Újra megpályázza a vezetői posztot Barnák László

Talán a heroikus küzdelem a leginkább helytálló kifejezés, amellyel összegezni lehet a Szegedi Nemzeti Színház hamarosan záruló igazgatói ciklusának időszakát. Egy biztos, irigylésre méltónak kevesen minősítenék. Barnák László 2018-ban vette át a stafétát, és jövő júniusban jár le a mandátuma. 2020-ban kitört a Covid-járvány, tavaly a teendők megsokszorozódtak a színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok összevonásával, jelenleg pedig a megugrott rezsiárak nehezítik a munkát, a teátrum a jövő év első két hónapján zárva lesz. Barnák Lászlót azonban nem tántorították el a nehézségek, újra benyújtja pályázatát.

Hogyan került Budapestről Szegedre?

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán szereztem diplomát, utána Szolnokra kerültem. A Szigligeti Színház rendezője volt Telihay Péter, aki megszerette a velem való munkát. Ahogy ő fogalmazott, az agyamat. Székhelyi József után Gyüdi Sándor pályázta meg Juronics Tamás akkori művészeti vezetővel és Telihay Péter drámatagozat-vezetővel a Szegedi Nemzeti Színház vezetését. Péter hívott Szegedre, 2008 óta vagyok itt. Szeged nagyon élhető és szerethető, egyetemi város, sok a fiatal, van mozgástér, a társulat pedig összetartó és befogadó. A kultúra pezseg, így az ember soha nem unatkozik. Művészetileg nagy a szabadság, igazgatóként sosem volt nyomás rajtam azzal kapcsolatban, hogy kit hívok meg, vagy milyen előadásokat szeretnék bemutatni. Persze kaptam már hideget-meleget egyes vendégművészek miatt, de ez így van rendjén, hiszen a színház szubjektív művészeti szervezet. Az ízlések eltérnek.

– Milyen célokkal pályázták meg Horgas Ádámmal 2017-ben a Szegedi Nemzeti Színház vezetését? Mit sikerült megvalósítani?

– Kállai Ákos is nagy részt vállalt a pályázatban, akivel be is indítottuk és kezdetektől vezeti a Kooperáló színházpedagógiai alkotóteret. Ki is szélesedett a teátrum kapcsolatrendszere a szegedi iskolákkal. A színművészeti egyetemen és az Újszínházban eltöltött idő révén rengeteg ismerősöm lett a szakmában. Később a MASZK Országos Színészegyesület elnökségi tagja és a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsű­­ritagja lettem, és amikor ta­­lálkoztam az ismerősökkel, azt érzékeltem, hogy a Szegedi Nemzeti Színház nincs rajta a szakmai térképen. Elsősorban a gyerekelőadások domináltak, holott ez nem csak gyermekszínház. Azt éreztem, hogy változásra van szükség. Másfajta marketingmódszerekre, műsorstruktúrára, rendezői gárdára. A legfőbb célom az volt, hogy visszahelyezzük a szakmai térképre a szegedi színházat, és ez teljesült. A megújult arculatunk máig érvényes és új, friss erőt tükröz. Sikerült megduplázni a követőink számát a közösségi oldalakon, és már az első teljes év, azaz 2019 végén több mint 24 ezerrel több jegyvásárlónk volt. A magas közönségszám azóta is tapasztalható, ebben az évben pedig öt fesztiválon is részt vett a színház, ami bizonyítja, hogy sikerült olyan előadásokat létrehozni, amelyek szakmai berkekben is figyelemre érdemesek. A Tóték és az Időfutár több mint harminc előadást ért meg, a Valahol Európában 55-öt, A padlás most tart az ötvenedik előadásnál. Ilyen szériák a megelőző több mint tíz évben nem voltak. Fiatal tehetségekkel erősítettük a társulatot. Sokszor hallottam már, hogy a vidéki színházaknál a népszínházi jelleg miatt a művészi színvonal gyakran a bulvárosodás áldozata lesz. Nálunk a hakni szóba sem jöhet, a szakmai igényesség szerintem megkérdőjelezhetetlen.

– Mi a helyzet az operával? Az idősebb operabarátok Vaszy Viktor időszakát emlegetik aranykorként. Lehet még hasonló népszerűsége a műfajnak?

– Hallok magam is a mai napig hivatkozásokat a Vaszy-­korszakra, amelynek eredményei valóban elismerésre méltók, de nem tartom relevánsnak, hogy ahhoz mérjük magunkat. Összehasonlíthatatlanul nagyot változott azóta a világ. Szinte minden otthonban ott az internet, a szórakoztatás megannyi új formája jelent meg, elég, ha csak a streamelő csatornákra gondolunk. A gondolkodásunk és a felnövő, új generációk is megváltoztak. Nem érdemes szemellenzővel visszarévedni a múltba. Nekem igazgatóként a jelenben kell élnem és a jövőben kell gondolkodnom. Márpedig most olyan időszakot élünk, amikor az elmúlt néhány évben többször is eljutottunk oda, hogy be kellett zárni a színház kapuit, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Hogy elkötelezett vagyok az opera színházunkban való fenntartása mellett, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg mi vagyunk az egyetlen vidéki színház, ahol vannak még opera-előadások. Hiszem, hogy nem avítt, unalmas és poros műfaj, amit a most futó A bűvös vadász előadás is jól bizonyított. A közeljövőben pedig egy olyan bemutatót tervezünk, amelyet hazánkban színpadi előadásként még nem lehetett látni, ez Verditől A kalóz.

– Melyik három szóval összegezné a lassan végéhez érő igazgatói ciklusát?

– Telt ház, újratervezés és öröm. Utóbbira példa a bizsergető érzés, amikor az ember elsétál a négyezer férőhelyes Dóm téri nézőtér előtt, és tudja, hogy meg fog telni. Vagy amikor gratulálok a kollégáknak, mi­­után az ötvenedik előadás után álló tapssal köszöntötte őket a közönség. Az újratervezés sem teljesen negatív. A napokban például a Kakukkfészek és a Rokonok rendezőjével is sikerült olyan időpontot találni, hogy még ebben az évadban be tudjuk mutatni mindkét produkciót. A bezárás ideje alatti, alternatív próbahelyszíneink kapcsán folytatott tárgyalások jól alakulnak, így úgy néz ki, hogy február végén már tudunk előadásokat bemutatni. Tehát semmit nem kell kihúzni vagy jövőre halasztani a bérletekből. Persze voltak nagyon nehéz időszakok. A szemléletváltás már az életem része lett. Vezetőként az összevonás után a közel há­­romszáz ember sorsa és a több mint kétmilliárdos intézmények feletti felelősséggel átalakultam. Sokszor kérdezték tőlem, hogy bírom idegekkel, de jól alszom. Rengeteg a kihívás és a nehézség, de ezekre megoldásra váró feladatokként gondolok, nem megoldhatatlan problémaként. A színművészeti egyetem után művészetmenedzsment, színháztudomány és stratégiai marketing képzést is végeztem, az önfejlesztés mindig is fontos része volt az életemnek, de a közelmúltban még nagyobb hangsúlyt kapott. Napi 10-15 féle témában kell topon lennem a fűtési rendszerek használatától kezdve az éppen aktuális jogszabályi környezeten át a gazdasági mutatókig, vagy éppen hogy hol van benzin Budapest és Szeged között, vagy hogy mi­­lyen produkciókkal lehet a szabadtérin telt házat csinálni. Az elmúlt években jó párszor ütköztem fejjel falaknak. Az, hogy mindig lehet rosszabb, lassan már értelmezhetetlen számomra, mert ezek után már nem nagyon tudom elképzelni, hogy a közeljövő még milyen rosszabbat hozhat. De bármi jöjjön is, a számok azt mutatják, hogy sikeresen működünk.

– Új pályázatának melyek a legfőbb vállalásai?

– A társulat, a közönség és a 139 éve álló színház iránt érzett felelősség arra ösztönöz, hogy folytassam. Az elmúlt néhány év sok mindent megmutatott. Csökkentenünk kell a kiszolgáltatottságunkat. Hiszen válsághelyzetben a színház az első, amit bezárnak. Nekünk muszáj olyan erőt, társadalmi beágyazottságot képviselni, ami sziklaszilárdan mutatja a színház fontosságát. Hogy nem csak egy szórakoztató intézmény vagyunk. Hiszen egy évben több mint százezer jegyvásárlót érünk el, és őket befolyásolja, hogy mit látnak a színpadon. Mind a kritikus gondolkodás, mind a körülöttünk lévő változásokra történő reflektálás tekintetében. Nem lehet a színházat pusztán szórakoztató műfajok oázisává degradálni. Mind­emellett az energiaválság jövőre is megmarad. Ha kint jó idő lesz, akkor is kell világítanunk, az áram hatszorosára emelkedett árát pedig nem tartalmazza a költségvetés. Tehát továbbra is tudnunk kell feloldani azt az ellentmondást, hogy hogyan legyünk önkorlátozók, miközben szabadon dolgozunk. Ezt a folyamatot a munkatársaimmal már átlátjuk. Bízom benne, hogy ez a tapasztalat meggyőző érv lesz a pályázat elbírálásakor. Mert nagyon könnyű az árok szélére kormányozni egy ilyen intézményt, ha az ember nem kellően körültekintő. Ennek a felelősségét is érzem, amikor azon gondolkodom, hogy min érdemes változtatni. A kollégáimmal műszaki, gazdasági és művészeti területen is megedződtünk az elmúlt években, és már most az esetleges jogszabályi és finanszírozási változások tükrében gondolkodunk előre. Ismerem a társulatot, tudom, hogyan lehet építeni a színészeket és énekeseket, hogyan lehet vigyázni a háttércsapatra, hol érdemes fejleszteni a házban, amit 1986-ban adtak át, és azóta csak egy nagyobb fejlesztés volt 2012-ben. Szerencsére az egy energetikai korszerűsítés volt, aminek most nagy hasznát veszi a nagyszínház épülete. Azonkívül több fejlesztést is végig vittünk az önkormányzattal az elmúlt években. Szeretném ezt az ér­tékmegőrző munkát folytatni.

forrás: https://www.delmagyar.hu/