László Lilivel Szentgyörgyi Rita beszélgetett
Párizsi lány egy pszichiátriai csoportterápiáról (Tok-tok) a házasélet buktatóit ízlelgető friss házas egy New York-i tetőlakásból (Mezítláb a parkban), naiv, elnyomott vidéki asszony a rendszerváltó évek Magyarországáról (Redőny).
László Lili változatos karaktereinek néhány legutóbbi állomása az Orlai Produkció égisze alatt. Szerethetőség, humor, intenzitás dolgában nem szenved hiányt a harminc felé közeledő színésznő.
– Olyan színésznek látlak, aki nem fél betekintést engedni a személyes kételyeibe, félelmeibe, tökéletlenségébe. Tudatos ez nálad vagy inkább ösztönös?
– Igyekszem minél inkább magamból formálni a szerepeimet, még akkor is, ha nagyon távol esik tőlem egy adott karakter. Próbálom a saját élményeimmel, tapasztalataimmal, örömömmel, bánatommal „átitatni” a figurát, szóval ilyen értelemben tudatos a részemről, hogy megmutatom magam.
– Szüleid, Pongor Ildikó balettművész és László Péter koreográfus mennyire élték eléd a művészpálya fény- és árnyoldalát?
– Az ő hivatásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színészi pályát választottam. Gyerekkoromtól anyukám bevitt a színházba, a kulisszák mögé, és előfordult, hogy az ügyelőpultból néztük a balettelőadásokat. Varázslatos helynek láttam a színpadot, ami bizonyára hozzájárult a színház szeretetéhez. Azt viszont csak most látom, hogy már nekem is van gyerekem, mennyire nehéz összeegyeztetni a művészi pályát az otthoni kötelességekkel. Kissé olyan, mintha nem lehetne bűntudat nélkül csinálni, mert lemaradok valamiről, főleg anyaként.
– A párod, Horváth Illés szintén színházi ember, rendező, művészeti vezető, így még nehezebb lehet egyeztetni a családi és a szakmai teendőket…
– Illés sokat rendez vidéken, olyankor minimum öt hetet van távol, csak a hétvégeken tud hazajönni. Különösen a főpróbahéten nehéz kisakkozni, hogy mikor ki van otthon a gyerekkel, a nagymamák segítsége és a babysitter nélkül nem tudnánk élni ezt az életet.
– Mindig is eltökélt voltál a színészet irányába? A balett nem jöhetett szóba?
– Sokféle táncot kipróbáltam a művészi tornától a társastáncig, mégsem ragadtam meg egyiknél sem. Gyerekkoromtól egyértelmű volt, hogy színész szeretnék lenni. A gimnázium alatt színjátszókörbe jártam, meg Földessy Margithoz aztán az Ász Drámaiskolába. Ahogy közeledett a pályaválasztás, eltökélt voltam abban, hogy a Színműre jelentkezem. A szüleim kissé megrettentek a céltudatosságomtól, szerették volna, ha van B tervem is, de én úgy voltam vele, hogy ha ez nem sikerül, legfeljebb dolgozom majd egy évet.
– Elsőre bekerültél a Színműre, ez annak is szólt, hogy jó felé tereltek a színjátszó iskolákban?
– Szerintem abban, hogy felvett Zsámbéki Gábor, sokat számított az Ász Drámaiskola. A tanáraink, Balázs Ágnes és Gáspár András egyesével, személyre szabottan foglalkoztak velünk, és őszintén elmondták, hogy szerintük mi az, amiben változni, vagy fejlődni kell, hogy jobbak legyünk. A második évem a drámaiskolában a felvételi előkészítéssel telt, azokkal az anyagokkal foglalkoztunk, amiket aztán a Színműre vittünk.
– Úgy tudom, beilleszkedési problémáid voltak az egyetemen…
– Röviddel az első év elkezdése után elveszítettem apukámat. Ez nagyon rányomta a bélyegét a kezdeti időkre. A lelki leterheltségtől fizikailag is hamar elfáradtam, nem bírtam az iramot. A többiek késő estig próbáltak, rengeteg jelenetet vittek, az emberben ilyenkor nagyon dolgozik, hogy megmutassa magát. Nekem viszont haza kellett mennem este kilenc körül, addig tudtam tartani magam. Az akkori barátom szívvel, lélekkel támogatott, sokat segített, próbált mindig „összeszedni” és felvértezni a következő napra, hálás vagyok neki ezért.
– És ami a pozitív élményeket illeti?
– Második félévtől, de igazán másodiktól bele tudtam adni magam a munkába. Addigra sikerült, amennyire lehet, feldolgozni a gyászt. Harmadik év elején csináltunk először egy teljes színdarabot. Zsámbéki Gábor rendezte a Sárga vonalat, amelyben nagy szerepet adott nekem. Jólesett, kellett a visszaigazolás a nehéz kezdés után, hogy sikerült felkapaszkodni, és nyeregben maradni.
– Az első Zsámbéki-Fullajtár osztályba jártál. Milyen útravalót kaptál a tanáraidtól?
– Zsámbéki kapacitált minket, hogy próbáljunk meg színházi polihisztorokká válni, hogy egy színdarab egészéről, a díszletről, a jelmezről is legyen elképzelésünk. Szeretett minket mélyvízbe dobni, hogy ne essünk kétségbe a váratlan helyzetektől. Egyszer például előfordult, hogy a vizsga előtt 2 nappal kiadott egy jelenetet a IV. Henrikből, hogy éjszaka, amikor az addigiakat már lepróbáltuk, tanuljuk meg a szöveget és próbáljuk be ezt az új jelentet, miközben a többivel már hónapok óta foglalkoztunk. Megpróbáltuk a lehetetlent, rászántuk az éjszakát, aztán végül úgy döntött, hogy nem megy vizsgára a jelenet… Fullajtár az energikus színpadi jelenlétet tanította, hogy nem érdemes semmit megspórolni, félgőzzel játszani, adjunk bele mindent és igyekezzünk, hogy legyünk egy tempóban, lelkiállapotban a partnerrel.
– Jellemző rád egyfajta polihisztorság? Igénylik a rendezők, hogy előállj a saját ötleteiddel?
– Legtöbbször örülnek a rendezők, ha megosztjuk az ötleteinket, de végül nyilván ők döntenek. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy valamikor az életemben még fogok rendezni.
– A Tok-tok című vígjátékban kissé a megfigyelő szerepét is hozod…
– Valóban, Lili – mert ebben a darabban is ez a nevem, – sokáig csak szemlélő, nem szeretne megnyílni a többiek előtt és felvállalni a frusztrációit.
– A Tok-tok páciensei mind valamilyen kényszeres tünetet produkálnak. A te karaktered mindent kétszer mond. Civilben rajtakaptad már magad kényszerességen?
– Gyerekként ilyeneket mondogattam magamban, hogy ha nem jutok át a zebrán, egyest kapok, de szerencsére sikerült leszoknom erről.
– A Mezítláb a parkban elég nagy felpörgést igényel: Corie a friss házasság eufóriájától a legkegyetlenebb veszekedésig, szakításig is eljut…
– Nagyon örültem ennek a szerepnek, mert sok színt lehet megmutatni benne a kezdeti boldogságtól a bizonytalanságokon át a frusztrált, reményvesztett állapotig.
– Corie álmodozó, valóságtól elszállt, gyerekesen naiv természetű. Ami szívén, az a száján alapon kommunikál. Ismerős számodra ez a gyermeki magatartás?
– Én is elég pozitív, életigenlő személyiség vagyok. Általában a megoldások felé fordulok. A bátorságot, a szókimondást viszont irigylem tőle. Alapvetően kerülöm a konfliktusokat, mostanában tanulom, hogy időnként muszáj felvállalni a véleményemet, ha nem érzem magam komfortosan egy szituációban. Kezdek rájönni, hogy ahová helyezed magad, úgy kezel a környezeted.
– Mennyire hagytad beszűrődni a világodba a szakmád történéseit a Kulturkampftól a metoo-ügyeken át az SZFE felrobbantásáig?
– Az igazat megvallva a várandóság és a szülés teljesen elterelték a figyelmemet ezekről az eseményekről. Annyira távol volt tőlem minden ilyesmi az újszülött gyermekemmel a karomban, hogy teljesen kívül maradtam.
– Az Orlai Produkció színészeként megtalálnak olyan alkotók, témák, kollégák, akikkel máskülönben nem dolgoznál együtt. Az Együtt, szabadon társulás felel meg leginkább a színészi alkatodnak?
– Olyan művészekkel állhattam egy színpadon az elmúlt hat évben az Orlai Produkció előadásaiban, mint Kern Andás, Kováts Adél, Bálint András, Bodnár Erika, Molnár Piroska, Tóth Ildikó vagy Gyabronka József. Ez nagyszerű dolog. Inspiráló új és új kollégákkal megismerkedni és együtt dolgozni. Orlai Tibor pedig támogat és bízik bennem, és ez is csodálatos. Mindeközben tölthettem két évadot a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is, ahová Göttinger Pál, az akkori művészeti vezető invitált. Színes és fontos kitérő volt, még gyerekelőadásban is játszottam. Így belekóstolhattam a kőszínházi formába is.
– Jól sejtem, hogy a Redőny Évája eddigi legösszetettebb szereped?
– Valóban nagyon összetett szerep, de alapvetően minden karaktert igyekszem rétegzetten, összetett személyiségként megjeleníteni.
– Korrajz, társadalomkritika szempontjából is izgalmas a Redőny. Honnan merítettél a vidékről a fővárosba került elhanyagolt feleség kálváriájához?
– Igazság szerint nem gondoltam korrajzra, vidékre, társadalomkritikára a próbák során, hanem az élethelyzetében szembejövő problémákra fókuszáltam, a konfliktusaira, a szeretetlenségére, az elnyomottságára, és aztán ezek adtak ki valamilyen összképet, de persze Maros András nagyszerű írása is kellett hozzá. Kerekes Évával múltkor beszélgettünk arról, hogy ő ahhoz, hogy megértse a teljes személyt, akit eljátszik, megkeresi, hogy mi a baja. A félelmein keresztül közelíti meg a figurákat, a problémákon keresztül, amelyekkel a karakternek éppen meg kell küzdenie.
– A Redőnyben milyen félelem motivál?
– Ennek a nőnek az a tragédiája, hogy senki nem érti meg, magányos, és egyáltalán nem azon az úton jár, ami örömet okozna neki. Áldozattípus, akit gyerekkorától elnyomott az anyja, aki borzalmasan rátelepedett, semmit sem lát meg a lánya rezdüléseiből. A magányt, a meg nem értettséget próbálom megmutatni.
– Nincs hiányérzeted humoros szerepekből, komikákból?
– A Mezítláb a parkban Corie-ja, és a Szemünk fénye Kiája is szórakoztató figurák voltak. Rendkívüli örömet okozott, amikor a Szemünk fénye szerzője, Deborah Zoe Laufer eljött a premierre, és utána azt mondta, pont ilyennek képzelte el Kiát.
– Van-e olyan szegmense a pályának, ahová szívesen mennél, de eddig nem hívtak?
– Szívesen kipróbálnám magam műsorvezetőként és lenne kedvem filmezni is. Orlainál leforgattunk egy 10 részes színházi backstage-ben játszódó sorozatot Öltöző címmel, amit Tasnádi István írt a mi improvizációink alapján. Ez a munka nagyon felszabadító élmény volt. Annak is nagyon örülök, hogy sokféle karaktert játszhattam el a naiv gyermektől a komikán át Lady Macbethig. Színes a paletta.
forrás: https://szinhaz.net/
