Dinyés Dániel egész életében különösen figyelt arra, hogy művésztársait lehetőségeihez képest segítse. Ennek hitelességét erősíti, hogy ő maga nem is szívesen beszél róla. Nemes gesztusairól kizárólag szűk környezete és az érintettek tudnak. 2022-ben a zeneszerző-karmester veheti át az Art is Business Fidelio-díját, amellyel azokat az alkotókat ismerik el, akik saját erejükből, ellenszolgáltatás nélkül támogatják a művészeti szektort.
Egészen korán, már a zeneakadémiai évek alatt korrepetitorként dolgoztál az Operaházban, később pedig független opera produkciókban folytattad ugyanezt. Ez egy különleges pozíció: nagyfokú alázatra van szükség hozzá, hiszen el kell tudni fogadni, hogy nem a korrepetitor van a középpontban. Könnyen magadra találtál ebben a helyzetben?
Gyerekkoromban zongoristának készítettek fel, az akkori tanárom meg volt róla győződve, hogy szólistának kell mennem. Végül, szerencsére, nem így lett. Az én alkatomhoz ugyanis mindig is jobban illett a kamara, egy zongorás kvintettben például lubickolok, és az is hamar kiderült, hogy énekesekkel is nagyon szeretek dolgozni. A közös produktumok világéletemben jobban érdekeltek, mint a szólózás. Annak idején a Bartók konziban már zeneszerzés szakra jártam, viszont zongorázni épp úgy szerettem, mint előtte. Ám akkor már nem voltam megkötve a zongoristaság béklyójával, így onnantól kezdve valahogy sokkal könnyedebben, felszabadultabban tudtam játszani, aminek később a színházban borzasztó nagy hasznát vettem. Így lettem szóló zongorista tudással majdnem – ám mégsem – zongorista, azaz ideális opera korrepetitor „alapanyag”.
Az Operában Oberfrank Géza mellé kerültem az operastúdióban, aki felajánlotta, hogy abban az időszakban, amíg ott vagyok, tart nekem egy egyéves kurzust arról, mi a korrepetitor feladata. Azt mondta, megtanítja, hogyan kell egy kézfogásból rájönni arra, hogy az énekes aznap milyen állapotban van, és mikor kell technikát vagy pszichológiát alkalmazni ahhoz, hogy jobb legyen. Életem legjobb iskolája volt ez. Általában ötven perces órákat tartott, a végén pedig kiküldte az énekest, odafordult hozzám, és megbeszéltük, kielemeztük, mit tanultam azon az alkalmon. Ő mondta azt is, hogy el kell tudjam majd választani a jövendőbeli szerepeimet magamban, mert lesz, ahol zongorista leszek, máshol kísérő vagy korrepetitor, megint máshol karmester vagy zenei vezető, de egyik sincs feljebb vagy lejjebb, csak egy közös ügy létezik, amit szolgálni kell, mindegy, milyen minőségben. Máig ebben hiszek. Hiába lettem zeneigazgató Szegeden, kifejezetten szeretek beülni a próbákra korrepetitorként, és csak zongorázni, vagy egyéni korrepetíciókat tartani.
Említetted, hogy rá kell tudni érezni az énekes hangulatára, hogy zeneileg biztos támaszt nyújthass neki. A jó emberismeret tehát fontos része a munkádnak?
Abszolút, bár nem gondolom magam különösebben jó emberismerőnek, ha az életről van szó, noha azt gyorsan és bármikor meg tudom állapítani, mi zajlik éppen a másikban a próba közben, és ehhez képest mi segítené a próbát. De a köznapi élet az más. Kevés ember közelségét viselem jól, nem szeretek cseverészni, és kendőzetlenül elmondom, amit gondolok, amivel sok ellenséget – és kevés barátot – szereztem magamnak, és gyakran megbántottam vele másokat. De, mint alapvetően és eredendően zeneszerző alkat, ez nem is akkora csoda. Ez magányosoknak való hivatás, egy asztalon, valamint papíron és ceruzán kívül nem sok minden kell hozzá. Én csak ekkor tudok töltekezni.
Az, hogy nekem ennek ellenére lett egy színházi utam is, a véletlenek összjátékának tudható be, de ott sem a hagyományos módon vagyok jelen. Sosem szerettem irányítani vagy rákényszeríteni másokra az akaratomat, ehelyett igyekszem mindig felnőttként kezelni az embereket, és szabad teret engedni nekik a kibontakozáshoz. Az önálló szereplés sosem vonzott,
nem véletlen, hogy én leginkább a zenekari árokban érzem jól magam, karmesterként, ahol nem látnak, csak a munkám eredményét hallják.
A pszichológia viszont sokkal fontosabb része a zenélésnek, mint azt bárki gondolja, a zenei teljesítmény 80 százalékban a pszichés állapoton múlik. A 20 százalék kőkemény gyakorlás azért van, hogy megtisztítsa az utat ez előtt a 80 százalék előtt. Ezért sem értek azzal egyet, ha valaki állandóan fesztültséget teremt maga körül, agresszív, megalázza a másikat, hogy az jobban zenéljen – ez hihetetlen nagy tévedés! A félelemben zajló muzsikálásnál kevés szomorúbb és hosszútávon pusztítóbb dolog van. Pedig sajnos még mindig ez a döntő a hazai zenei életben. Hogy „én annyira jó vagyok, hogy nektek a megtiszteltetés, hogy zenélhettek velem”. Én ezt soha nem fogom megérteni. Az Operabeavató sorozatunkon is találkoztam olyan fiatal énekesekkel, akiket meglepett az a felszabadult légkör, amiben a darabokkal foglalkozunk, és a szünetben hallottam, ahogy egymásnak azt mondták, „már teljesen elfelejtettem, hogy így is lehet magunkat érezni kollégákkal!” Ez szívet tépő nekem, egy alig harmincas kolléga szájából.
Már a tizedik évében jár az említett Operabeavató sorozat, jelenleg a Bánk bánnal foglalkoztok állandó partnereddel, Göttinger Pállal. Miből nyertek mindig új lendületet?
Palival még a Bárka Színházból ismerjük egymást, Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabja volt az első közös munkánk. Hamar kiderült, hogy nekünk dolgunk lesz egymással, gyakorlatilag a megismerkedésünk után öt perccel már harsányan röhögtünk egymás hülyeségein. Hasonló a világlátásunk, ugyanúgy tudunk dolgozni és lelkesedni egy produkció megvalósításáért. Vitázni azonban csak ésszel és felkészülten szabad vele, mert hihetetlenül gyorsak az agytekervényei, és nála pengébb tudással nem nagyon találkozik a szakmában az ember. Mindezek tetejébe pedig még muzikális is, több hangszeren játszik és tud kottát olvasni, ami egy rendező esetében hihetetlen nagy adomány egy zenei vezetőnek. Nem kis előny a produkciónak, ha odaraksz egy kottát a másik elé, és ő tudja, miről beszélsz. Az Operabeavatót is leginkább miatta élvezem, az egészből az érdekel a legjobban, mit talál ki aznap este, azt hiszem, emiatt tudom még mindig csinálni.
Nekem úgy tűnik, hogy nagyon jó feladatok találnak meg, vagy te teszed ezeket annyira szerethetővé a személyiséged révén. Ha mégis ki kéne választani néhányat ezek közül, melyeket mondanád szerelemprojektnek?
Nehéz kérdés, mi a szerelem… De ilyen az Ördögkatlan fesztivál, nem is magáért a helyszínért, hanem Bérczes László miatt, akit szintén a Bárkán ismerhettem meg. Laci többet tett értem, mint azt akár ő maga is sejtené. A Bárkán lettem felnőtt „színházilag”, és Laci miatt kezdtem el egyáltalán koncerten vezényelni. Mindennek az alapja, amit ma színházról tudok vagy gondolok, az itt volt a Bárkán, aminek azóta hűlt helye van.
Máig nem értem, hogy hagyhatta a szakma, hogy bezárjanak egy színházat, és hogy nem látták meg ebben a saját, későbbi sorsukat.
De szerelemprojekt volt az is, amikor jazzt vezényelhettem a Modern Art Orchestrával több alkalommal. Azt imádtam. Olyan nálam magasabban kvalifikált zenészektől tanulhattam jókedvvel-bőséggel, akiktől a zenélés alapjait tehettem le magamban újra, egy egészen más fokon és viselkedéskultúrával. Ha zenén keresztül történő, magasrendű egymásra figyelésről beszélek, akkor a mai napig ők villannak be elém. Sokat tanultam ezeken a helyeken, könnyebb és ártatlanabb volt az élet akkor, kezdőként, mint most, zenei vezetőként, mert ezzel együttjár egy olyasfajta rálátás a kulturális életre, amit nem kívánsz senkinek.
A Szegedi Nemzeti Színház a vidéki operajátszás egyik utolsó bástyája, mind a repertoár, mind a szerződtetett magánénekesek száma egészen kivételes. Ennek 2020 óta látod el a zenei vezetését.
Összesen körülbelül hatvan fő tartozik alám, szólisták, kórus, tánckar, korrepetitorok, mint egy rendes társulat. Velük együtt próbálom valahogy életben tartani a vidéki opera ügyét, aminek Szegeden nagy hagyománya van, a színház is operának épült eredetileg. De ha létezik rossz időpontban átvett zeneigazgatás, akkor az enyém tényleg az, amikor kineveztek, pár hétre rá kitört a Covid.
Mindenkinek mondtam, hogy én vagyok a „legzeneibb zeneigazgató”: egy hatalmas koronás szünettel nyitottam!
A járvány idején támogattátok a fellépési lehetőség nélkül maradt művészeket, akik a bezárás alatt is kaptak fizetést. Ennek is fontos üzenete volt.
Rengeteget dolgoztunk rajta a vezetőséggel, hogy képesek legyünk felmutatni olyan művészi munkát, amiért fizetést tudunk adni a társulatnak. Fontos eredmény, hogy senkit nem kellett elküldjünk. Olyan kivételes emberek dolgoznak Szegeden, akiknek az elképesztő elhivatottsága a fő oka annak, hogy ez a színház működni tud. Mert a pénz, az biztosan nem. Én csak annyit tehetek ehhez hozzá, hogy támogatom őket, amiben csak tudom. Bárcsak többet is adhatnék!
A tanítványaidat gyakran te magad viszed meghallgatásokra, egyengeted az útjukat, sőt a gázsidról is lemondasz mások javára, ha kell. Ha visszagondolsz a pályád kezdetére, neked is volt, aki megadta ezt a segítséget?
Nem nagyon tudok olyan személyt felidézni, aki ilyen értelemben a hónom alá nyúlt volna, és elindított volna a pályán. Inkább szellemi értelemben voltak mestereim – Fekete Győr István, Kondor Ádám, Oberfrank Géza, Selmeczi György, Kovalik Balázs, Benedek Miklós –, a gyakorlatiasság szempontjából kevésbé. De, így belegondolva, az én személyiségem sem tette ezt lehetővé.
Nem igazán tudok kérni, vagy elviselni, hogy segítsenek. Inkább megoldom magam.
Azt viszont teljesen természetesnek gondolom, hogy én segítsek másoknak. Mindig is lenyűgözött a tehetség. Hamar elkezdek felelősséget érezni irántuk, ami természetesen felesleges, hiszen ezt elsősorban saját maguknak kell vagy kellene megtenniük. Ezért fontos számomra a tanítás is, legyen szó egyéni órákról vagy egyetemi katedráról.
Amiért nem kérsz fizetséget.
Ez jól hangzik, de nem Teréz anya szakon végeztem. Pusztán arról van szó, hogy a reneszánsz iskolával tudok leginkább azonosulni: koszt és kvártély, ám a tanulás ingyen van és 0-24. De ez az én marhaságom, egyáltalán nem kell követni. Azt gondolom, hogy a tehetség kibontakoztatása nem függhet attól, hogy valaki tud-e fizetni érte vagy sem. Mert ha így lenne, akkor nem a tehetséget szolgálnánk, hanem valami egészen mást. Ez a hozzáállásom, valószínűleg apámmal és az ő reneszánsz-imádatával függ össze. Tíz-tizenegy éves koromig azt hittem, mindenkinek olyan családja van, mint nekem, és a többi gyerek is ugyanebben a szeretetben és kultúrközegben nőtt fel, fantasztikus apával, anyával, odaadó testvérrel. Aztán ahogy idősebbé váltam, rá kellett jönnöm, hogy nem így van, ez a kivétel. Az a cselekvő szeretet, amit apám képviselt, nem általános.
Ha már a családnál járunk, a Covid első hulláma idején, a kényszerbezártság alatt EstiDalPosta címmel online sorozatot indítottál feleségeddel, Kolonits Klára operaénekessel. Minden este az otthonotokból jelentkeztetek egy-egy új videóval, így tartva a lelket az emberekben, és őrizve a zene lángját. Művészházaspárként hogyan tudjátok egymást kiegészíteni, miben mutatkozik meg a köztetek lévő különleges kötelék a közös fellépések során?
A feleségemmel való zenélés mindentől különbözik. Soha, semmi nem fog oda felérni, mint amit vele együtt élek át. A kettőnk közötti kapcsolat hihetetlenül bonyolultan és szerteágazóan van jelen a zenélésünkben, a maga természetességében a legtitokzatosabb, legkiismerhetetlenebb folyamat.
Klári az, aki az életemben az én-ből mi-t varázsolt, és azóta én már soha nem vagyok egyedül.
Ennél nagyobb adomány nem létezik számomra az életben. Amikor megismertem Klárit, lenyűgözött a hangja. De ő sem szeplőtlen fogantatással lett jó énekes, hanem mert órákat gyakorol, mind a mai napig. Ahová énekesként eljutott, az nyolc-kilenc év közös munkájának az eredménye, ami alatt mi is annyira megismertük egymást, hogy ma már egy közös fellépés előtt csak a lehetőségeket próbáljuk ki, nem bepróbáljuk, hogyan is lesz, azt engedjük a koncerten megszületni.
Most pedig Szegeden próbálsz, hamarosan bemutatjátok az Egy csók és más semmi című zenés vígjátékot Juronics Tamás színrevitelében, december 16-án pedig A denevér című ifj. Strauss-operettet, amit Vida Péter rendez. Sikerült berendezkedned? Otthon érzed magad Szegeden? Úgy tudom, a saját két kezeddel újítottad fel a volt zeneigazgatói szobát, hogy kulturált környezetben tudjatok dolgozni.
Én nem otthon érezni mentem magam Szegedre, hanem dolgozni. A helyiség, a Vaszy-szoba, katasztrofális állapotban volt, a szőnyeg hatvan év porától – és vélhetően a bagózásától is – bűzlött, az egész méltatlan volt az operatagozathoz. Összefogtunk közösen Taletovics Milán kórus titkárral, Tötös Roland tenorral és Szélpál Szilveszter baritonnal, és miközben a Szegedi Szabadtéri Játékokon próbáltuk a La Traviatát, a próbaszünetekben – kvázi társadalmi munkában – rendbe hoztuk a szobát. Újrapadlóztuk, kifestettük, új bútorokat tettünk és vettem bele, egy polcrendszeren kizárólag a szegedi operával foglalkozó könyvek sorakoznak. Az egyik falra épp most készülünk felhelyezni azoknak az énekesnek a képeit, akik meghatározó alakjai voltak Szegednek, mert innen indult a pályájuk vagy fontos előadások kötődnek a nevükhöz.
Szeretném, hogy amikor ide belép egy énekes, akkor lássa, hogy egy közel száznegyven éves folyamat részese, és legyen erre büszke.
A másik falon már helyet kaptak a zeneigazgatók az 1880-as évektől kezdve napjainkig, akik valamennyien tettek azért, hogy a szegedi operajátszást a lehető legmagasabb színvonalon tartsák. Magamat nem raktam föl. Ha az utánam érkezők úgy gondolják, valamiért fontos volt, amit csináltam, akkor majd eldönthetik, kiraknak-e. A Vaszy-szoba felújítást egyfajta búcsúajándéknak is szántam, mert az évad végétől, az új igazgató megválasztása után, biztosan nem maradok Szegeden. Ennek számos oka van, de röviden: csak nagyon keveset sikerült megvalósítanom abból, amit elterveztem, amiben közrejátszik a vidéki operajátszás nehéz helyzete és a rendelkezésre álló szűkös költségvetés egyaránt. A kultúra egyre nehezebb helyzetben van, főleg önmaga és nem a körülményei okán, én pedig belefáradtam a magabiztos középszerrel való állandó csatározásba. Én építeni szeretek, abban mindig jó dolog részt venni, az összes többi jelenleg zajló folyamathoz nincs meg a szerszámkészletem. Ez a kultúrának álcázott ideológiai párbeszéd nekem nem sajátom, sem részt venni, sem támogatni, sem ellenezni nem szeretném, mert minden vele való foglalkozás csak az ő és nem a kultúra érdekeit szolgálja. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy Szeged egy hihetetlenül potens hely, amelynek kötelessége megőrizni azt az operahagyományt, amivel rendelkezik. Bízom benne, hogy lesz, aki folytatja!
forrás: https://fidelio.hu/
