A mezei néző c. blog írja a Bánk bán-sorozat nyitóepizódjáról

Meglehetősen kinőtte magát az Operabeavató, az idei menü most már nem egy sorozat, mint ahogy eleinte a Kamrában volt (a Cosí fan tutté-t végig tudtam írni, ha valaki szeretné, vissza tud rá tekinteni), hanem azonnal kettő. A „Rendező közbeszól” a 6Színben már megkezdődött, egy hét múlva már jön a második rész is, itt, a Magyar Zene Házában, amely minden korábbi helyszínnél tágasabb, a Bánk bán lesz terítéken. Kovácsházi István és Sándor Csaba volt a két vendég az első alkalommal, így tökéletes estét várhattunk.

A dolgok jól is alakultak, sajnálhatja, aki tervezte, de lemaradt végül. Ezzel a nyomhagyó bejegyzéssel tartalmas szórakozást kívánok mindenkinek, aki a két sorozat bármelyikére jegyet vált az év folyamán.

Aki akár csak egyetlen operabeavatón járt, azt nem éri meglepetés, hacsak nem új neki maga a ház. (Az állandó kiállítását ezúton is javaslom, írtam róla külön.)

Ezúttal mintha még a szokásosnál is hosszabb lett volna Dinyés Dániel felvezetése Erkelről és koráról, a zene jellegéről, illetve a darab keletkezési idejéről, amelyet nyilvánvalóan indokolt, hogy tíz alkalmat készített elő. Nagyon sietett, minél több információt akart besűríteni a témához képest szűkre szabott időbe, ismét úgy, hogy mindannyian azt érezhettük, hogy még bőven tudna érdemben hozzátenni az elhangzottakhoz.

Ahogy néztem beszélni, illetve később zongorázni, egyértelműen kirajzolódott előttem a vízió egy olyan sorozatról, amelyben teljesen egyedül van végig, megszabadulva az időnyomástól, hiszen tudta, előbb-utóbb csak be kell jönnie a többieknek is.

Aztán be is jöttek, Göttinger Pál és Sándor Csaba eleinte csak átélhette, milyen „csak nézőként” jelen lenni, de Kovácsházi István hamarosan elénekelhette teljes egészében a „Hazám, hazám”-at, amelynek a szétszálazása az első rész fő témája volt. A sorozat azonnal a legismertebb részletek elemzésével kezdődött, mondhatni a csúcsponton. Szóba került (és a későbbi részekben is említődni fog) az ősváltozat és Nádasdyé, amelyik elterjedtebbé vált.

Elénekelte, és olyan tapsorkánt kapott, amilyenre vágytak volna az Operaház legutolsó premierjének a szereplői is.

Dinyés Dániel „na ugye, látják – ez van” (vagy ehhez nagyon hasonló tartalmú) megjegyzéssel és egy kis mosollyal nyugtázta a történteket, igazoltnak vette, hogy „a magyar néplélek valóban erre dobban”.

(Ezt az áriát valóban sokan szeretik, én ismerek ráadásul egy olyan operarajongót, akinek a teljes életét egy hatévesen látott Bánk bán előadás határozta meg. 34 éven át követte ezek után Simándy József pályáját, sőt azóta is hallgatja. Ide lehet eljutni, ha valaki nem vigyáz, és túladagolja az operát, különösképpen pedig a Bánk bánt.)

Nem volt érdektelen az ária után meghallgatni a magyarázatot arról, hogy miben áll a "bódító" hatása. Ezért is mentünk, bár ez az estnek már kevésbé énekesbarát része volt, sokszor le kellett állni.

Kovácsházi István az egyik/a legjobb magyar tenor jelenleg, hatalmas próbatapasztalata is van, ugyanakkor szerencsés módon a viselkedésében nyoma sincs pózolásnak. A szerepeit játssza el, nem civilben a nagy énekest.

Rengeteget láttam és nagyon szerettem a Bűvös vadászban és ezek után egyre jobban vonzott énekesi habitusa is. Tavaly egymás után hallható volt Az árnyéknélküli asszonyban, a Parsifalban és Az istenek alkonyában is a legnagyobb tenor szerepekben, óriási teljesítményt nyújtva teljes természetességgel. Mostanában egyébként is Bánk bánt fog énekelni – ma van éppen a főpróbája.

Bevallom, bennem a Bánk bán újranézésének ötlete egészen addig nem merült fel, amíg Kovácsházi István hangját meg nem hallottam – rám is hatással volt a „Hazám, hazám”, nem lehetett ezt következmények nélkül hallgatni. Lehet, hogy mégsem kellene novemberig várni, amikor a Walkürben és Az istenek alkonyában egyébként is láthatóvá válik?! (Ennek a mondatnak a súlyát csak a tényleges törzsolvasóim foghatják fel, többször láttam már a Bánk bánt, írtam is róla többször, de jellemzően a szereposztás vitt rá. Nem vagyok kifejezetten Erkel-rajongó amúgy sem, de feltehetően egy ilyen sorozattal Dinyés Dánielék csak meggyőznének, hogy nincs igazam, pláne akkor, ha Kovácsházi István lenne mindig Bánk bán. így könnyű érvelni a darab mellett.)

A tenorista már eleve sem hősi pózból énekelte a sláger-áriát, neki semmi problémája sem lenne egy emberközeli beállítással sem, mint amilyen ez a mű Göttinger Pál rendezésében lehetne. Nem kell lejönnie a talapzatról, ha egyszer fel se ment rá. Eddigi tapasztalataim szerint láthatóan belülről építi fel a szereplőit és nem rejti el azok gyengeségeit sem, emiatt IS lesz vonzó, nemcsak a hangja miatt.

A második részben valami olyat láthattunk tőle, amit lehet, hogy pályája alatt soha senki: Sándor Csaba bordala közben ő, aki amúgy az Operaház egyik kamaraénekese, volt a fő békétlenkedő, praktikusan statisztált a fiatal bariton mellett.

Kovácsházi Istvánt ebben a nagyrészt némaszerepben is élmény volt nézni, láthatólag szórakoztatta a szerepkör, és Göttinger Pál rendezői utasításainak követése. Igen, látszott az arcán, hogy arra gondolt, amire kérték (például „ne gondolj semmire”), ráadásul mi nézők voltunk a további békétlenek, és még énekelni is kellett.

Nem tudom, hogy Kovácsházi István korábban lépett-e fel operabeavatóban vagy sem, de jól állta a sarat, és a szeme se rebbent, mindent végrehajtott, amit kellett. Sándor Csabáról viszont tudom, hogy ő biztosan nem szerepelt még, így az első rész alatt, amikor viszont ő statisztált a nagy ária egyik változata közben, rá tudott hangolódni a műsorra.

Miután a tavalyi évadban Szegeden dolgozott két darabban is együtt Dinyés Dániellel (a Bohéméletben és a Don Giovanniban), nem volt mégsem egészen idegen terepen. Peturt tavaly Győrben is énekelte (korábban Koreában is), nem erre az alkalomra kellett betanulnia a szerepet neki sem. Ráadásul egy nagyon jó színészi tehetséggel is megáldott baritonról van szó, aki láthatóan átgondolja a szerepeit, értelmezi őket. (Az Operaház külföldi turnéi után két szerepet is fog felváltva énekelni a Bohémélet sorozatban decemberben, akinek most felkeltette az érdeklődését, abban nézheti meg, ha még vannak rá jegyek.)

Érdekes volt látni, ahogy a sok várakozás után hirtelen kivirágzik és ráhangolódik az áriára, és a manipulálandó békétlenekre, azaz ránk. Sikert arattak Göttinger Pál megjegyzései, amikor a mai kommentelőkkel állított párhuzamot - ha ez ebből az írásból nem is evidens, három órán át megszámlálhatatlan poént záporoztak ránk, nem is tudom, hogy van-e olyan más előadásról emlékem, amelyen ennyit tudtam nevetni. Ez valóban stand up comedy.

Mindkét rengeteget előadott ária minőségén sokat dobott az értelmezés, az, hogy konkrét színpadi helyzetbe kerültek. Kifejeződhetett rajtuk keresztül a szereplők lelkiállapota, belső motivációi is. Egyáltalán nem hiányzott díszlet - Göttinger Pál leírása nyomán minden a fejünkben történt meg, ezúttal tényleg a fantáziánkra építenek. Szerintem gond nélkül magunk elé tudtuk képzelni Bánk bánt a jelenlegi visegrádi vár valamely kilátópontján, ahogy erre felszólított. Nem kell, hogy a konkrét történelmi tényekhez igazodjon az opera, így teljesen lényegtelen, hogy a királynő megölésének a körülményei is eltérnek az operában leírtaktól, és ez a vár is több, mintt 30 évvel később épült, már a tatárjárás után.

Az operabeavatók varázsa ebben is áll: sem az énekes, sem a nézők nem tudják, hogy mit kell majd csinálni – a jelenlevők hallhatóan szívesen működtek közre. (Lehet, hogy operát játszani mégis jobb, mint passzívan nézni?) Sokan feltehetően szívesen jelentkezgettek volna akkor is, ha Göttinger Pál felméri az egész program előtt, hogy hányan vannak, akik szeretik a művet, hallották élőben is, sőt már a közelgő operaházi sorozatra is vettek jegyet. De még persze eszébe juthat hasonló húzás, nem lenne meglepő.

Jó este volt, ezt látva fel se merülne valakiben, hogy az opera unalmas, érdektelen.

ps.1. Ha valaki a beavató hatására tényleg ráveszi magát, hogy a teljes művet megnézze, jelezhetné kommentben, a sorozat a második beavatóig (okt. 25.) már szinte le is megy (utolsó Bánk bán idén okt.30-án lesz), alig vannak még eladó jegyek, nincs hova várni.

ps.2. A „lelki csoki” kifejezés jól illik erre az egész műsorra. Dinyés Dániel használta a művel kapcsolatosan, és azonnal tudtam, hogy ez lesz a nyerő címem. Ilyen kis apróságokért is érdemes ellátogatni az operabeavatóra. Azoknak is jut mindig valami, akiket nem kell már győzködni.

Ps.3. Szerettem volna egy Göttinger Pál-ajánlót is elhelyezni a szövegben, de ehelyett külön említem, hogy akiknek megtetszett, színészként is élvezhetik játékát két monodrámában: lsd. Telefondoktor, Fekete-fehér.

forrás: https://mezeinezo.blog.hu/