Orlai Tibor: Vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni
Az Orlai Produkció állami támogatás nélkül működik, Orlai Tibor mégis mindig pontosan fizet mindenkinek, és alapelve, hogy a financiális szempontok nem előzhetik meg a művészi szempontokat.
– Kívülről, üzletemberként érkeztél a színház világába. Én úgy tapasztalom, elég zárkózott ez a világ, különösen a színészek. Kedvesek, de néhány kivételt leszámítva mindig megtartják a minimum két lépés távolságot, sokszor még akkor is, ha együtt dolgozunk. Neked nem okozott nehézséget elfogadtatni magad?
– Először is, ez egy folyamat volt. Nem az történt, hogy én színre léptem és azonnal színházi producer lettem. A háttérben dolgozgattam, először Eszenyi Enikő egyik magánprodukciójában. Nagyon sokat tanultam tőle, rajta keresztül ismertem meg a színházat belülről. Kívülről már ismertem jól, hiszen rendszeresen színházba járó ember voltam. De azt, hogy milyenek a belső viszonyok, egyáltalán mit jelent egy próbaidőszak, azt mellette tudtam meg. Az első időben semmi mást nem csináltam, mint a hátteret biztosítottam, és nem is vágytam többre. A mai napig nagyon figyelek rá, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér.
Közgazdászként nem játszom el, hogy színházi szakember vagyok, legalábbis alkotó értelemben. Alázattal és empátiával szolgálom a színházi kultúrát.
Az első önálló produkcióm a Hat hét, hat tánc volt Vári Évával és Kulka Jánossal, Ilan Eldad rendezésében. Addigra szerencsére már sok mindent megtanultam a színházról, kiépültek a kapcsolatok. Volt egy koncepcióm, hogy a rendszerváltást követően az elektronikus média megerősödésével elég nagy légüres tér alakult ki. Az igény megvolt a színházra, de az igazán nagyformátumú művészek kikoptak az elektronikus médiából. Elindult a szappanopera-áradat, miközben az igény megvolt a színvonalas, szórakoztató színházra. Mázli, hogy rögtön ez az első előadás ilyen siker lett, amiből majdnem háromszáz előadást játszottunk. Vári Éva és Kulka János legalizáltak ezen a pályán. Nagyon fontos, hogy bár ez egy magánszínház, és próbálunk önállóan működni mindenfajta állami támogatás nélkül, a fiskális szempontok sosem kerülhetnek a művészi szempontok elé.
Mindig odafigyeltem rá, hogy korrekt szerződések szülessenek, mindig határidőre fizettünk, és ezek nyilván elterjedtek a szakmán belül, amiért könnyen befogadtak.
Arról nem is szólva, hogy bár mindig is a minőségi szórakoztató előadásokon volt a hangsúlyt, rögtön az első vagy második évtől kezdve hoztunk létre réteg színházi előadásokat is, ami a színházi szakma szemében szimpátiát ébresztett.
– Sosem éreztél kísértést, hogy beülj a rendezői szélbe?
– Soha. Abszolút nem merült fel bennem, mert elveszteném a hitelességemet. Nyilvánvalóan az évek során kialakult egy ízlésem, egy látásmódom, amely valószínűleg már laikus színházlátogatóként is alakulni kezdett, hiszen gyerekkoromtól kezdve volt affinitásom a színház felé. Az olvasópróba előtt van egy hosszú előkészítő szakasz, abban benne vagyok. Szövegkönyv, díszletterv, jelmezterv. De onnantól kezdve, hogy elindul a próbaidőszak, elég hosszú ideig nem veszek részt a munkafolyamatban. A próba az nagyon érzékeny terület, az alkotófolyamat legérzékenyebb része. Nyilvánvaló, hogy ha ilyenkor egy vezető bemegy, bármennyire empatikus, elfogadó is, az rögtön egyfajta bizonyítási kényszert szül.
– Mikor látod először a produkciót?
– Általában a főpróbahét első-második napján szoktam megnézni az előadásokat, és onnantól folyamatosan követem.
– Hogy választjátok ki a darabokat?
– A darabválasztásban társam és partnerem Zöldi Gergő, akivel folyamatosan együtt dolgozunk. Nagyjából mindig elmondom, hogy milyen típusú produkciókat látnék szívesen a következő évadban. Egyrészt szempont, hogy a nálunk működő alkotóközösség tagjainak munkát tudjunk biztosítani. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig, hogy folyamatosan figyelem a külföldi eseményeket: milyen előadások, új darabok születnek. Vannak visszatérő témáink, amit vállalok. Az egyik a 60 feletti korosztály problémaköre, szinte minden évadban van olyan előadásunk, ami ezzel foglalkozik. A másik visszatérő téma az olyan fontos társadalmi problémák mint a betegségek vagy az erőszak kérdése. Ide tartozik a kiesemberek sorsa. Szeretem, hogyha az életközepi válság is megjelenik az előadásainkban.
– A kívülállóságoddal hoztál egyfajta másfajta gondolkozást, szemléletmódot a színházi világba?
– Egész biztosan hoztam. Mi például sokkal tágabban értelmezzük a feladatköröket más színházakhoz képest. Ez szervezési és nem művészeti kérdés. De ez sosem mehet a művészi munka rovására!
Másrészt úgy érzem, az elsők között indítottam el azt a gondolkodást, ami csúnyán hangozhat bizonyos értelemben: a színház és az előadás ugyanolyan áru, mint egy póló, vagy mint egy új kocsi.
Ma már ez természetes, marketing- és kommunikációs szakemberek dolgoznak különböző színházakban, de amikor mi elkezdtük ezt a fajta gondolkodást a 2000-es évek elején, akkor ez még teljesen testidegen dolog volt a színházi kultúrában.
– Néhány éve nagy mérföldkőhöz érkeztél, hiszen az addigi projektalapú működés helyett társulatot építettél. Miért döntöttél így?
– Én jobb szeretem alkotóközösségnek hívni, mert nem jelent olyan fajta kötöttséget, mint egy hagyományos színitársulat. De valóban, ez fontos lépés volt.
– Ráadásul pont egy olyan korban, ami lássuk be, nem igazán kedvezett már akkor sem a színházaknak, azóta pedig még romlott is a helyzet.
– Onnan indult ez a történet, hogy szerencsére minden évben egyre több produkciót tudtunk bemutatni. Volt 15-20 repertoár előadásunk, amit nem csak Budapesten játszottunk, hanem nagyon sokat tájoltunk is, ami fontos része az üzletpolitikánknak. Elérkezett egy időszak, amikor sok esetben nem játszhattam az előadásaimat, mert a különböző társulatoknál játszó színészeket nem tudtuk egyeztetni. Akkor jött a gondolat, hogy elkezdünk szépen, lassan felépíteni egyfajta társulatot, alkotóközösséget. Viszont a színészek számára is jelent egyfajta egzisztenciális biztonságot, hiszen tudható, hogy mennyi előadásuk, bemutatójuk lesz egy évben. Cserébe egyeztetési elsőbbséget kértem.
Nyilván az elmúlt évek lejtmenete, ami a színházi kultúrára is hatással van – itt gondolok a Covidra, az erősen megemelkedett egzisztenciális bizonytalanságra, a rendkívüli mértékű inflációra, a háborús veszélyre, a rossz társadalmi közéletre, ami az elmúlt két-három évben jellemző – az alkotóközösségünkben is okozott problémákat.
Ami természetes, és mind eltérően próbálunk megoldani. De azért én úgy érzem, hogy ez továbbra is működik. Lehet, hogy egy némileg egyszerűsített formában, de mégiscsak van egyfajta szakmai összetartozás ezek között az emberek között, és szerintem ez a legfontosabb.
– Amellett, hogy megvannak a társulatban a húzó nevek, nagyon sok fiatal is lehetőséget kap nálad. Ráadásul mindenkinek jut jó feladat, nincs az, hogy a pályakezdőnek csak az inas szerepek jutnak.
– Ez az efféle alkotóközösségi létnek az általam vállalt ellenoldala. Akiket én magamhoz hívok, azoknak szeretnék lehetőséget biztosítani. Egy most oda került fiatalember nyilván nem kapja meg első nap Rómeó szerepét, van egyfajta építkezés. De nagyon fontos, és főleg a fiataloknál, hogy minél több lehetőséget kapjanak, minél többet gyakorolhassanak, hiszen annál érettebb, mélyebb színészek lesznek. Ez is az egyik oka, hogy az utolsó két-három békeévben – a Covid előtt – megpróbáltuk növelni a rétegszínházi előadásoknak a számát. Volt olyan évadunk, amikor három rétegszínházi előadásunk is született, ami keresztfinanszírozással működik a szórakoztató színházi bevételből. A szórakoztató előadásoknál is törekszünk arra, hogy azok is szóljanak valamiről. Ilyen például a Tok-tok is, amit legutóbb mutattunk be. De beszélhetünk akár a Jaj, nagyiról is, ami jól példázza, hogy igyekszem a fiatal színészeket összehozni a nagyformátumú művészekkel, ezáltal elősegítve a pályakezdők fejlődését.
El tudom érni azt, hogy a szórakoztató előadásaink nézőközössége elmenjen a Jurányiba egy-egy rétegelőadásunkat megnézni.
Van legalább két-három olyan rétegszínházi produkciónk, ahová el tudom vinni az átlag nézőt is. Gondolok itt az Egy őrült naplójára, a Csemegepultosra. Figyelembe kell venni, hogy a közönség igényei is átalakultak. Fiatalkorunkban mi sokkal nagyobb fogyasztói voltunk a klasszikus írók darabjainak. Ma ez sokkal alacsonyabb mértékű. Legalábbis abban a résben, ahol mi dolgozunk, egyre kevésbé lehet kosztümös darabokkal nagy közönségsikert elérni.
– Említetted a tájolást, ami izgalmas kérdés, mert ha a színházra nehéz idők járnak, a tájolásra még inkább, vidékre nagyon kevés színvonalas produkció jut el.
– Ebben úttörők voltunk, a tájolás fontos része az üzletpolitikánknak. Ezt már az előkészítéstől kezdve minden alkotó tudja, hogy olyan előadásokat kell létrehozunk, amelyeket könnyű tájoltatni. A díszlet, a kellékek szempontjából ez teljes mértékben szervezési kérdés. Egyrészt láttam ott egy nagyon erős piaci rést. Mint említettem már, a nagyformátumú színészek kikoptak az elektronikus médiából. Emiatt is kezdtünk az első pillanattól kezdve tájolni, mert a vidéki városokban nagyon is kíváncsiak az emberek Vári Évára, Kulka Jánosra, Kern Andrásra, Udvaros Dorottyára, és az új, felnövő színészgenerációra.
Sajnos most ez is változott a rezsiárak növekedése, az infláció miatt olyan eltolódás jelentkezett a költségekben, amely bizonyos értelemben a vidéki turnézást ellehetetleníti.
Ez ellen kétféleképpen lehet védekezni. Egyrészt lehet olyan kevésszereplős előadásokat készíteni, amelyek adott esetben egy személyautóval is utaztathatók, másrészt minimális díszlettel, ami viszont egy ponton már a minőség kérdését is felveti. Biztos vagyok benne, hogy sokkal erőteljesebb kooperációra van szükség a különböző színházi intézmények között, amivel sokkal kisebb költséggel lehet minőségi előadásokat eljuttatni a közösséghez.
– Nem rég beszélgettem Alföldi Róberttel, ő úgy vélte, soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt, és ha lassan is, de megint kezd visszaállni az akkori helyzet.
– Én nem így látom. Persze, nyilván sokkal több néző van, mint a Covid alatt, de ez még mindig töredéke annak, ami korábban volt.Az utolsó két békeévben valóban a tetőfokán volt az érdeklődés. Volt olyan hónap, hogy 60-70 előadásunk volt a különböző helyszíneket és a tájelőadásokat is beleszámolva. A Belvárosi Színházban előfordult, hogy havi 30 előadást tarthattunk. Különösen január-február volt a két legerősebb hónap. Idén 16 előadást tudunk rendezni.
Ez a 16 előadás tele lesz, tehát ilyen szempontból tényleg jobb a helyzet, mint a Covid alatt, amikor sokszor meg sem telt a nézőtér, de ez akkor is csak 16 előadás. És ez minden színházban így van, nemcsak nálunk. Emellett a vidéki előadásaink száma is drasztikusan csökkent.
Ráadásul újra feltűnt az a probléma a hétközbeni előadásoknál, hogy az emberek a munkájuk miatt nem jutnak el színházba, mert több műszakot vállalnak. A rendszerváltás idején volt már egy ilyen időszak, amikor az embereknek több munkát kellett vállalniuk az egzisztenciájuk fenntartása érdekében, és most megint visszajutottunk ide.
– Az elmúlt években szinte évente jön valami új válság, ami a kultúrát érinti. Elvették a TAO-t, aztán jött a Covid, csökkennek az állami támogatások, KATA, most pedig jön az infláció és a rezsiemelkedés. Szétverték az SZFE-t, ami téged tanárként érintett, és a társulat több fiatal tagja is külföldön kapott végül diplomát. Miféle optimizmus hajt mégis előre?
– Egy biztos: vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni. Van egy határ, aminél nem lehet visszafogottabban működni, mert erőteljesen a minőség rovására megy, és ezt nem engedhetjük meg maguknak.
Való igaz, hogy pesszimista légkörben működünk, de pont most jöttünk ki egy videoklippel, aminek az a címe, hogy Voltunk, vagyunk, leszünk, együtt Önökkel.
Pont olyan üzenetet szerettünk volna megfogalmazni a közönség és a szakma számára, hogy nehézségek vannak, egyre nehezebb fenntartani az előadások színvonalát, de nem adjuk fel, hanem igenis próbálunk működni és fennmaradni. De csak akkor tudjuk ezt megvalósítani, ha a nézők jönnek és vesznek jegyet.
Soha ennyire nem voltunk még ráutalva a közönségre.
Mi semmilyen állami támogatást nem kapunk. Régebben volt a TAO aztán kaptunk valamennyi TAO kompenzációt, de mára ez is megszűnt. Hogy egy példát mondjak: A TAO 390 millió volt a csúcson. Az első kompenzációs évben 200 milliót kaptunk, a másodikban 50-et, a harmadikban 5-öt.
– Feltétlenül beszéljünk az új bemutatókról.
– A Jaj, nagyi! című darabot még évadon kívül, nyáron mutattuk be a Benczúr kertben, Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással a főszerepben, a rendező Szabó Máté. A következő bemutatónk volt a Tok-tok, amiről már szót ejtettem a beszélgetésben. Schruff Milán, Pataki Ferenc és Ulmann Mónika a főszereplők, Paczolay Béla rendezte. Januárban jön Kocsis Gergely rendezésében Neil Simontól a Mezítláb a parkban. László Lili, Rohonyi Barnabás, Kerekes Éva és Epres Attila játsszák majd a főszerepeket. A harmadik nagyszínpadi bemutatónk a Kalamazoo, ebben Hernádi Judit és Kern András játszik, Sebestyén Aba rendezésében. A három nagyszínpadi bemutatónk lesz. Ezekhez társul még egy előadás, amit Tasnádi István ír, A tapasztalt asszony, ezt a Jurányi nagytermében mutatjuk majd be.
– Még feltétlenül említsük meg, hogy a Vidor Fesztiválon díjat nyert az egyik előadásotok.
– A Vidor Fesztivál azért fontos, mert a fesztiválok zöme nem a szórakoztató színházi előadásoknak ad teret, hanem inkább a művész színházi előadásokról szól. A Vidor Fesztivál viszont kimondottan a minőségi szórakoztatásról szól. Évek óta részt veszünk rajta egy-két előadással. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghívnak. Idén először egy kortárs magyar író, Maros András Redőny című darabjával neveztünk, amely amellett, hogy szórakoztató, elég mély mondanivalója van. Meglehetősen pontos leirata a jelenlegi vidéki társadalmi értékeknek.
Ez a produkció nyerte a legjobb kamaraelőadás díját. Számunkra nagyon nagy öröm és büszkeség.