magyar előadások? Tapasztalható bizonyos kulturális kölcsönhatás?
Nem vagyok benne biztos, hogy ez feltétlenül a nyelvbéli különbségeken múlik, hiszen egy idegen nyelven játszott előadást minden esetben lefordítanak, hogy az összes néző élvezni tudja. Úgy él az emlékezetemben, hogy húsz évvel ezelőtt gyakrabban jutott el magyar előadás a nagyobb svéd színházakba, és szélesebb svéd közönségréteg volt kíváncsi rá. Az, hogy mostanában kevésbé hívnak meg magyar előadásokat, sok mindenen múlhat. Például azon, hogy a Covid-időszak után saját elmaradt repertoárjukat szeretnék pótolni a színházak. Nehéz belelátni abba, hogy milyen módon jönnek létre együttműködések a két ország színházai között, és hogy mennyiben múlik ez tudatos piackutatáson, kapcsolatépítésen vagy véletlen találkozásokon. Nyilván fontos szempont, hogy egyezik-e a meghívó és a meghívott művészi ízlésvilága és életszemlélete; hogy mennyiben egészíti ki egy vendégjáték a befogadó színház műsorát. Lényeges kérdés, hogy egyáltalán miképpen talál rá a színházigazgató egy darabra, amit meghívna. Ezért fontosak például a színházi fesztiválok, hisz’ ott sokkal népesebb közönség találkozhat egy-egy előadással. Az utóbbi években inkább magyar filmeket, mint színházi előadásokat láthatott a svéd publikum.
Van Svédországban általános kultúratámogatási modell?
Igen, egy úgynevezett kulturális együttműködési modellt alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy a régiók kapnak egy bizonyos összeget az államkasszából. Ezt a pénz regionálisan, illetve a helyi önkormányzatokon keresztül szétosztják a hatáskörükben működő kulturális intézmények között.
Mi a véleménye a magyar és az európai színjátszás jövőjéről, főbb irányzatairól?
Tudom, hogy sok színház és társulat küzd a megélhetésért Magyarországon, mégis pozitívnak találom a helyzetet, és hiszek a magyar színház jövőjében. Úgy élem meg, hogy Magyarországon pezsgő és sokszínű a színházi élet, sok a tehetséges rendező, színész és társulat, sokasodnak az ötletgazdag és kreatív csapatok.
Egy biztos: az európai független társulatok és szabadúszó művészek nagyon nehezen tudnak megélni alkotó tevékenységből, a tagállamok központi vagy az önkormányzatok területi támogatásából – sajnos mindenképpen szükségük van szponzorokra.
Milyen szempontok alapján választja ki a meghívásra érdemes produkciókat?
Egyrészt az előadás művészi minőségét veszem számításba, másrészt fontos számomra a témája. A megszülető döntés végül mindig kompromisszum eredménye. Általában olyan előadást hívok meg, aminek a színpadra állítása logisztikailag, anyagilag és technikailag megvalósítható; amit szeretek és amiért ki tudok állni; ami kicsit kihívó a nézők számára, de nem túl provokatív: olyan előadást, ami gondolkodásra késztet és amire reményeim szerint emlékezni fognak.
Volt olyan pillanat, amiről elmondhatná: attól kezdve lett szerelmes a színművészetbe, akkor lobbant fel Thália szent lángja önben?
Nem tudok arra a pillanatra visszaemlékezni, amikor kigyulladt bennem a láng, az is lehet, hogy ez nem színházban történt. Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem vidéken nagymamámmal és sógornőjével, aki színésznő volt korábban. Arra emlékszem, hogy a teraszon mindig színházasdit játszottam, ők voltak a nézők. Imádtam ezt. Aztán jóval később, egyetemistakoromban sokat jártam a Szkénébe, és szinte minden este a Katonában voltam állójeggyel. De aztán a filmnél kötöttem ki.
Hagyomány családjukban a színház iránti elkötelezettség? Unokaöccse, Berzsenyi Bellaagh Ádám, aki a budaörsi Latinovits Színház művészeti igazgatója, szintén megkerülhetetlen szereplője a magyar színházi életnek. Önök a szó jó értelmében vett színházi dinasztiát alkotnak?
Nagyon büszke vagyok Ádámra és arra, amit Latinovits Színház társulata létrehozott az elmúlt években. Azt nem mondhatom, hogy színházi dinasztia vagyunk, habár a család korábbi nemzedékeiben is volt színész, de festőművész is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak felmenőink, akik erősen vonzódtak a művészetekhez, illetve életük értelmezésében fontos szerepet játszottak a művészetek. Magam képzőművész szerettem volna lenni, de másfelé sodort az élet, fiatalon filmforgalmazással és filmszövegfordítással foglalkoztam, a színházért pedig mindig is rajongtam. A férjem svéd, ő is a filmszakmában dolgozott egész életében, a lányom pedig balett-táncos volt az elmúlt tizenhárom évben. A fiam több színdarabban, filmsorozatban játszott gyerekszínészként.
forrás: https://www.artisbusiness.hu
