Az én operaigazgatóim XII. – Ókovács Szilveszter, a narcisztikus
- zéta -
Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás lesz, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Ókovács Szilveszter.
Ókovács Szilveszter 2011. augusztusában lett a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa.
Kinevezését a megelőző vezetés(ek) okozta felfordulás indokolta (lásd majd a korábbi időszakot feldolgozó cikkeket). Tény – s ezzel Ókovács is sokszor példálózott az első időkben – hogy a döntés kormánybiztosi kinevezéséről magasabb helyen született, mint korábbi politikai kinevezett elődjeié (Vass Lajos és Horváth Ádám „csak” miniszteri biztosok voltak). Tény, hogy Ókovács mindvégig (vagy csak nagyon sokáig?) biztosan maga mögött tudhatta a legfelső politikai vezetés támogatását.
Ókovács Szilveszter a győri Zeneművészeti Főiskolán végzett, mint magánénektanár és kamaraművész, később a Zeneakadémián operaénekes, énekművész és művésztanár szakon diplomázott 1997-ben. Szakmabélinek tekinthető tehát.
Énekesi minőségben számos koncerten vett részt, bár az igazán fajsúlyos feladatok elkerülték, s színpadhoz csak periférikus helyszíneken jutott. Számos akkori ismerőse szerint énekesi pályáját masszív kudarcként élte meg.
A Wikipédián fellelhető életrajza szerint 1996–2000 között a váci konzervatórium magánének- és operatörténet-tanára volt. 1998-tól fejlesztési tanácsadó az Oktatási Minisztériumban, 2000–2002 között a miniszterelnöki kabinet parlamenti tanácsadója. 2002–2005 között pedig már a Magyar Állami Operaház tagja, kommunikációs igazgatói minőségben.
Ez utóbbi egy fontos momentum, mert alacsonyabb vezetői szinten tehát már Szinetár Miklós második főigazgatósága idején megjelent az intézményben, így volt kellő rálátása az intézmény belső életére és működésére. Kapcsolata (köztük számos baráti) volt művészekkel és adminisztratív munkatársakkal egyaránt.
1998-tól cikkei jelentek meg a média különböző fórumain, melyek közül a legtöbb zenei témájú volt. Recenziók és rövidebb lélegzetű zenei elemzések, beszámolók születtek tollából. 2002 év végétől, a HírTV megalakulásától a csatorna műsorvezetője, elsősorban kulturális és belpolitikai műsorok fűződtek a nevéhez. 2010 novemberétől a Duna Televízió vezérigazgatója lett, mely posztjáról operaházi kormánybiztosi kinevezése miatt – alig tíz hónap után – lemondott.
Ugyan sokáig lebegtette, hogy indul-e a másfél évvel később kiírandó főigazgatói pályázaton, ez a hozzá közelállók szerint egy pillanatig nem volt kétséges (miként Vass Lajosnál és Horváth Ádámnál sem). Mivel operaházi működése 2011 óta egyenes vonalú folyamatot ábrázol, érdemes kormánybiztosi időszakát és a két főigazgatói ciklust egyben áttekinteni.
Jelen sorok írójának 2011 óta összesen négy alkalommal volt szerencséje interjút készíteni Ókovács Szilveszterrel, s párszor egyéb alkalommal is váltottunk néhány szót, e-mailt, amikor összefutottunk véletlenül vagy szándékosan. Az interjúk itt:
olvashatók.Az utolsó interjú 2018-ban készült, addigra a kezdeti szimpátia részemről teljesen elveszett. Ez kölcsönös lehetett, mert egy évvel később már – a sajtóval foglalkozó munkatársán keresztül – elhárította az újabb interjúkérést.
A vezető
Ókovács Szilveszter messiásként érkezett az Operaházba. A napisajtóban általános volt az a megfogalmazás, hogy a Duna TV vezérigazgatójára azért volt itt szükség. hogy elhárítsa az intézmény „elhúzódó vezetői válságát”. Az újdonsült direktor egyébként első interjúiban karcsú Operaházat ígért. Nagyratörő tervei miatt a szakmában általános szimpátia fogadta, ráadásul különböző minőségben gyakorlatilag mindenkit ismert a szakmában, szinte mindenkivel dolgozott együtt, színpadon vagy íróasztal mellett valamilyen formában. Ehhez fantasztikus adalék volt, hogy tényleg bírta a politikai vezetés támogatását, a dalszínház elképesztő méretű, soha nem látott méretű anyagi dotációhoz jutott az elmúlt 12 esztendőben, melynek segítségével tényleg adva volt a lehetőség – ahogy a főigazgató oly sokszor hangsúlyozta eleinte – világszínvonalú dalszínház lehessen az Operaház.
Volt Ókovács Szilveszternek egy érdekes nyilatkozata az MTI részére még 2011. augusztus 23-án, melyben elmondta, hogy szeretné, hogy Kovács János, mint első karmester részt vállaljon a műsortervek kidolgozásában Ekkor hangzott el az is, hogy ugyan a „megörökölt” Győriványi Ráth Györgyöt remek karmesternek tartja, az a véleménye, hogy vezényeljen az Operaházban is, de nem érdemes idebéklyózni fő-zeneigazgatóként, ergo menesztette. Szeptember 12-én már meg is nevezte új vezetőtársait: Héja Domonkos fő-zeneigazgatót, Solymosi Tamás balettigazgatót és Mozsár István ügyvezető igazgatót – egyelőre megbízotti formában. (Kovács János sem akkor, de később nem került vezetői pozícióba, vélhetően koncepcionális dolgokban nem tudtak közös hangot találni.)
Az intézmény művészeti vezetése ezt követően érdekes átalakuláson ment keresztül.
A vezetőtársi „trojkából” mára egyedül Solymosi Tamás maradt, ami összefügghet azzal, hogy Ókovácsot par excellence nem érdekli a balett. Mozsár István 2014 őszén hagyta el az Operaházat (a feladatkör is megszűnt). Héja Domonkos két évadot bírt ki, később fő-zeneigazgatóként Ókovács elfogyasztotta Halász Pétert is (2013 szeptemberétől), s legutoljára, 2016-ban Kocsár Balázs érkezett.
2013 novemberétől új, ún. művészeti vezetői poszt létesült, melyet előbb Anger Ferenc, majd 2018 júliusa óta Almási-Tóth András tölti be. Ezzel a feladatkörrel Ókovács maga alatt egy ellenpólust hozott létre az amúgy sem erős fő-zeneigazgatói státusz gyengítésére. A mindenkori fő-zeneigazgatók, illetve a művészeti igazgatók elvitatkozhattak egymással a szereposztásokon, a próbakiírások szervezésén, illetve kaptak fontos művészeti feladatokat egy-egy dalmű színrevitelében, de az intézmény első számú művészeti döntéshozója mindvégig a főigazgató lett. A szervezeti felépítésben ráadásul a rendkívüli mértékben felduzzadt adminisztratív állományú intézmény második embere a főigazgató-helyettes (a jogi végzettségű dr. Főző Virág) lett.
Ugyan voltak/vannak művészeti vezetői az intézménynek, de kifelé, a nagyközönség és a szakma irányába folyamatosan csak egyetlen személy jeleníti meg a Házat mind a mai napig: Ókovács Szilveszter.
A művészi arculat
Ebben az időszakban az intézmény alapműködését meghatározó művészeti döntések egyesével racionálisan még megmagyarázhatóak, sőt olykor egyenesen zseniálisnak nevezhetők voltak. Mint egy végtelenül sziporkázó ötletbörze, számtalan jól hangzó elképzelés látott napvilágot, jóval több, mint a megelőző időszakokban. De együttesen nem álltak össze koncepcióvá, évek hosszú sora alatt inkább hektikus, kapkodó, öncélú, helyenként Augiász istállójaként üzemelő ötlethalmazt alkottak, amit ráadásul egyre növekvő adminisztratív állomány próbál kezelni, egyre sikertelenebbül. Az ötletek pedig csak jöttek garmadával. De az egyik nem vezetett tovább a másikra, nem épült rá semmi, nem lett folytatása, hanem majd jött egy újabb bombasztikus, önmagában maradó ötlet. Bombasztikus, ez a kulcsszó.
Mielőtt belemélyedünk az elmúlt közel 12 esztendő művészi értékelésébe, két felettébb pozitív változást mindenképpen a főigazgató javára kell írnunk: az Opera DigiTár létrehozását és az OperaTrezor programot. Az előbbi a komolyabb operai fellegváraknál mind működik, s most már nálunk is lehet személyre, darabra, időpontra fókuszálva kutakodni az operai múltunkban. Az utóbbi is a hősi múlt része, hiszen korábbi sikeres produkciók jelentek meg, CD vagy DVD formájában.
Első interjúiban Ókovács viszonylag kevés művészi célt nevezett meg, később ezek évről évre változtak. Jöttek újabbak és a régiek elfelejtődtek. Az elmúlt időszak hozott számos szép előadást is és rengeteg problémásat. Hely hiányában csak a legjellemzőbb produkciókra térünk ki.
Mindenképpen sikernek lehet tekinteni, hogy az Operaház régi adósságot törlesztve végre bemutatta Az árnyék nélküli asszonyt, R. Strauss rendkívüli összetettségű dalművét (2014). Az időszak szakmai szemmel talán legsikeresebb produkciója Aribert Reimann operájának, a Learnek hazai bemutatója bizonyult (2016), melyben egy eredeti Ponnelle-rendezés kerülhetett az Operaház színpadára. Hasonló sikernek tekinthető Thomas Adès kiemelkedő színvonalú Shakespeare-adaptációja, A vihar is (2016). Jelen sorok írója mindenképpen a mérleg pozitív oldalához sorolja a német opera régóta hiányzó láncszemét, A bűvös vadászt is (2014), mégha a publikumnál a Weber-opera rendezése ki is verte a biztosítékot.
Az új Ring színrevitele elsőre szép ötletnek tűnt, de a szereposztás megnevezésétől szaglott, hogy a MÜPÁ-s sikerprodukció konkurenciája akarna lenni. Persze a versenyt a világsztárok felhozatalában az Operaház nem bírta, s a rendezői koncepció is premierről premierre egyre haloványabbra sikerült (a bemutatók évei: 2015, 2016, 2017, 2022). Az idén őszre jutott el a színház az egyedül üdvözítő megoldásra, az első tisztán hazai szereposztásra – a társulat szétverésének tizedik évfordulóján. (Erről majd később.)
R. Strauss operáinak visszatérő színrevitele talán az egyetlen vonulat, melyet a teljes időszakot átívelő művészi célként nevezhetünk meg az Operaházban. Ennek nem mond ellent az sem, hogy némelyik mű csak közepes minőségben szólalt meg. Tény, hogy a német mester darabjait az Ókovács-érában kiemelten játszották, a korábbi repertoárdarabok (Salome, Elektra, A rózsalovag) mellé új bemutatók/felújítások csatlakozhattak: Arabella – 2012, Ariadné Naxosz szigetén – 2013, Az árnyék nélküli asszony – 2014, új Salome – 2020. A jó koncepció durva túltolása volt az a blőd ötlet, hogy adjuk elő a Mester összes jelentős dalművét két héten belül. Szép elképzelés, de mindenki belehalt, a ritkaságra éhes közönség és az a kevés R. Strauss-specialista énekes is (2014 májusában). Ez a gyatra megvalósítás is mutatja, hogy az íróasztalon született, művészinek hitt döntések mennyire nem voltak sem a művészi kivitelezhetőséggel, sem a közönség érdeklődésével összhangban, viszont elsőre jól hangzottak.
Ókovács Szilveszter pedig nem tanult az esetből, a következő években tematikus évadok egész sorát zúdította a gyanútlan nagyközönségre. Csak néhány ötlet, a koncepcióvá össze nem állt évados elképzelésekből:
A Shakespeare Évad (2015/16) során összesen 32 premiert hirdetett, melyek többsége csak érintőlegesen kapcsolódott a névadóhoz, s zömük a következő évadot sem érte meg.
A Magyar Évad (2016/17) koronájának tekintett, egy hónapba belesűrített MagyarFeszten összesen 56 művet tálaltak fel, melyre az említett publikum már felkészülten – ahogy mondani szokták – a lábával szavazott, azaz otthon maradt.
A Reformáció Évada (2017/18) néhány erőltetetten belemagyarázott darab mellett egyedül a hazánkban régóta nem játszott Meyerbeer-opusz, A hugenották felújításával tudott emlékezetes lenni – elsősorban az is csak néhány jelentős énekes produkció jóvoltából.
A 2019/20-ra hirdetett ún. Francia Évad jórészét a járvány elvitte, s az idénre megnevezett Mítosz & történelem pedig önmagában már senkit nem mozgatott meg, már bombasztikusnak sem volt elég bombasztikus.
De mindezen túl Ókovács Szilveszter vizsgált időszaka sokkal inkább mennyiségi, mintsem művészi mutatókról szólt. A főigazgató is előszeretettel dobálózott számokkal, gyakran hozzátéve, hogy ennyi produkció még sosem került egyetlen operaház színpadára ilyen rövid idő alatt. (S a példálózásban olyan városnevek is elhangoznak gyakorta, mint Bécs, Berlin, London, Milánó stb.)
Mintha ezek a számok bármit is jelentettek volna. Mennyiségben tényleg elértük a világszínvonalat, de sajnos ebben a műfajban nem az előadásszámok és nem a másodpercek számítanak.
A repertoár végtelenül kibővült, bár vannak alapművek szép számmal, amelyek ez alatt az idő alatt nem kerültek színpadra. Számos méltán elfeledett opera került elő és néhány érdekesség, sajnos az előbbi volt erős túlsúlyban. E produkciók sokszor hetek-hónapok keserves munkájával jutottak színpadra, hogy azután a gyér tapsot követően ismét visszamerülhessenek a felejtés tengerébe.
Szinte válogatás nélkül valósultak meg produkciók, melyek ilyesféle győzelmi jelentésekkel kerültek napvilágra: „33 premier, köztük 12 hazai bemutató, összesen 500 nagytermi előadás, benne 45 repertoárprodukció, 100 hangverseny, kamaraelőadás, gála, rendezvény és fesztivál-előadás, 200 gyermekprogram, 600 épülettúra, több mint 1100 nagyköveti prezentáció – összességében 2500 attrakció várja a közönséget.” A közönség azonban látványosan kerülte az attrakciókat, a kortársat és a régen elfeledettet egyaránt, az alapműveket látogatta, úgy ahogy. A bőkezű állami apanázst pedig elvitte a néhány hasznos és temérdek felesleges program.
A közönség távolmaradására Ókovács Szilveszter nem igazán operai választ adott: beengedte a musicalt az Erkel Színházba, a Billy Elliot (2016), majd később a Puskás, a musical (2020) c. darabot is, indokolatlanul magas előadásszámmal. A Billy Elliot némi szaftos botránnyal is keveredett, de ettől még többnyire negyed-félházzal mentek az előadások. A botrányok más művek kapcsán is elérték a Házat, ilyen volt a Porgy és Bess (2018), mintha a főigazgatónak csak az számított volna, hogy beszéljenek róluk. (Maga az ügy szimpla szerzői jogi tranzakció volt, melyben az Operaház kihúzott mellkassal lépett az általános nemzetközi jog ellenében.) Balhé volt az ország legrégebb zenei együttesével a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával is, meg a Táncművészeti Főiskolával (Állami Balettintézettel) is, s általában a balettművészek képzésével számos méltatlan csörte zajlott a nyilvánosság oktalan bevonásával. Szembekerült a vidéki operatársulatokkal is, akik a saját működésüket veszélyeztető hektikus szervezési anomáliákra hívták fel a közvélemény figyelmét.
Ókovács Szilveszter a megszámolhatatlan mennyiségű új bemutatóhoz (volt olyan év, amikor ad abszurdum minden héten volt valami újdonság) az intézménnyel (és sokszor a műfajjal) korábban kapcsolatban nem álló rendezők sorát szabadította művészeire. Ugyan a premierek tömege a beszámolókban mind-mind csak egy szám, de több ízben előfordult, hogy a friss rendezés eltűnt az első-második sorozat után (még népszerű darabbal is előfordult), de olyan is, hogy kis idő múltán újra a korábbi rendezéssel találkozhattunk, ami a kudarc ki nem mondott beismerése. S jócskán virultak a rendezői színház vadhajtásai is, ami szintén kiváltotta a konzervatívabb közönség elmaradását. (Le lehet váltani a közönséget? Aligha.) Ez az időszak az outsider rendezők egész sorát vonultatta fel. Volt köztük operával soha nem foglalkozó, jóindulatúan dilettáns irodalmár, film- és rajzfilmrendező, valamint prózai színházcsinálók egész hada egyaránt. Akkor még nem tudtuk, hogy a sor végén majd 2022-ben ott lesz a Hunyadi László és a Tosca rendezője is.
Számos – amúgy jó ötlet – a megvalósításon bukott el. A felújítás előtti Operaház kisebb befogadóképességű Székely Bertalan termében megvalósuló délutáni dalestek jó ideig telt házakkal mentek. A misszió következő állomásaként az Eiffel Csarnokba, illetve később a felújított Operaházba kerültek efféle koncertek, mely már ingadozó közönségszámmal zajlottak. Másfél hónapja az Operaházat megtöltötték a világsztár Anna Netrebko rajongói, de nem sokkal később a neves bariton Simon Keenlyside a jóval kisebb Bánffy Teremben lépett fel már-már kínos félház előtt, s jelen sorok írásakor a két hét múlva várható Waltraud Meier-dalest jegytérképe ásítozik fájóan üresen.
Ide sorolható az OperaKaland, mely az ifjúság operai megcélzására és bevonására hivatott létrejönni, erős felfutását magam is dicsértem (egy némileg vitatható Hunyadi és egy egészen érdekes Háry János kapcsán), később a sorozat inkább egy kaptafára készült ismeretterjesztő diákbeterelésre korlátozódott. A hasonlóan nagy lendülettel újjáélesztett Gördülő Opera pedig mára ismét teszthalott állapotba zuhant vissza. A „frenetikus sikerű” New York-i Sábát nem is említem és ez a sor korántsem teljes…
A főigazgató és az adminisztráció észlelve a hibás döntések sorozatából fakadó anomáliákat és ezeket általában kézivezérléssel, kapkodó átcsoportosításokkal próbálta orvosolni. Pontosan úgy, mint az a gépkocsivezető, aki a balesetveszélyesen felgyorsult autót nem fékezéssel, hanem a kormány rángatásával próbálja meg stabilizálni. Soha ennyi lemondott előadás nem történt (még bőven a koronavírus-járványt, vagy az energiaválságot megelőzően is).
Épületfejlesztések és visszafejlesztések
Ha már szóba kerültek, ejtsünk szót az időszak igazán jelentős épületfejlesztéseiről, annál is inkább, mert a működés jelentősen megemelt állami támogatásán túl elsősorban ezek kaptak komoly támogatást és egyben sajtóvisszhangot is.
Ókovács ebből a szempontból határozottan jó belépőt vett, már az első héten előszedte az Erkel Színház újranyitásának témáját és ezt akkor – a tizenkét esztendő alatt egyedül – határidőre teljesíteni is tudta. Az Erkel Színház meghozta a nagyközönség kedvét is az operákhoz, ezekben az években határozottan nőtt a látogatottság és a teltházas előadások száma.
A főigazgató jól mérte föl, hogy a továbblépéshez kevés lesz az Operaház és az Erkel Színház elavult strukturájú épületrendszere. A MÁV egykori üres Járműjavítójában találta meg a megoldást ahhoz, hogy a különböző (a városban elszórtan működő) tárakat közös helyszínre telepítse, s egyben alternatív játszóhelyet létesítsen a kortárs- és a kamaraprodukciók számára. Az idáig szép ötlet megint a megvalósításon hasalt el, időben és minőségben egyaránt. Az épület legalább háromszor került átadásra, s működés közben hangszigetelési és akusztikai problémák egyaránt jellemzik, s nem utolsósorban a nagyközönség (eddig) nem szerette meg a problémás tömegközlekedésű kőbányai helyszínt.
Az elmúlt időszak legnagyobb méretű fejlesztése a patinás Operaház felújítása lett. Ókovács váratlan pillanatban kapta elő ezt a kártyát, nyilván volt egy kegyelmi pillanat, amikor a fenntartó finanszírozni tudta az elképzelést. Az eredetileg másfél évre tervezett felújítás négy évig húzódott, pedig közben már volt olyan oda meghirdetett produkció, amire árulták a jegyeket. A legfelső vezetés is rájöhetett, hogy Ókovács ujjai közül kifolyik a pénz és az idő, ezért menetközben kivették onnan a felújtás irányítását. Az idei év tavaszán sikerült végre átadni az épületet, bár előadásról előadásra a mai napig kísértenek műszaki zökkenők, olykor kínos leállások is. (Éppen úgy, mint a sokat szidott, 1984-es felújítás után.)
Mivel a látogatottság a korábbiakban vázolt művészi hanyatlás és a koronavírus-járvány következtében is drámaian visszaesett, Ókovács Szilveszter kapva kapott az energiaválság kínálta alkalmon és az idei évadtól (kicsit suttyomban) visszazárta az Erkel Színházat arra hivatkozva, hogy komplett nagyfelújításra szorul. Az energiaárakra hivatkozva bezárt az Eiffel Csarnok is, legalábbis töredékére csökkentek az ott megtartott előadások számai.
Elméletben ugyanott tartunk, mint amikor Ókovács átvette a parancsnokságot: van egy Operaházunk, igaz, felújítva. De a tizenegy év alatt szétzilálódott a közönség és a szakma is.
A társulat
A társulatról 2011-es belépésekor Ókovács ezt találta mondani: „Szeretném szeretni az énekeseket, ha hagyják magukat szeretni.” Különös mondat ez egy egykori magánénekes-jelölttől.
Operaigazgatói interjúink alkalmával visszatérően hosszan vitatkoztunk azon, hogy az Operaház arcai-e azok a vezető művészek, akik a főszerepek által vállukon viszik a Ház működését. Akikért (jó esetben) bejön a nagyközönség, megveszi a jegyet és tapsol nekik. Vitáink elsősorban a társulat léte vagy nemléte körül forogtak. Ókovács már belépése után elindult a társulatiság végső felszámolásának rögös útján. Közalkalmazotti státuszban lévő magánénekeseit elbocsájtotta, s számlás vállalkozóként foglalkoztatta vissza őket, már akit. 2013-ban még így nyugtatott: „Nagyon hamar kialakul újra a ’társulat-érzet’, egy kissé más közegben.” Sajnos ez sosem következett be.
Ez a döntés több problémát vetett fel. A művész innentől nem volt semmilyen védőernyő alatt, ha meg akart élni, bármit el kellett vállalnia. Kedvenc (szomorú) példám az a tenorista, akinek hangi kvalitásainál két számmal nagyobb szerepeket kellett elvállalnia, gyakorlatilag megbukott bennük, s azóta már saját eredeti szerepkörében sem éri el egykori színvonalát, így nem is nagyon tűzik ki benne. (Ezen nem enyhített az sem, hogy a színház cinikusan kitüntette az illetőt saját bukott évadjának végén.)
A színház olyannyira elengedte szólistáinak kezét, hogy az évszázados tradíció alatt kicsiszolódott műhelymunkát is felszámolta egyetlen, a szerződésbe beírt mondattal: a művész köteles a próbaidőszakra tökéletes szereptudással megérkezni. Azaz, nem érdekel, hogyan tanulsz, oldd meg! Miközben persze számos művésznek ehhez nem volt meg a szükséges művészi tudása és kapcsolatrendszere, s anyagi fedezete sem.
Ókovács döntésének lettek távolabbi „eredményei” is. Az utóbbi években drámaian lecsökkent a fiatalok körében a magánénekesi pálya iránti vonzódás. Ez érthető, hiszen az érdeklődő fiatal azt látja, (valamint azt hallja a saját példaképeitől is), hogy a pályát általános kiszámíthatatlanság lengi át, s nem lehet hosszú távon tervezni, hiszen minden döntés egyetlen ember kezében van, aki a hektikus művészi ötleteivel bizonytalanságban tartja még a kedvenc művészeit is. A főigazgató a társulat brutális felszámolásával nem mérte fel, hogy neki Magyarország művészeti értékeivel kell(ene) gazdálkodni, s most a tehetséggondozás helyett a művészi képességek mielőbbi kiszipolyozása zajlik. Mostanra már női szakokon is hiányokkal kell számolni, vannak fachok, ahol szinte nincs negyven alatti minőségi énekes az országban.
Nem mond mindennek ellent az, hogy az elmúlt 12 esztendőben Ókovács több döntése segítette a művészeinek elismerését. Ilyen volt a Kamaraénekesi poszt és a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ja kitüntetés létrehozása, de ez sovány tapasz a korábbi vérfürdőre. Ehhez hasonlóan dicséretes kezdeményezés Opera Nagykövetei feladatkör létrehozása (egykori vezető művészek foglalkoztatását is szolgálva), de ennek nem ilyen áron kellett volna létrejönnie.
A főigazgató olyan, korábban kőbe vésett szabályokon is változtatott, mint az örökös tagok kinevezési rendje. Korábban az Örökös Tagok maguk választották meg azokat, akiket maguk közé fogadnak, mára már ez csak minden második döntésnél zajlik így, mert Ókovács Szilveszter a lehetőség másik felét magához rendelte.
A narcisztikus ember
Ókovács Szilveszterről a régi ismerősei rendre azt mondják, hogy akkor volt helyén, amikor 20 évvel ezelőtt az intézmény kommunikációs igazgatója volt. Ez az a terület, ahol ezt a sziporkázó ötletbörzét hosszan lehet művelni. Az efféle intézmények első számú vezetőként történő irányítása olyan magas szintű csapatjátékost, irányítót kíván, aki felépíti a struktúrát, majd finom mozgásokkal terelgeti azt.
A jelenlegi helyzet nagyon nem ilyen. Ókovács operaháza egyszemélyes intézmény, ahol mindent egyes feladatot egyedül Ő határoz meg és Ő nyilatkozik. Ő egyedül dönt az örökös tagokról, a kitüntetett művészekről, s hogy kiket terjeszt fel állami kitüntetésre.
A művészet szolgálata helyett saját személye folyik ki a médiából, ha kell, ha nem. Már rá is mondják a háta mögött, mint az egykorvolt politikusra: ha lát egy ipari kamerát, rögvest nyilatkozik. A mikrofon beteges szeretete főigazgatói évei kezdetétől jellemző, szinte ok sem kellett hozzá, hogy kezébe ragadja. Az utóbbi években ez már nem elégíti ki, amolyan személyes önmegvalósítási láz tört ki rajta, kontrollvesztett hajóágyúként csapkod össze-vissza, a stílusérzék erős hiányát mutatva. Beköltözött a patinás Székely Bertalan Terembe, nevetséges névadásokkal traktálja a sajtót és az egyre érdektelenebb nagyközönséget, Vajda János új operájában kreáltatott egy prózai szerepet magának, s nem kisebb személyiségét, mint a Napkirályét. Mindennek tetejébe maga is belépett az önjelölt, dilettánsan ötletelő operarendezők sorába.
Közben maga is érezheti, hogy gáz van, mert képzelt Tatjana nénijéhez íródó leveleiben (gondosan olyan térfélen, ahol csak kinyilatkozni lehet) egyre kétségbeesettebben, egyre monomániásabban magyarázza a magyarázhatatlant, a fölöslegeseket, a miérteket. Nem jut eszébe Szilver Ottóként 2005 táján fogalmazott örök gondolata: „A rend kulcsa, hogy mindenki tudja a helyét a társadalomban. És hogy jól tudja.”
forrás: https://momus.hu/