Ma egy hete volt ez az Operabeavató, ahogy a dátum is mutatja, a beszámolót félig meg is írtam még utána az éjszaka folyamán, de aztán elsodortak az események: négy előadásról már nyomot is hagytam (Az imádkozó, Julius Caesar, A kastély, Leenane szépe), a Bábszínház Utolsó bárányáról majd ezután fogok, és a további négy eseményre majd később, más bejegyzésekben térek vissza érintőlegesen. 9,5 évnyi blogírás után le kellett mondanom időhiány miatt a „mindent, amit nézek, meg kell örökíteni”-ről, pedig ehhez a legutóbbi időkig sikerült magam tartani.
Ezen a most már elmúlt héten nem a válságot érzékeltem: tíz helyszínen állapítottam meg, hogy mennyire színes is a pesti kulturális élet, mennyire kiváló előadások készülhetnek, amíg van támogatás is. Az Operabeavató pedig az egyik legjobb – mondjuk úgy – „tartalmas szórakozás”, ami adható, egyértelműen az én előadásom, ennek 100%-ban a célközönsége vagyok. Így ezt a részemről 21. nyomhagyást nekik (a 89. alkalomról) nem spórolom el, és nekifutok még egyszer. Bárkinek, akit a zene és a színház megérint, csak javasolni tudom. Sajnos előadásfotók nélkül, mert azok most sem készültek.
Pont egy hét telt el a korábbi (Bánk bán) Operabeavató óta, és ennyire nekem való előadást a kettő között eltelt hat napban nem sikerült kifognom. Feltételezem, hogy a két közönség között volt átfedés is, sokan lehetnek, akik nálam jelentősen több beavatón jártak és mindkét sorozatra beneveznek (és még az is lehet, hogy sok más előadással eközben nem is fárasztják le magukat), nem kizárt, hogy akár bérletet is érdemes lenne nekik létesíteni.
Göttinger Pál kezdett, ahogy a „Rendező közbeszól1”-ben is. Bravúrosan, sallangok nélkül, mindössze tíz perc alatt megtartotta a felvezetőt a színházi rendelkező próba funkciójáról, gondolva az újonnan becsatlakozókra, akik esetleg még egy ilyen beavatón sem jártak. Három órával később, miután egy-egy jelenetet sokféle beállításban kipróbáltunk, már ők is beigazolva láthatták a tételt, hogy egy-egy apró döntésen rengeteg múlik – akár a későbbi előadás jellege is. A rendezőben a pszichológus is gyakran megnyilatkozik, és ez is a siker egyik oka. Az önironikus megszólalások, az operák alaphelyzeteinek azonosítása hétköznapi szituációkkal, amelyeket mi is átélünk mind vonzó, bár közben az elevenünkre is tapint – néha ez kicsit akár fájhat is annak, aki benne van egy hasonló történetben, mint amiről éppen szó van.
A közös téma a reménytelen szerelem volt, illetve az olyan operai jelenetek kezelése, amikor elvileg már a jelenet indulásakor minden egyértelmű, rövidre lehetne zárni az egészet, „ahol egyszer már valaki azt mondta, hogy nem”, mert láthatólag nem visz sehova, de mégis hosszan bonyolítják tovább.
Ezúttal a Parasztbecsület Turiddu-Santuzza veszekedését láttuk (Lola közbelépésével), majd a második részben a Szerelmi bájitalból Nemorino és Adina első beszélgetését. Máthé Beáta (Santuzza) és Tötös Roland (Turiddu, Nemorino) szegedi operaénekesek léptek fel, mellettük pedig a csábító nő szerepében (Lola, Adina) mindkétszer Bordás Barbara, aki viszont az Operettszínház vezető primadonnája. Mind tudták, hogy mire számíthattak, dolgoztak már a két műsorvezetővel, ismerték az operabeavatók dramaturgiáját. Talpraesetten reagáltak és az is átjött, hogy élvezik ezt a laza improvizációt, amely azért mégis több, mint egy rendelkező próba – csak nézi vagy 270 ember. Én is élveztem, hogy ezúttal olyan énekeseket figyelhetek, akiket alig láttam korábban, és egyértelműen kedvet csináltak magukhoz.
Az első jelenet elemzése előtt Dinyés Dániel kapott esélyt, hogy lezongorázza egyben az egészet, miközben a szereplők a saját felfogásuk szerint elénekelték, majd bemutatta a verizmust, illetve Mascagni „patchwork” technikáját, az erős váltásokat, amelyekkel egymás mellé helyezi az élesen eltérő zenei motívumokat. Illusztrálta, hogy a zene leképezi azt, amit a szereplők éreznek és cselekednek, és láthatólag zeneszerzőként is viszonyult ehhez a műhöz is.
Amikor arról beszélt, hogy mennyi az ismétlés, mindig ugyanaz történik, újra meg újra, és ez mennyire fárasztó hosszútávon, eszembe jutott az előző nap látott előadás, amelyet próbálok felejteni, és amelyet sokan mégis élveztek – nyilván elsősorban olyanok, akiknek újszerű volt és nem az n+1. verzió. (Miután AJÁNLÓ blogot írok, nem kritikait, ez nem megfelelő téma számomra.) Az Operabeavatóra is egyértelműen érvényes az, hogy lényegében minden alkalommal ugyanaz történik, de mégis másként – eddig még mindig ért engem is új inspiráció, nem is beszélve arról, hogy jobbnál jobb címajánlatokat is kaptam menet közben. „Főhajtás Tom és Jerry előtt” is nagyon kedvemre való lett volna – a zene jellemzésére fűzte ezt mondanivalójába Dinyés Dániel. (Göttinger Páltól a „csörgőkígyók egy puncstortában” címet már egyszer felhasználtam, a poén most is bejött, ahogy vagy öt éve egy Cosí beavatón, de lehet, hogy a kettő között sokszor máskor is).
A reménytelen szerelemre visszatérve: mindkét jelenetben ott volt a Bordás Barbara által játszott sikeres nő (Lola, Adina), „az osztály szépe”, aki mindenkit elbűvöl és akit mindenki irigyel/utál is ezért, és ennek kapcsán mindkét műsorvezető elengedett egy-egy önironikus utalást, milyen az, amikor szép nők semmibe veszik őket. Mindenki nevetett, működött ez a nyilvánvaló poén. (Ugyan hajnali egy táján jól ráérek ezt a kis beszámolót pötyögni a mai alkalomról lemaradtak vigasztalására, de azért annyi kapacitásom nincs, hogy sajnálgassam is őket, miközben mind tudjuk, hogy hosszú távon azok a legsikeresebb férfiak, akik meg tudják a nőket nevettetni. Ráadásul nevezettek már rég nem rendelkeznek szabad vegyiértékkel, és bőven lennének, akik őket irigyelnék mondjuk Kolonits Klára vagy/és Grisnik Petra társaságáért. Az ún. „igazi jó pasik” ennyire nem szoktak jól járni az életben, vegyük észre azért mellékszálon.)
Dinyés Dániel egy Petrovics Emilhez fűződő anekdotát is elmesélt, amely meglehetősen lazán kapcsolódott az előadáshoz, de mégis szórakoztató volt, és talán még jellemző is az operai világra. A személyesség is sokat ad hozzá a műsorhoz, néha olyan, mintha egy baráti beszélgetést folytatnának velünk.
A két jelenet közül messze több idő és energia ment a Parasztbecsületre, pontosabban a háromszög történet kidolgozására. Akkor még nem tudtam, csak most visszanézve lett világos, hogy az egész héten többségében a megcsalással és féltékenységgel (is) foglalkozó előadásokkal néztem szembe, így kis túlzással akár feltételezhetném, hogy a legtöbb színdarabot bizonyára olyan férfiak írták vagy állítják színpadra, akik önigazolást keresnek saját hűtlenségükre IS. Ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazta: divat lett a „gyónó színház”. (A Julius Caesar és az Utolsó bárány üdítő kivétel volt, ha valaki NEM érdeklődik a párkapcsolati krízisek iránt színpadon sem, az ne operába menjen – erre a két említett előadásra ülhet be biztonságosan.)
Göttinger Pál egészen briliáns módon, látható élvezettel szétszálazta a teljes párbeszédet és részletesen kiemelte Santuzza és Turiddu minden kommunikációs hibáját. Van nekik bőven, és az lesz a benyomásunk, hogy még nem is beszélt az összesről.
Egyszer ezt megcsináltam a Kékszakállúval, talán hat oldalnyi lett a tételes felsorolás, hogy a két szereplő mit mond és tesz rosszul, mi a játszmázás – ez aztán annyira megriasztott, a bejegyzést meghagytam vázlatosan. Most ehhez hasonló megoldást láttam, lényegében ugyanígy vettük sorra, hogy melyik fél mit rontott el. (Fogalmam sincs, hogy volt-e Kékszakállú beavató, de ha valamit, azt nagyon megnézném akárhány részben, akár egy évadon át. 80+ bejegyzésem van a témáról, de nincs kétségem, hogy így is nagyon sok újat mondanának nekem is.)
Eddig tartott hétfő éjszaka a lendületem, és most utólag csak kicsit változtattam a szövegen.
Nagyon remek hely volt a karzat első sora, most kipróbáltam a jobb oldalt – innen jól lehetett nézni Dinyés Dániel virtuóz zongorajátékát is, sőt azt is láthattam, hogy milyen feszült figyelemmel követi a többi mezei néző a műsort. Tényleg lehet úgy operáról beszélni, hogy ennyire sok embert leköt ez! – nem kis dolog.
forrás: https://mezeinezo.blog.hu
