Benedek Miklós a polgári miliőről, évtizedes barátságról, a rettenetes kettészakadásról, nagy színészekről és az állva tapsoló közönségről is nyilatkozott a Magyar Hangnak.
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
“A kabaré ugyanúgy elfelejtődik, mint a cirkusz, a pantomim vagy az operett. Másfelé fordultunk, minden megváltozott, a mozi, a filmezés, a színház, ami nem baj, mert így megy előre a világ. Azt gondolom, az újat úgy kellene használni, hogy beleszőjük a régit, enélkül nem lehet új művészetet csinálni” – mondta a Magyar Hangnak Benedek Miklós Kossuth-díjas színész, aki szerint nehéz megkülönböztetni a mai fiatal színészeket.
Manapság is sok tehetség van, csak nem úgy használják őket, ahogy kellene. A mai világnak más a ritmusa, ráadásul itthon “görcsösen készülnek a kereskedelmi sorozatok és a politikai kurzusfilmek, mégis mindegyik feledhető, valahogy egyik sem marad meg az emberben”.
Sokszor beszél Szacsvay Lászlóhoz fűződő több évtizedes barátságáról. A kérdésre, mi köti őket össze, azt felelte:
“A hetvenes évek óta tart a barátságunk, nagyon sok mindenen mentünk keresztül. (…)
Amikor lemegy a kutyájával, sétálgat a Duna-parton, majd beül egy sörözőbe, általában mindig ugyanabba, és onnan felhív. Ő is hiányzik nekem, de mostanában inkább telefonon beszélgetünk. Otthonülő lettem, ha nem játszom, akkor nem igazán mozdulok ki, amit sosem gondoltam volna. Sok mindent nem vállalok, sok mindent visszaadok. “Elefántcsonttoronyban” élek.”
Pályafutásának meghatározó helye volt a 40 éve alapított budapesti Katona József Színház, amelynek szinte az első pillanattól tagja volt egy évtizeden át. Azt is elárulta, mit gondol, mit adott a Katona a magyar színházművészetnek: “Nagyon nagy elismerés egy színésznek, ha életének egy részét a Katonában töltheti el. Itt tettem magamévá annak az alapjait, ahogyan gondolkozom a színházról. Sok fontos darabban játszhattam, sok érdekes rendezővel dolgozhattam. Különösen fontos volt számomra a két Gábor: Zsámbéki és Székely. Ők arra vezettek engem, amit tulajdonképpen ma is tartok: soha jobb és érdekesebb színház nem lesz az életemben, mint a Katona.”
Docensként közel húsz éven át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán: “Minden energiámmal a tanításra akartam koncentrálni, de ez talán nem volt a legjobb döntés, hisz nem tudtam a színházban mit megmutatni magamból a növendékeknek.”
Hosszú ideig, mélyen belelátott az egyetem működésébe. Arról szólva, hogyan látja az egyetem körül évek óta dúló komoly harcokat, azt nyilatkozta: “Rettenetes ez a kétfelé szakadás a színházi életben. Annak idején itt voltam azon az István, a király bemutatón a Pesti Magyar Színházban, amit Kerényi Imre rendezett. A Himnusszal zárult az előadás, mindenkinek fel kellett állnia. Aki nem állt fel, azzal ordítottak, de volt, akit le is köptek. Ez nagyon régen volt, még bőven az Antall-kormány idején. Akkor vettem észre először, hogy nagy baj lesz. Később a főiskolán csináltunk egy előadást Molnár Ferenc cikkeiből, amelyben rengeteg, az épp aktuális politikai környezetre illő jellemzés szerepelt. Megdöbbenve hallgatták a diákok, mert teljesen mértékben az akkori életet írta le a Nemzeti Színháztól a politikai életig, a parlamentig – de ugyanígy igazak ezek a szövegek a mai történésekre is. A gyerekeknek meg kellett magyarázni, hogy ez a történelmünk, hogy semmi nem változott. Szó volt arról, hogy a televízió felveszi azt a Molnár-előadást, de végül letiltották. Vitray Tamás és Málnay Levente akkori tévés osztályával aztán éjszakánként mégis rögzítettük, mint a vizsgájukat. Megvan, de soha nem ment le.
Egy színész így politizáljon, nincs értelme kiállni a tribünre. Ennek sincs sok, de annak aztán pláne semmi. A közélet és a színházi élet ma a béka segge alatt van. Kerényi megmondta akkor, hogy ők jönnek majd, és így is lett. Hihetetlen, milyen emberek vannak ma színházi pozíciókban. Közülük nagyon sokkal dolgoztam együtt, engem nem tudnak átverni, ismerem őket. Mint mondják, a pénz nagy úr. Mindennek az a mozgatója: a pénz – lásd A velencei kalmár, és a nők – lásd Szép Heléna. Bár utóbbi a politikában nem annyira mérvadó.”
Az interjú készítésének hetében a Hárman a padon mellett a József Attila Színház Az imposztor, illetve a Vígszínház Játék a kastélyban cím előadásában is játszott. Ennek kapcsán elárulta:
“Izgatott ez a mostani hét, amikor beszélgetünk, mert mindhárom előadást játszottam. Háromszáz oldal szöveget mondtam el, aggódtam, hogy hetvenhét évesen menni fog-e, de sikerült. Nagyon nagy siker volt mindenhol, soha nem hittem volna, hogy a közönség ennyire tud szeretni. A Vígszínházban állva tapsoltak, virágot is kaptam. De még a műszak is meg volt döbbenve azon, hogy egy prózai előadásnak ekkora sikere lehet. Nyilván szokás, hogy A Pál utcai fiúk után éljenezzen a közönség, de hogy egy Molnár-darab miatt? Nagyon jólesett az az este, elgondolkodtatott, valóban mennyire fontos is az életünkben a szeretet.”
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Szerző: Makrai Sonja
forrás: https://szinhaz.online
