David Bowie-s jelmezek, Mácsai Pál szakértelme, Pintér Béla régen és most: huszonnyolc színházi előadás decemberből, Budapesttől Szabadkáig. Cikkünk a Színházi Kritikusok Céhe és a hvg.hu együttműködésének harmadik darabja: minden hónapban a Céh egyik kritikusa írja meg, milyen volt az előző hónap a színházban. Decemberi élményeiről Jászay Tamás számol be.
Összefogott a Színházi Kritikusok Céhe és a hvg.hu: a Céh egy-egy színikritikusa minden hónapban megírja, milyen volt az előző hónap a budapesti és vidéki színházakban. Mit érdemes megnézni, és mi okozott csalódást? Miért érdemes akár még távolabbra is elutazni? Sorozatunkból kiderül.
- Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni – Mit játszanak most a színházban?, 3. rész
- Pálinkameditáció és a bugyinkban turkáló politikusok – Egy hónap a színházban, 2. rész
- Jóságos isten, mi lesz velünk? – Egy hónap a színházban, 1. rész
Mindig érdekelt, mennyi időt és energiát szánok kedvenc, legköltségesebb hobbimra, a színikritika-írásra. Húsz évvel első írásaim megjelenése után talán ideje is van már a számvetésnek. 2022. decemberi gyorsmérlegem a következő: hat városban plusz online huszonnyolc előadást láttam (amúgy harmincegy lett volna, de ha nem is beszélünk róla, a vírus ma is felülírja a műsorrendeket). Mondjuk ki legalább egyszer: kritikusnak lenni komoly fizikai meló, és akkor a mentális terhelésről még egy szót sem szóltam.
Húsz társulat vagy alkalmi formáció élő vagy virtuális társaságában összesen mintegy háromezer percet, úgy nettó ötven órát töltöttem decemberben kicsi, nagy és közepes kő- és független színházi terekben, meg persze a laptopom előtt. A decemberi színházi túlélőtúrámba belefért Debrecen, Győr, Szeged, Temesvár és Szabadka. Meg nyilván Budapest, és elég sok online előadás.
Kezdjük ez utóbbiakkal: némileg döbbenten hallottam egy kedves kollégámtól nemrég, hogy
online előadásokat már nyilván senki se néz, akinek nem muszáj.
Nem értek egyet: egyfelől a zéró színházi mobilitás országában egy vidéki vagy a határokon túl élő magyar anyanyelvű nézőnek esélye sincs arra, hogy épkézláb produkciók látogassanak el városába, így evidens, hogy a tévé vagy a számítógép elé ül – ha akar, tapsolhat is, de ami ennél sokkal jobb, leállíthatja a felvételt, ha unja. Másfelől rég nem a kézikamerás home videók korát éljük: profi vállalkozások jó minőségű felvételekkel, netán eleve filmre készült anyagokkal állnak elő – ha mást nem, legalább ennyit köszönjünk szépen a járványnak.
A Katona József Színházból két felvételt láttam. Bocsárdi László Tartuffe-bemutatója valójában a járvány áldozata lett: három hónappal az első hullám előtt mutatták be, aztán mire játszhatták volna, az új premierek kitúrták a műsorból. Szóval jó, hogy a SzínházTV jóvoltából van egy színes-szagos felvételünk, még ha az előadás nem is gyarapítja a nagy Molière-produkciók sorát; igaz, Zsámbéki Gábor egykori Tartuffe-je, Fekete Ernő antréja lila tollakkal ékeskedő Pernellnéként ütős, Keresztes Tamás háromszemű, magát Krisztus-pózba hajtogató bábuja pedig a címszerepben hozza, amit csak ő tud. Máté Gábor első sorba ültetett, néző-rendezővé avanzsáló Orgonjának arcát érdemes figyelni a hírhedt leleplezési jelenetnél – ezt például senki se látja a színházban, akinek nem mellé szól a jegye.
A Katonának volt már több emlékezetes, mondjuk úgy, film-színházi kísérlete, kedveltem például a Háy János és Tárnoki Márk jegyezte Szavalóverseny szériáját. Szóval a forma kézre áll a házban, és az, ahogyan a filmrendezőként végzett Török Marcell hozzányúl Nádas Péter és Vidovszky László klasszikus Találkozásához, igen imponáló. Azon kapom magam, hogy az eSzínház kétórás felvételét legszívesebben újra és újra megállítanám, de nem azért, mert unom: egyszerűen túl sok, túl sűrű, túl nehéz az, ahogy Fullajtár Andrea és Gloviczki Bernát egymásból, egymásra építkezve létezik a Katona lesivárított színpadi terében.
Gondolhatnánk, hogy az online felvételek kortalanok, valójában azonban a régebben rögzített előadások mára kordokumentumokká patinásodtak. Maszkos nézők vágóképen, járványügyi előírásokkal poénkodó színészek – megvan ennek a bája. A Radnóti Színházban másfél éve rögzített Csapodárok közben bevillan a Nagymező utcai színház emblematikus A hetvenkedő katonája: a gátlástalan, olykor „metázó” humor, a színészek közötti erős kémia, az ezerszer látott vígjátéki alapszituációk túlzásig pörgetése. Remek az öt (csak ezen a felvételen: hat) színész, szépen passzolgatják egymásnak Peer Krisztián új replikáit, ami – hogy az élő klasszikustól idézzek –
toledói acél, de magyar.
Öröm, hogy az eSzínház a nagy bölények mellett a fiatal csikóknak is ad terepet: a BudapestiSkizo Csoport dzsannijának felvételét látva ellenállhatatlan vágyat érez az ember, hogy élőben is megnézze azt, olyankor ugyanis a színház és a film egyszerre születik. A színházrendezőként végzett Sándor Dániel Máténak van érzéke a zenés műfajhoz (lásd Freeszfés Don Giovanniját), most Puccini Triptichonjának legnépszerűbb darabját, a Gianni Schicchit kortársiasítja. Önironikus, önreflektív, kacagtatóan tiszteletlen számadás operáról, színházról, filmről, meg arról, ami mindezek között fekszik.
Apropó, fiatalok: azt hiszem, a legkisebbeket a legnehezebb képernyő elé ültetni, pláne ott tartani őket. Az általam nagyra tartott Hepp Trupp Autósmeséjének felvételében csalódtam: élőben, közönséggel tán kevésbé érezném enerváltnak Schneider Jankó és Jakab Ádám duóját. A rendező-színész Schneider olyan típusú színházi alkotó, aki a nézői reakcióból jut az életet adó levegőhöz, itt azonban vákuumba került.
Bár nem igazán gyerekműsor, mégis ide kapcsolom Göttinger Pál és Dinyés Dániel unikális vállalását, a Magyar Zene Házában most is, élőben is követhető Bánk bán operabeavatót, aminek minden alkalmáról profi felvételt készít(ett) az eSzínház. Itt
mindent elmondanak, amit sosem akartál tudni a Bánk bánról,
de aminek a birtokában végre nem rándul görcsbe a gyomrod már a cím hallatán. Az opera mint „zenés szórakoztató színház” (copyright: Göttinger) a fülünk hallatára születik: a szériát recepre írnám fel a műfaj rajongóinak és gyűlölőinek.
Maradjunk még a 18 alatti korosztálynál, de most már élőben. Figyelemre érdemes a folyamat, ahogy Kiss Ági és Schneider Jankó a szegedi Kövér Béla Bábszínházba új életet lehel, és egyáltalán, az évtizedek óta láthatatlanul működő intézményt kézben és karbantartja. A decemberre programozott A nagy hógolyó projekt tulajdonképpen interaktív játszóház, ahol két szolgálatkész angyal instruál és játékvezet kicsit-nagyot egyaránt. Van persze „rejtett tanterv”: a legkisebbek észrevétlenül tanulnak a bábműfajról.
Nagyobbakhoz szól a Kolibri Pince áldatlan körülményei ellenére (vagy épp azok miatt) itt folyton hangsúlyosan kortárs problémákról, témákról előadást készítő Vidovszky György Áruló című előadása. A mindannyiunk zsebében ott lapuló mobiltelefon jó pár éve valójában miniszámítógép, aminek birtokában úgy véljük: nagyhatalmú urai vagyunk életünknek, munkánknak, magánéletünknek. Hogy ez valójában kényszeres rabság, arról is szól a nézői közbeavatkozást kívánó, arculcsapással felérő finálét tartogató előadás.
Akkor most irány a vidék! A győri RÉV Színháznak írt és rendezett a k2-től elköszönt Fábián Péter: a Jó kedvvel, bőséggel szolid kocsmaszínháznak álcázott közérzetjelentés arról, amiben és ahogyan élünk. És ez nem kevés: a versmondó verseny háromtagú zsűrije és az őket bújtatott agresszióval terelgető szervező meccselésén rengeteget lehet röhögni, miközben nagyon is komoly magánéleti traumák sejlenek fel az életes dialógok mögül.
Még jó fél év, mire Debrecenben befejeződik a Csokonai Színház rekonstrukciója, de közben évtizedes várakozás után megnyílt a plázára és -ba épült Csokonai Fórum, aminek a közönségforgalmi terei inkább tűnnek közepes büdzséjű űrállomásnak, mint színháznak. A külcsínnél fontosabb a belbecs: decemberben háromnapos konferenciát tartottak itt a közösségi színház hazai állásáról, inspiráló beszélgetésekkel, élő és felvételről vetített előadásokkal. Mindezt egy olyan színházkultúrában, ahol a többség – önhibáján kívül – azt sem tudja, mi fán terem a közösségi színház, de mint kiderült, a színházcsinálók maguk is tucatnyi definícióval rendelkeznek a civileket alkotótársként bevonó projektek kapcsán.
A MU Színház felvételről látott Baby Bummja jelentősen fiatalította a konferencialátogatók korfáját, hiszen itt valódi anyák és valódi csecsemőik a szereplők. A színházi forma ugyan kérdéseket vet fel, de a vállalás vitán felül izgalmas: hangot, (nem csak színházilag értett) szerepet adni azoknak, akik amúgy nem jutnak szóhoz a mai magyar társadalomban. A Káva Színház Aziskoláját! című felvételéről szinte szóról szóra ugyanez mondható el: a kis magyar történelem izgalmasan kúszott az előadás alá, hiszen készítésekor még sztrájkoló, tüntető pedagógusok legfeljebb kormánypárti politikusok rémálmaiban tűntek fel. Talán épp ezért hiányolom a dolog tétjét, belemenősségét: szűk fókuszú panoráma ez a mai magyar közoktatásról, amit az utóbbi hónapokban már más problémák foglalkoztatnak.
A debreceni az első vidéki kőszínház, ami saját közösségi színházi programot mutatott be: a többféle színházi nyelvet magába sűríteni akaró Ábrahám akkor igazán erős, amikor a fikciós kerettől – disztópia, anarchia, káosz, stb. – ellépve a cívisváros civil asszonyaira és az ő történeteikre fókuszál. Az utolsó előadással aztán bezárul a kör: a Trafóban olykor elcsíphető Megeshetne másképpben a borsodi cigány és nem cigány asszonyok és férfiak (!) a szülésről beszélnek és játszanak saját és kölcsönvett élmények alapján. Nem lehet eléggé hálásnak lenni a Sajátszínház évekkel ezelőtti elindulásáért (a projektnyitó Éljen soká Regina! ott van a Youtube-on): ha az ilyen típusú feladatait az állam képtelen ellátni, jöhet a civil kurázsi.
Sokan (nem) tudják, de egyetemi és magánéletem jelentős része Szegedhez köt: fenntartom, hogy az itteni (színház)kulturális élet egyedülálló széles e vidéken, ráadásul karnyújtásnyira Szerbia meg Románia. A Szegedi Nemzeti Színházban Barnák László agilis vezetése alatt születnek figyelemre érdemes produkciók, még ha az itt dolgozó rendezők csodát nem is képesek tenni a társulattal. A decemberben látott, Juronics Tamás rendezte Egy csók és más semmi felejthető egyestés kaland. Izgalmasabb a város egyik független csapata, a Homo Ludens Project Jaj, a legyőzötteknek című „mámor kabaréja”. Benkő Imola rendező munkáit makacs felfedezőkedve teszi érdekessé, most az evés-ivás hálás témaköréből indul útnak szellemes, nézőingerlő etűdsorozata, melynek szellemi vezetői a téma szakértői, Cserna-Szabó András és Darida Benedek.
Temesváron a magyar társulattal először dolgozott a világhírű román rendező, Andrei Şerban. Arthur Schnitzler A Bernhardi-ügyét (pár éve lásd az Örkényben Ascher Tamás előadását) a főleg klasszikusok átírásában-frissítésében utazó brit Robert Icke igazította át A doktor címmel. A fókuszban a rendező személyes életére is kiható
polkorrekt-mánia, a woke kultúra égetően aktuális kérdései állnak.
Şerban csiklandóan pikánssá teszi az alaphelyzetet, amikor a főszereplő orvosból komplikált magánéletű, zsidó származású professzornőt csinál: B. Fülöp Erzsébet jutalomjátékát nagyszabású csapatmunka támogatja.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban először rendezett Hegymegi Máté. A svéd szerzőnő, Gunilla Boëthius A föld fia című, alig másfél évtizede írott drámájának erényei felől bizonytalan vagyok. Az erdőben félig földbe ásva világra jött fiú abszurd történetét a rendező és az odaadó szabadkai színészek nagy láttató erővel igyekeznek mozgásra bírni: képek, színek, impressziók maradnak meg a másfél órából – a többi a földfelszín alatt ragadt.
Irány vissza Budapestre, ahol a magyar függetlenek első számú közönségfavoritja, Pintér Béla mára megkerülhetetlen tényezővé vált. Új bemutatója, Az imádkozó erényeiről szólt már Gabnai Katalin és a hvg.hu is közölt kritikát: az itt és most a gyerekvállalás lehetőségeiről, de inkább lehetetlenségéről (is) beszélő premier sok embernek vág az elevenébe. Az online térben újráztam a Pintér-művek két régebbi, szintén a magyar, vagyis arra kísértetiesen emlékeztető egészségügy abszurditásaival birkózó, az ápolók és ápoltak közötti vékony határvonalat kiradírozó darabját. A Kórház-Bakony a hőskornak huszonkét évvel a premier után is életteli csúcsterméke, amiben a kórházban elhunyt apa betyárjelmezét ölti magára Pintér: a figyelmes nézők már itt elkezdhették tanulni a térben-időben gátlástalanul száguldozó színházi mindenes unikális nyelvét. A jóval későbbi Szívszakadtig nem volt és nem is lesz a kedvencem: az Almodóvarra hajazó alaphelyzet az átültetett szív régi és új tulajdonosa között kifeszülő láthatatlan szálakról kínos blackface mórikálással párosul.
A kevés minőségi fővárosi befogadó színház kínálatából két előadást választottam. A Trafóban Nagy Fruzsina és Halas Dóra branddé izmosodott, divat- és kórusszínházának újabb stációja a Keleti blokk. A közös ká-európai múlt zenés színházzá tétele ezúttal nemzetközi koprodukció formáját ölti, és épp ezen, a választott forma lassú kimerülésén, de legalábbis nehézkes megújulásán gondolkodom a vérszegény epizódokat nézve. Azért van, akit itt is mindig nagyon várok: Pető ’Kudlik’ Kata hibátlanul idéz kort és szellemet.
Az Átriumban Vidovszky György Hannibál tanár urat rendezett (kritikánk itt olvasható róla): 2013-ból jó emlékem a rendező kaposvári produkciója. A mostani, a szövegkönyvet és egy fontos vizuális-akusztikus ötletet tovább örökítő bemutató a magát ellenzéki színházi szerepbe (mi is lenne az?) kormányzó Átrium repertoárján megtalálja majd a helyét: akinek az ezeken a deszkákon Alföldi Róbert és/vagy Urbán András előadásaiban kimondott rendszerkritika ilyen-olyan okokból túl sok, az Mucsi Zoltán egyre szűkülő körökben saját útját rovó Nyúl Bélájában rokonszenves, szánalomra érdemes figurát fedez fel.
Ha már Alföldi Róbert: ő rendezte a Centrál Színház kisszínpadán játszott magyartengert, Bíró Bence dramaturg-fordító első önálló drámáját. Az ismerős, évszázados recept – zárj össze egy csomó embert, akiknek a családi szálakon túl az égvilágon semmi köze egymáshoz – kortárs magyar élet- és haláltánccá alakul. Szomorú számvetés ez homofóbiával, rasszizmussal, politikával, csalással ágyban és asztalnál. Meg néhány ragyogó alakítással: Papp János morogva-némán is teljes mondatokban kommunikáló (nagy)apafigurája meg Földes Eszter elviselhetetlen, csak önmagát látó anyatigrise a favoritjaim.
Kőszínházakkal kezdtem, azokkal is zárom a vázlatos beszámolót. A Katona nagyszínpadán a Hedda Gablert láttam: Székely Kriszta rendezése kétségkívül trendi, de mivel Jordán Adél címszereplője az első percben mindent eldönt és meghatároz, nem tudom érdeklődéssel kísérni rövidre szabott életútját. Helyette akkor már inkább irány Horány, vagyis Tarnóczi Jakab Kamrában bemutatott party- és lakásszínházának, a Hauptmannból magyarított Magányos embereknek fiktíven is nagyon valóságos helyszíne. Generációk, sorsok vannak itt hermetikusan elzárva egymástól és a valóságtól, miközben elszakíthatatlan indákkal kötik-bogozzák magukat a világunkhoz. És nem is akárhogyan: az egy nyelvet beszélő, egymás manővereit mégis tágra nyílt szemű csodálkozással észlelő szereplők (figyeljék Pelsőczy Rékát, Mentes Júliát!) sorsának részeseként újra azt érzem, mint a Melancholy rooms bemutatóján – végre valami olyasmi történik a Katona színészeivel, ami sok éve nem.
Az Örkényben egy újrázás, egy pótlás és egy online ismétlés fért a decemberembe. Az Örkényköz az Asbóth utcai stúdió melletti egykori, és most újból színházként működő zsebkendőnyi tér. Fodor Orsi A krétakörét a szegedi THEALTER-en két éve látott előbemutató után jó volt megint látni: a négy színész komoly és koncentrált, szellemes és ötletes összjátéka a brechti példázat hatásos sűrítményét nyújtja, amibe nem közegidegenül fűződik be most az ukrán zászló.
A nagyszínpadon végre láttam Az ajtó című koncertszínházat, Szabó Magda librettója után szabadon, Gáspár Ildikó hatékony koncertmesteri beavatkozásával. Ez a nő, mármint Szeredás Emerenc egy igazi ufó, akit csillagportól ragyogó társak, David Bowie-s jelmezekbe bújtatott valódi és műholdak kísérnek fényév hosszúságú csillagközi útján. Pogány Judit monumentális Emerence emberére talál Szandtner Anna önironikus díva-Magdájában, és fordítva.
Az óévet mi mással is zárhattam volna, mint az Örkényben 2021 telén felvett Nézzünk bizakodva a jövőbe! című egyperces-válogatással. Az Örkény-szakértő Mácsai Pálnak és remek formát mutató társulatának mértéktartó és -adó ízlését dicséri ez a delikát nyolcvan perc, amit nézve a Pogány Juditéhoz hasonló szívóssággal kereshetjük a hibát, vagy éppen Gálffi Lászlóval együtt ámulhatunk Hornák úr és a hegesztő csodálatos történetén. De azért a koronát mégis Mácsai teszi fel a címadó novella elmondásával a holnapi, holnaputáni Magyarország képének elegánsan ábrándos felskiccelésével, amiből végre megtudjuk, hogy is fogunk élni. Na és addig?
