„A művészet nem csupán a menekülést jelenti a mindennapoktól, de segíti a gondolkodást, az elmélyülést, a megújulást. Ezt a pluszt más nem pótolhatja.”
Hangozzék bármennyire furcsán, de 2023-ban már nem finomkodhatunk, és nem tagadhatjuk le: minden művészeti alkotás termék, áru. Ami azt jelenti, hogy ugyanolyan életpályája és életgörbéje van, mint bármilyen terméknek vagy szolgáltatásnak. El kell adni, ehhez meg kell találni a közönséget, a terméknek és a célcsoportnak megfelelő marketing- és kommunikációs eszközeit. De ne higgyük, hogy ez egy újszerű megközelítés, a XXI. század vagy a felgyorsult világ következménye. Pontosan ugyanígy gondolkodtak a reneszánsz idejében is, a művészeknek meg kellett találniuk azokat a patrónusokat, mecénásokat, akiknek, és azokat a működési kereteket, amelyekben az alkotásaikat vagy – nevezzük így – szolgáltatásaikat létrehozzák vagy eladják. Ez műfajtól függetlenül igaz volt zeneszerzőkre, muzsikusokra, szobrászokra, festőművészekre, írókra és színészekre, Itáliában, Angliában, a francia és a német nyelvterület fejedelemségeiben. De az, hogy a kérdés felmerül, valahol mégiscsak azt mutatja, hogy vannak a magyarországi művészeti életben olyan területek, amelyeken még mindig nem ez a gondolkodásmód uralkodik. Miközben fontos leszögezni, hogy a magas művészi minőség és az üzleti szemlélet nem zárják ki egymást.
A könyvkiadásban és a képzőművészetben jó ideje elindultak a piaci tendenciák, a színház viszont sokáig állami monopólium volt, és ennek következtében volt nehézkesebb az átállás. Az itthoni, feudalista alapokon nyugvó polgári fejlődés – rövidebb-hosszabb időszakokat leszámítva –, majd a szocialista évtizedek alatt, a csírájában elindult polgári fejlődés megrekedt, az a társadalmi osztály, amely otthonról hozta többek között a mecenatúra fontosságát és belső igényét, pozícióját vesztette. Ezeknek a tényezőknek a hatása máig érezhető. Ezzel szemben Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a nagyvállalatok esetében társadalmi elvárás, hogy valamilyen ügyet vagy kulturális területet kiemelten támogassanak.
A rendszerváltást követően sorra érkeztek Magyarországra ezek a cégek, próbálták megismerni a piacot és megismertetni magukat, ez utóbbihoz, a pozitív, vonzó imázs megteremtéséhez pedig fontos eszköz volt a kultúratámogatás. Egy imázsreklám sosem a termék eladását segíti, hanem a brandet építi, ez pedig erősen trendfüggő. Ebben az időszakban, emlékezhetünk rá, nagy telekommunikációs cégek, bankok komoly összegekkel támogattak kulturális vállalkozásokat. Mára ez azért is alakult át, mert a brand felépült, a módszerek átalakultak, és az lenne a feladat, hogy a mecenatúrának új kereteket találjunk. A jelenlegi gazdasági-politikai környezet azonban nem alkalmas erre az újratervezésre; az az érzésem, mindenki mástól várja a megoldást. Lehet persze azzal érvelni, hogy a popzene, a nagykoncertek és a nagyfesztiválok területén, illetve bizonyos blockbuster kiállítások esetében megmaradtak a telekommunikációs és a banki szektorból érkező, sokszor névadó szponzorok, de ennek oka a tömeges elérés, amire a színház, műfajából adódóan sosem lesz képes.
Bár sok színházvezető vélte úgy, hogy biztosabb az állami támogatás, mint a tao, amiért nekünk kellett „megküzdeni” a piacon. Én viszont úgy gondolom, hogy a színházaknak szükségük van a korrekten elszámolt jegyértékesítésen alapuló normatív ártámogatásra, emellett az is elengedhetetlen, hogy legyenek olyan színházi műhelyek, a legkisebb társulatoktól a nagy nemzeti színházakig, amelyek fennmaradása és finanszírozása nem az eladott jegyektől függ. A független kísérletezés kulcskérdés a műfaj jelene, még inkább a jövője, folyamatos frissülése és megújulása, a progresszió érdekében. Ha ők elveszítik az állami támogatást, az évtizedekre visszavetheti a színházművészetet. A kőszínházakat, a nemzeti színházakat is ugyanígy, normatív módon kell támogatni, hiszen a nagy szereplőgárdát igénylő darabokat, a Shakespeare-drámáktól a Verdi-operákig csak ezekben az intézményekben lehet bemutatni. Itt a klasszikus örökség átadása és a kortárs művek megismertetése párhuzamosan folyik, és a kultúrához való hozzáféréshez a szélesebb közönségrétegek is lehetőséget kapnak.
Egy magánszínház esetében természetesen másféle stratégiával kell tervezni művészileg és financiálisan is, ez viszont számomra nem jelentheti az olcsó szórakoztatást. Azok a darabok, amelyeket bemutatunk, a látszólagos könnyedségük ellenére, nem is annyira a felszín alatt, komoly társadalmi mondanivalóval bírnak. Mindig fontosnak tartottam, és ebből semmilyen gazdasági helyzetben nem engedek, hogy az előadásainkról a néző úgy távozzon, hogy elvisz magával valami pluszt, ami a hétköznapokban, hosszan segítheti. Azért választunk kortárs történeteket, mert ezt a világot ismerjük, nézőink ehhez tudnak kapcsolódni. Arra is törekszem, hogy a repertoárban megjelenjenek a sokakat érintő társadalmi problémák is: a családon belüli erőszak, a hatalom és az átlagember viszonya, az életközepi válság, az idősebb korosztály kérdései. Ez folyamatos mérlegelést jelent például a játszóhelyek és a nézőszám szempontjából, illetve arról sem szabad elfeledkezni, hogy a rizikósabb vállalásokat kizárólag keresztfinanszírozással lehet megvalósítani.
Sokszor polemizálnak azon a színházak esetében, hogy vajon a színészből, rendezőből lett igazgatók mennyire közelítenek üzleti mentalitással az intézményvezetéshez. Az én véleményem az, hogy egyáltalán nem számít az előélet, és még azt sem tudom mondani, hogy az életkor számítana. Mint produkciós iroda sok művésszel vagyunk kapcsolatban, és emiatt mondhatom, hogy kizárólag a személyes affinitás dönt. Egy művész vezetőnek nem kell marketing- vagy gazdasági szakembernek lennie, hanem olyan emberekből kell csapatot építenie. Tőlük megkapva minden információt egyensúlyba tudja hozni a művészeti és a gazdaság szempontokat, és ezek alapján tud racionális döntéseket hozni.
Mivel én a gazdasági szférából érkeztem a színházi világba, a művészeti szempontokkal egyenértékűek voltak az üzlet és menedzsment szempontjai az Orlai Produkciós Iroda létrejöttekor, és ez ma is ugyanúgy érvényes. Az pedig, hogy a művészet milyen szerepet játszik az életemben – nos, művészet nélkül nincs élet. A művészet nem csupán a menekülést jelenti a mindennapoktól, de segíti a gondolkodást, az elmélyülést, a megújulást. Ezt a pluszt más nem pótolhatja, a művészet helyébe nem léphet sport, utazás, főzés, mert a művészet ablakot nyit a világra, és frissíti a szellemet, útmutatást, kapaszkodót ad, és menedéket nyújt.
Orlai Tibor színházi producer, az Orlai Produkciós Iroda alapító tulajdonosa, vezetője
forrás: https://www.artisbusiness.hu
