„Imádok nyakig benne lenni az írásban” – Beszélgetés Légrádi Gergellyel

Az 1975-ben született Légrádi Gergely komoly ügyvédként dolgozik egy komoly ügyvédi irodában, oktat az ELTE Polgári Jogi Tanszékén, 2016 óta irányítja az Alapítvány a Magyar Színházakért működését – és ír. Legújabb művét, az Alkalomadtán című regényt 2022-ben a Kalligram adta ki – olvasható a Kalligram Művészet és Gondolat című magazinjában.

Tényleg tud kovászos uborkát készíteni?

Szoktam. Hogy tudok-e, az más kérdés. Sokan, sokféleképp szeretik, különböző ízekkel, nem biztos, hogy az enyém mindenkinek ízlene. Sőt nekem se ízlik mindig…

Az új regénye egyik passzusa miatt kérdezem erről, az egyik szereplője, a fiú, András beszél a kovászos uborkáról, a borítón is egy lezárt uborkásüveget látunk, benne aszalódik a család az ebédlőasztal körül – az ötlet Ordódy Tamás képzőművészé. Hogy valaki kovászos uborkát készítsen, mindenesetre gyakoribb, mint az, hogy írni kezdjen. Viszont abba vághatott bele korábban.

Igen, úgy tizenöt évvel hamarább, mint a kovászos uborkák készítésébe. Karcolatokat írtam, még gimnazista és egyetemista koromban, néha ma is írok egyet-egyet.

Tán minden nagyobb munkájában szó van könyvekről, írókról, művekről – az előbb említett Andrásnak nagy élménye a sok közös olvasás az édesapjával.

András és az apja, Zoltán esetében a közös olvasás valójában menekülés Edit, András anyja, Zoltán felesége elől, abból a nyomasztó légkörből, amely uralja a házat.

A Titokfában egyenesen a könyvek szagáról esik szó, konkrétan megemlíti Kundera Lassúságát, sőt felbukkan Heltai Jenő és Karácsony Benő, akiket nem szokás emlegetni.

Nagy élmény volt mindkettő, sőt a sor folytatható, például Lénárd Sándorral, tőle a Völgy a világ végén volt meghatározó számomra. Prózát is elég sokat olvasok, és bizonyára sok olvasmányélményem hat rám, mégis, ha egy írót vagy egy művet megemlítenek egyik vagy másik szövegemben, akkor annak nem csupán oka van, de szervesen kapcsolódik az adott helyzethez és karakterhez, hisz ott nem én beszélek, hanem a szereplőim.

Az Alkalomadtánban hangsúlyos szerepet kap Thomas Manntól a József és testvérei, amit az anya többször is elolvas – ez azért különös, mert más könyvet egyáltalán nem vesz a kezébe.

András anyja, Edit, rokonítja magát Józseffel, mert mindkettejüknek hányatott gyermekévek jutottak, mindketten elmenekültek valahonnan, és mindketten újraépítették az életüket. Edit egyébként valóban nem a kultúra embere.

Ugyanakkor hazudik magának és a környezetének egy rendszeres vasárnapi zenehallgatást: ültek a szüleivel otthon és az asztal közepére állított rádióból hallgatták a muzsikát.

Mert nem szeretne kilógni abból a körből, amibe egyetemistaként belekerült. Kitalál, felépít egy soha nem létezett múltat, hisz a valóditól meg akar szabadulni. Többen vannak így ezzel ebben a regényben.

Azért is kérdezgetem ennyit az irodalomról, mert jó tapasztalni, hogy képben van, noha a generációja, a hetvenes évek közepén születettek életében az olvasásnak már messze nincs olyan meghatározó szerepe, mint például az enyémben, tehát a húsz esztendővel korábban születettekében.

Nem vagyok olvasásszociológus, nem tudok szakszerű választ adni. Az én életemnek része az olvasás, gyerekkorom óta. Jártam a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába, ahol nagyon sok szöveget elemeztünk, drámafaktot is hallgattam az Eötvösben, a tanárnőnk még Sartre-ot, Kierkegaardot is a kezünkbe adta… Újabban sok régi könyvet előveszek, újraolvasok, kíváncsi vagyok, ma mit mondanak nekem. Ilyen Békés Pál 2006-os Csikágója is. Életem egyik legfontosabb regénye. A környéket is nagyon jól ismerem, ahol játszódik, pontosan meg tudom mondani például, mely utcák határolják a Csikágónak nevezett részt, de ha nem ismerném, akkor is hatott volna rám ez a mű. Számomra azok a szerzők tudnak valami nagyon izgalmasat mondani, akik, mint épp Békés Pál vagy Lázár Ervin, egyrészt nem akarják szuggerálni, hogy mit gondoljak, másrészt játszi könnyedséggel beszélnek úgy a mindennapjainkról, hogy közben az élet értelmét feszegetik.

Már ha van neki; nem vagyok biztos benne. Csányi Vilmos szerint nincs, lehet viszont gyönyörűsége.

Amit még nagyon szeretek az ilyen alkotókban, és amit magamból részben hiányolok, az a derű és a humor, ami az említett szerzőknél vagy például Spirónál is markánsan jelen van.

A Napfénytetőben akadnak olyan írások, Az ismeretlen férfi, a Puzzle-darabok, amik az Alkalomadtán előzményének tekinthetők.

2020 tavaszán, a pandémia első hulláma alatt, azt éreztem, hogy Az ismeretlen férfi című írásban sokkal több rejlik, nekem ezzel még dolgom van. Nem hagyott nyugodni. Foglalkoztatott – most is foglalkoztat –, hogy mennyire relatív a valóságérzékelésünk, egyénenként mennyire máshogy emlékszünk ugyanarra az eseményre, cselekedetre, mennyire át tudjuk színezni, ami történt. Elsősorban olyan cselekedeteket, amiket mi magunk követtünk el vagy legalábbis részesei voltunk. És ez olyan cselekedet, olyan esemény is lehet, ami meghatározta a mi életünket vagy valaki másét. Nemcsak mi hárman vagy négyen vagy öten emlékszünk három-, négy-, ötféleképp egy eseményre, amelynek részesei voltunk mondjuk 1983-ban, hanem máshogy emlékszünk rá tíz évvel, húsz évvel, harminc évvel később.

Az említett novellákban többen beszélnek, több szólamot hallunk.

Annyi titok volt számomra ezekben a sorsokban, hogy a szereplők nem hagytak békén. A nézőpontjaik, a motivációik, az egymásra hatásuk, és nem utolsósorban az, hogy négy szemszögből sokkal rétegzettebben lehet láttatni a világot.

Mennyire önéletrajzi a regénye?

Semennyire. Arra mindig törekedtem, hogy magamtól és a közelebbi ismerőseimtől nagyon távoli karaktereket rajzoljak. De a szövegben rejlő kérdések az én kérdéseim. És az is igaz, hogy az ember arról tud írni, amiről van valamilyen tudása, élménye. Legyen szó akár a kovászos uborka készítéséről, akár egy sikeres reklámmenedzser leépüléséről, ami a Nélkülem című regényem tárgya.

Milyen kérdések foglalkoztatták még az Alkalomadtán írása közben?

Például az, hogy amikor valaki valamit csinál, megsértődik, csendben marad, dühbe gurul, arrébb megy, abban ott van-e, mennyire van ott az ő megélt vagy éppen feldolgozatlan múltja. Kérdés az is, hogy ezt az Orvos-Tóth Noémi sikerkönyve nyomán örökölt sorsnak nevezett életet, amit élünk, meg tudjuk-e, és ha igen, mennyire tudjuk megváltoztatni. Ez szervesen összefügg a valóságérzékelésünk említett relativitásával és az emlékképzéssel. A már említett múltfeldolgozással. Mert ha nem dolgozzuk fel a múltunkat, az emlékeinket pedig elfojtjuk, akkor a döntési helyzetekben minek alapján döntünk?

A saját ügyvédi praxisában egyébként találkozott olyasmivel, amiről a regényben beszél?

Én alapvetően kereskedelmi ügyekkel, társaságokkal és tranzakciókkal foglalkozom, itt kevésbé bomlanak ki emberi sorsok. A versenypiacot látom, magyar és nemzetközi cégek vezetőivel és beosztottjaival tárgyalok. Azonban a mindennapi életben, továbbá műalkotásokban, filmekben, regényekben, drámákban természetesen találkoztam ezzel a témakörrel.

Technikailag mennyire volt nehéz írni a könyvet?

Piszkosul élveztem ezt a munkát! Egyébként is rendszerben, struktúrákban gondolkodó ember vagyok, igyekszem előre látni, miből mi következik. Ugyanakkor szorongó is vagyok, nem szeretem a bizonytalanságot. Az alapszakmámban sem baj, ha az ember gyorsan felismeri a lényeget, sorrendbe tudja rakni a megteendő lépéseket, az elvégzendő részfeladatokat.

A Nélkülem párdarabja, a Nélküled, Miklós felesége, Eszter „nyomozása” a múltban, nevezhető – Miklós leépülés-történetével szemben – felépülés-történetnek?

Igen, a regény második felének már Eszter a főszereplője, akinek épp az a törekvése, hogy ne ragadjon a múltban, ne akarjon görcsösen mindent megérteni és bepótolni. Szembe kell néznie elfelejtett, de megélt múltjával, odébb kell lépnie egykori férje tanításaitól, és a gyászmunkát elvégezve új életet kezdenie. Méghozzá úgy, hogy tanuljon a néha a férjével közösen elkövetett hibákból.

Szeret más műfajokat beemelni a műveidbe, naplót, levelet, az Alkalomadtán egy része pedig kifejezetten drámaszerű, nincs is jelölve az epikában szokásos módon, ki beszél. El is jutott a drámaíráshoz, 2021-ben mutatták be a B32-ben a Fekete-fehért, ami Stefan Zweig Sakknovelláján alapul. A rendező Ujj Mészáros Károly, az előadó Göttinger Pál...

És nagy öröm, sőt büszkeség, hogy az előadás 2022 tavaszán a tatabányai MOST Fesztiválon elnyerte a legjobb monodráma díját!

Mi fordította a dráma felé?

Gyerekszereplőként a nyolcvanas évek második felétől sok időt töltöttem a Madách Színház, a Játékszín színpadán, sokat szinkronizáltam. A Rádió Gyermekstúdiójában éveken át szövegelemzéssel foglalkoztunk. Az egyetemi évek alatt amatőr, félprofi színházi előadásokat csináltunk, és rengeteget jártam színházba. Aligha csoda, ha érdekel a dráma műfaja. Amikor írok, magától értetődőnek tűnik, hogy a szöveg, a mondanivaló milyen formát kíván meg, legyen az rövidpróza, esszé, regény vagy dráma.

A színház iránti szeretete megmaradt, sőt tevőlegessé vált. Mi a célja az Alapítvány a Magyar Színházért elnevezésű szervezetnek?

Elsősorban az értékes színházi produkciók profi színvonalú rögzítése, archiválása és az eSzínházon keresztül a közönséghez való eljuttatása.

Ami különösen érdekel: mikor írta az Alkalomadtánt? Mert több sakktáblán játszani nagyon sok időt vesz el, pláne, hogy az egyik tábla a család, három gyerekkel…

Esténként, éjjelenként, aztán hétvégéken és iskolai szünetekben, vakációk során intenzívebben.

D. Magyari Imre interjújának teljes változata a Kalligram Művészet És Gondolat című folyóiratának 2022. novemberi számában jelent meg. A magazin a Kalligram Kiadónál és az Írók Boltjában kapható.

forrás: https://www.artisbusiness.hu/