“A JÁTÉKOS TISZTELETLENSÉG NEKÜNK IS SAJÁTUNK” – INTERJÚ GÖTTINGER PÁLLAL
“A szüleim a kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig” – árultad el egy interjúban, amelyben úgy fogalmaztál, hogy a zene már egészen kicsiként része volt az életednek, zenetagozatos suliba jártál. Apránként vagy egyből szeretted meg az operákat?
Körülbelül hat éves lehettem, amikor elkezdtek potyogni az operabérletek a zenetagozatról, az énektanárok nepperkedtek ilyesmivel. Azzal a jó tanáccsal ellátva, hogy csinosan kell felöltözni és jól kell viselkedni, elküldtek körülbelül öt-hat előadásra évente. Eleinte persze a külsőségek hatottak, a tudat, hogy egy színházi este az fontos alkalom, hogy milyen messzire lakunk tőle, és hogy milyen elképesztő gyönyörű az a palota. Ráadásul életemben nem láttam addig ennyi embert egy helyen, színházak közül sem ennyire nagyot, lenyűgözött, ahogy az egész rám ragyog, majd sötétbe borul, a masinéria életre kel és száz ember megjelenik a színen. Előtte sokat foglalkoztunk a művekkel, tehát mire beültem az előadásra, már vártam azt a néhány áriarészletet, amit fel tudtam ismerni, és annak aztán lehetett örülni, pláne gyerekfejjel.
Már felnőttként értettem meg, hogy azt a kisfiút, aki akkor voltam, a töretlen hagyomány is megérintette, ami átjárja ott a falakat. Legutóbb a Bánk bán-operabeavató egyik előadására odahoztak egy olyan viola d’amore-t, ami 1783-ban készült, és az Operaházban használják. Borzongató belegondolni, hogy már akkor szólt, amikor még nem is létezett a Don Giovanni. Ebből a jóleső borzongásból gyerekként is azonnal megéreztem valamit. Ráadásul együtt gajdolni a bátyámmal a Hunyadit, a Bánk bánt, a Háry Jánost iszonyú nagy buli volt, és ha belegondolsz, az ilyesmi száz évekre visszamenőleg egy csomó emberrel köt össze, akik ugyanúgy, ugyanezeket a dallamokat dúdolták valaha.
– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az operákban mindenki találhat olyasmit, “amihez tapadni tud”. Sőt, hozzátetted, hogy kiegyeznél azzal, ha a jövőben csak operákat rendezhetnél… Miért?
Nyilván alkati kérdés is, hogy valaki rendezőként élvezi-e egyáltalán az operával való foglalatoskodást, való-e neki például a műfaj hírhedt rugalmatlansága. Én ráadásul nem nagyon tudok unatkozni sem a színházban (ami a rendezői pályámon egyébként elég sok bajt okoz: én vagyok az utolsó, aki észreveszi, ha unalmas az előadásom, rémes, de ez van – mentségemre szóljon, hogy a másét sem unom soha).
Gyerekként sem unatkoztam, nekem szabadidőnek számított az a pár óra ott a sötétben az áriákkal, amikor nem aggasztom magam semmi mással. Felnőtt fejjel pedig arra is rádöbbentem, hogy az operához csupa csúcsteljesítmény kell. Zeneileg, drámailag, képzőművészetileg, üzemileg, logisztikailag, anyagilag, mindenhogy. Mindenkinek a legjobbja. Egy Aida mondjuk kábé 250 közreműködőt mozgósít, közülük kétszázan művészek, akik teszem azt hatéves koruk óta gyakorolnak napi tíz órát azért az estéért, amire beülünk.
A nagy operaszerepek eléneklése az élsportolókéval összemérhető fizikai teljesítmény. A jelentős operák java részét száz évnél régebben írták, kézzel, tehát szép lassan, komótosan. Nem az történt, hogy valaki szerkesztőprogrammal gyorsan odahencserítette őket valamelyik kocsma hátuljában éjszaka, úgyhogy van okunk feltételezni, hogy hangról hangra alaposan végiggondolták őket, tehát a zeneszerző is odatette magát, az akkori lehető legjobbját nyújtotta, még akkor is, ha aztán nem sikerült minden mindig jól. Ezek magukkal ragadó, alázatra intő és nagyon felkavaró előfelvetések, mielőtt elkezdek próbálni valamit.
– Rendezőként te is csúcsteljesítményt nyújtasz operarendezés közben?
Nézd, vannak nálam vizionáriusabbak… Meg akikhez kegyesebb a színháztörténet. Csúcsteljesítmény alatt azt is értem, amikor mondjuk egy Robert Wilson-előadást tíz napig világítanak, a jelmezen minden egyes ráncot gondos kezek állítanak be, és olyan látvány születik, hogy elájulsz tőle, minden másodperce plakáttá fotózható és hibátlan. Nekem sosem volt ilyen igényességre módom, mert az operarendezői munkám olyan házakhoz kötődik, ahol vérfagyasztó kompromisszumokat kell kötni az életben maradásért. Én is tudom, hogy csináltam már olyan előadást, ami visszanézve kicsikét színjátszókörös dolognak tűnhet, ahol “anyukák varrták össze”, de azért azt is tudom, hogy van olyan énekes, aki a pályája egyik csúcsteljesítményét az én előadásomban ugrotta meg. Mindenesetre törekszem arra, hogy amit művelek, az igaz legyen. Személyes, amennyire telik tőlem. Nem szeretném, ha az udvariasan unatkozó nézők végül azt állapítanák meg az előadásaim után, hogy tulajdonképpen, lényegében és elvileg ez is csak egy… operaelőadás volt.
– Te mennyire rajongod a Bánk bánt? Mennyire volt egyértelmű, hogy az Operabevató idei évada köré épüljön?
Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.
Egyfelől egy keverem-kavarom természetű politikai thriller, másfelől egy nagyon súlyos megsemmisülés-történet, kápráztatóan sok szálon fut, nagy színészi tettekre ad módot, súlyos témákat vet fel, ugyanakkor élvezetes programot kínál minden szereplőjének, minden alkotójának, és most már merem állítani, hogy a Magyar Zene Háza közönségének is.
– Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, akivel közösen viszitek az Operabeavatót, úgy fogalmazott a Bánk bán-sorozat kapcsán, hogy nem szereti azt az ájult imádatot, ami a nagy, ismert alkotásokat körülveszi. Azt mondja, “sokat ártunk egy műnek, amikor kijelentjük róla, hogy zseniális, mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van”. Egyetértesz ezzel?
Feltétlenül. A Bánk bán arra tanít minket, hogy a remekművekhez is szabad sajátosan viszonyulnunk, és ennek a módja nyugodtan különbözhet mindenkinél. Ezt tette a maga korában Nádasdy Kálmán is, aki komolyabb dramaturgiai (sőt, zenei!) változtatásokat eszközölt a műben, egész részeket műtött át, jeleneteket, ezáltal értelmezési alapvetéseket cserélt le.
Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.
Valószínűleg ez is az Operabeavató sikerének egyik kulcsa, hogy valamelyest betekintést enged a próbaterembe, az alkotási folyamatba és a dilemmákba is.
– Az Operabeavató már túl van a 100. előadásán is… Mit jelent számodra ez a közös játék a meghívott énekesekkel, Dinyés Danival és a nézőkkel?
Minőségi szabadidőt. Amikor én belépek egy színházba, a fejemben kattan a kapcsoló, ami jelzi, hogy “most dolgozom”. A munkaidő a próbát vagy az előadásokat jelenti, azt, hogy tanulok, hogy megpróbálok felismerni szabályszerűségeket, hogy az általam szeretett vagy sosem látott kollégák munkáját figyelem, mert később is akarok rájuk emlékezni, miközben repkednek a jegyzeteim arról, hogy mikor, hol, mit, kivel láttam.
Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.
Nagyszerű közönségünk van, akik értő közösséget alkotnak, és akik most már például felnevetnek azon, amikor egy szerelmi jelenetnél a hátsó szándékokkal közeledő szereplő a recitativója közben hirtelen hangnemet vált. Nekem ez óriási sikerélmény! Ilyenkor hirtelen beintegetnek az ablakon a néhány száz évvel ezelőtti nézők is, akik szintén nevettek ugyanennél a résznél, mert számukra ez a zene még nagyon is élő kommunikációs formát jelentett.
– Az Operabeavató egy találkozási pont is nektek Dinyés Danival, akivel régóta és jól tudtok együttműködni. Hogy kell elképzelni a ti párosotokat, a közös munkátokat?
Vannak kollégáim, akik akkor érzik magukat komfortosan, ha hosszan üléseznek a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel, koreográfussal, karmesterrel, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne maradjon köztük és a munkatársaik között félreértés, nagy utakat járnak be együtt. Én ennek az ellenkezőjében érzem igazán jól magam, azzal vagyok a legerősebb munkakapcsolatban, akivel szinte alig kell egyeztetni.
A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.
Az Operabeavatók formátuma mindig hasonló (és az aznapi részleteket is gondosan választjuk ki, sok bonyodalmas szempont mentén), de az, hogy magában az előadásban, ami nagyrészt impró, ki mire akar kilyukadni, az a másikunknak is meglepetés és feladvány. Ettől az élesben zajló helyzetbe hozástól, egymás alá dolgozástól működik a mi párosunk minden különösebb terv szövögetése nélkül is. A prózai színészek közül például Ötvös Andrással alakult ki hasonló, közös nyelv. Mindenről tudunk beszélgetni, de magára a munkára nem sokszor fecséreljük a szót: inkább csináljuk. Csak gyakorlati felvetéseket kell odavakkantanunk egymásnak, mert lényegi kérdésekben pillanatok alatt elfogadjuk a másik ajánlatát. Az ilyen próbatermi szövetségesek ritkán, évtizedenként egyszer teremnek, megtanultam őket megbecsülni.
– Azt mondtad egyszer, hogy a rendezés nagyon szorongós foglalkozás. Hogy fér össze a lelkedben a szorongás és a felszabadultság, ami a készenlétet és improvizációt igénylő helyzetekben sugárzik rólad, gondolok itt az Operabeavatóra vagy a Momentán Társulattal zajló impró-estekre? Illetve hogy fér össze azzal a vállalkozó kedvvel, ami jellemez, ami elvitt téged határon túli, vidéki és fővárosi színházakhoz, ami arra késztetett, hogy darabot írj, hogy kortárs magyar drámát, rádiós hangjátékot, musicalt, operettet és operát is rendezz, hogy főrendezőként, Ördögkatlan szervezőként, színészként is dolgozz?
Borzasztó nagy szerencsém a pályán, hogy noha színésznek is jelentkeztem, végül rendezőnek vettek fel, ami azt eredményezte, hogy az iskola végére minden szorongásom ehhez fűződött és szinte minden más érintetlen maradt. A színészettel, az impróval, vagy egy önálló szöveg szabatos elmondásával kapcsolatos szorongás például teljesen hiányzik belőlem. Holnap megyek játszani a Fekete-fehér című monodrámát a Katonába, mondhatni, hogy ez egy úgynevezett nehéz feladat (Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra – a szerk.), de ennek kapcsán a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mi mindent kellene elintéznem, ha már egyszer benn vagyok a városban délután. Szóval nem tölti ki a napomat annak az izgalma, hogy este mekkorát kell játszani. Ez egyben csalhatatlan jele annak, hogy nem vagyok igazi színész, de ez jól is van így, mert nagyon szeretek játszani és nem szeretném, ha a szorongás ide is átkúszna.
Alkati kérdés, hogy nem az alaposság, hanem a lélekjelenlét az erősségem. Amikor impróval foglalkozom, nagyon rövid idő elég nekem ahhoz, hogy átlássam, merre tart egy jelenet. Ugyanakkor se színészként, se rendezőként nem vagyok szisztematikus, rendszerező elme, ezért ezt a részét a mesterségnek félig terápiás, félig szadisztikus jelleggel nagyon erőltetem. Sokat jegyzetelek, bonyolult táblázatokat gyártok. Térképnek hívom azt a végtelen excel-fájlt, amiben egy-egy színdarab jeleneteit, szereplőit felsorakoztatom, hogy átláthatóbbá váljanak a viszonyok, az egyes jelenetek történései, szándékai, és egyebek.
– Ez azt jelenti, hogy sokat készülsz…
Ennek a nagy része persze ál-munka, küzdelem a lefagyás ellen, ami minden alkotómunka legnagyobb mumusa. Szeretnék sokat készülni, de alacsony hatásfokon végzem ezt a kötelességem sajnos. Sok ráfordított időből jön ki kevés kézzelfogható eredmény, ami miatt aztán pláne furdal a lelkiismeret. Mint sok szorongós pályatársam, szorgalommal igyekszem pótolni, ami tehetségből, ösztönösségből vagy kreativitásból épp akkor deficites. Néha rengeteg munkaórába kerül rájönni olyasmire, ami egy próbán egyébként egy pillanat alatt kiadja magát. Egyébként aközött, hogy melyik előadásom sikerült jól, és melyikre készültem fel a leginkább, nincs összefüggés. A kettő persze egybeeshet, és az nagyon önjutalmazó érzés, de azért úgy tűnik, nem a gyötrődésben van a titok.
– Ezt korábban úgy fogalmaztad meg, hogy a színházban többnyire nem ott jön a lelki, szellemi bevétel, ahova a sok munkát tetted. Előfordul, hogy valamit cizellálsz és végül teljesen más lesz az, ami a darabban “sokat ér”. Mégsem azt mondod, hogy ez igazságtalanság, hanem azt, hogy kegyelem, amikor valami “magától felragyog”…
Igen, mert a nagy rácsodálkozás a színházban teljesen mindennapos dolog.
Amikor szembejön a nevezetes “ösztönös tehetség”, akkor mindenki, aki szorgalommal akarja a tehetséget pótolni, leteszi a fegyvert. Amikor Szemenyei János tíz körül beérkezik a próbára, a világát nem tudja, szerintem legszívesebben megkérdezné tőlünk, hogy melyik színházban van, és ha mi kérdeznénk, nem biztos, hogy tudna válaszolni, de akkorát énekel, hogy leesik a plafon. Neki ez gyárilag megy, akárcsak az, hogy egy nehéz jelenet enigmatikus sorait hitelesen elmondja. Csak úgy kiböki és már jó is. Felháborító! Az Ötvös is ilyen…
Ez igazságtalanság, sokszor azzal szemben is, aki birtokában van valamely tehetségnek, de nem ennyire szabad a munkában. Ismerünk színészeket, akiknek a személyiségét felzabálta az, hogy sosem tudták megfejteni, mikor és mit csinálnak jól. Bementek a színpadra, mindenki letette a haját, és azt harsogta, hogy elképesztő alakítást nyújtottak, nekik viszont fogalmuk sincs, min múlt. Ez úgy hangzik, mint valami “könnyű nekik”-szerű dolog, de a valóságban teljesen bele lehet hülyülni. Az ép elméhez fontos, hogy az ember eligazodjon magán, és hogy a lelki bevétel arányos legyen a kiadással. Tulajdonképpen mindannyian küszködünk a sikereinkkel és kudarcainkkal, és mindig arra vágyunk, hogy a nézők elemelkedjenek a székükből, de annak, aki kizárólag ösztönből nyom mindent, annak ez az elégedettség nem jár – esetleg észre sem veszi, vagy mondjuk nem éli meg a sikert, mert nem is érti, mi történt.
– Te mit érzel, hogy állsz a lelki bevételekkel?
Kevesebb örömöm telik a foglalkozásomban, mint 20 évesen gondoltam volna.
Az utóbbi 15 év, amióta a pályán vagyok, kataklizmától kataklizmáig tartott. De közben azt is látom, hogy ez nem valami peches időszak, hanem, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez: a dolgok normális menete. Mindig így volt, mindig így lesz (“bukástól bukásig! – harsogta derülten Halász Péter a rendező szakon, ahol tanított minket). Kellett egy kis tapasztalat és felnőttség ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem: a válság nem rendellenesség, hanem a létezésünk alapjárata. Én is szívesen adtam át magam a kétségbeesésnek az elmúlt években, néha bőszen ventillálva, és ha rákívánok, öt perc újságolvasással újra elő tudom állítani ezt az állapotot. Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.
Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.
Hatalmas könnyebbség, hogy mindig bőven ellátnak feladatokkal, de ettől még senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Ez szintén olyasmi, ami korábban fájdalmat okozott és amire ma már derűsen tekintek.
– Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy “a pálya első 10 évében irgalmatlanul teper az ember”… Mi történik utána, milyen gondolatok viszik tovább az alkotót?
Abból a téves feltevésből indultam ki az első tíz évben, hogy van valami, amit úgy hívnak, hogy magyar színházi szakma, ahova a bejáratot meg kell találni, és utána az ott lévőket megkérni kedvesen, hogy engedjenek be. De ez nincs így. Valahogy az én korosztályom előtt pályakezdőként még a régi művészklubok ideája lebegett, az az elképzelés, hogy ha eleget dolgozunk, akkor nekünk is lesz helyünk az asztalnál, amelynél “a nagyok” már várnak. Abban bíztunk, hogy van valahol ez a sokat emlegetett bestia, hogy “a szakma” figyeli a lépéseinket, megsúgja, ha ígéretesnek talál, és megüzeni, hogy majd tíz év múlva, kellő tapasztalat birtokában kopogtassunk újra az ajtajukon. Azt hiszem, ennek jegyében tepertem… De már tudom, hogy nem fogok sorban állni, se kopogtatni, nincs asztal, ajtó sincs, klub sincs. Nincs hely, ahová este előadás után betérsz, mert téged már beengednek, és ahol ott ülnek a nagy színészek, akik dohányfüstbe burkolózva adják át azt, amit ők kaptak, évtizedekkel korábban. Hiába szerepel a mostani vitákban sokszor a “brancs” kifejezés, ilyen sincs, vagy ha volt, most tűnik el, épp ezekben az években.
Szívesen megmondanám a főiskolás önmagamnak, aki azzal biztatta magát, hogy “ez az előadás nagyot fog szólni”, hogy nem, nem fog, semmi nem szól igazán nagyot, és egyébként sem annyira fontos, hogy valami nagyot szóljon. A lényeg az, hogy amikor magunkra zárjuk az ajtót egy színházban és bemegyünk a sötétbe, nem vagyunk egyedül. Sem a próbateremben, sem az előadáson. Ott van az a rengeteg ember (rengeteg néző van! – még nekem is, aki semmiféle potentát nem vagyok, harmincezer nézőm van egy évben), akik szeretnék látni, mire jutottunk a próbák alatt, ez önmagában fantasztikus, szívmelengető, és nekem elég is.
– Egyszer, amikor arról kérdeztek téged, hogy tudod magad újradefiniálni rendezőként, azt felelted: kínkeservesen. Több nyilatkozatod, illetve a vállalt feladataid – például a főrendezőség Nyíregyházán, a Magyar Színházban vagy az igazgatói pályázatok, amelyekben részt vettél a POSZT-tól kezdve Pécsen át a Pinceszínházig – arra engednek következtetni, hogy valóban nyughatatlanul kerested a helyed a szakmában, több tervet is szőttél. Hogy látod, mi az oka annak, hogy szabadúszó lettél?
Van egy tévésorozat, ami híradósokról szól. Az egyik részben meghívnak egy klímaszakértőt, akit arról faggatnak, mit tudunk tenni, hogy megállítsuk azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek láthatóan a pusztulásba visznek. Mondja az ember, hogy semmit. Lassítani sem lehet, nemhogy megállítani. Vége. Nincs visszaút, a kár jóvátehetetlen. A híradós nagy kínban feszengve kérdezi, hogy akkor mi lesz, kihal a bolygó? Mire a szakértő mondja: a bolygónak semmi baja nem lesz, csak az emberiség hal ki, de azért meg nem kár. Döbbenetes szembesülni, nem? Azt hisszük, hogy a sorsunk alakítható, miközben már réges rég eldőlt. Együtt és külön-külön is hasonló felismerések jönnek szembe.
Következetesen építkezni szakmailag, fejlődni, vagy mondjuk középtávra tervezni a pályám első tíz évében kínkeserves volt, most pedig konkrétan lehetetlen. Az utóbbi tizenöt év legalább annyira bizonyította a munkánk hiábavalóságát, mint értelmét.
A tiltakozások éppúgy a semmibe mentek, mint a kezdeményezések. A dühödt sikítás is, a konstruktív javaslat is. Nem értünk el semmit, nem tematizáltunk semmit, nem változtattunk semmin. A társadalom nem a mi munkánkból tájékozódik a világ dolgairól. Ugyanakkor a színházak tele vannak. A szakmánkat sárba tiporta ezernyi veszteség, árulás és csapás, ezzel pedig együtt kell élnünk. “Nem kár értünk” – ebben van némi igazság. Engem mégis megnyugtat, ha ezt hallom, mert kevésbé sajnálom magam és azt, amit nem sikerült elérnem, bárhogy güriztem. Ha belátjuk, hogy nem körülöttünk forog a világ, hogy nem kell állandóan ráfeszülni mindenre, vagy hogy a szenvedélyes munka (ami csodálatos) nem ugyanaz, mint a görcsös szájzáras harapás (ami rémes), akkor feltehetőleg nagyobb hasznára válunk a társadalomnak is. Az emberek alapvetően nem változnak, ezt a színház sem képes elintézni. Pláne nem válthatja meg a világot. Még egy értelmes eszmecsere során is lehetetlen elérni, hogy a beszélgetőpartnered végül mást gondoljon, mint a vita legelején.
A színház még a valóságot leolvasni és feldolgozni is csak sok éves késéssel tudja, alakítani meg aztán végképp nem képes. Ettől még nem kell kizárólag könnyű témákkal foglalkozni, csak jó, ha tudjuk, hogy “minden üresbe megy” – az önfeledt esték, a felszikrázó szórakoztatás, de a mélyenszántó gondolatok és nagyszerű elképzelések is, az összes erőfeszítés. Minden. És ez nem baj, mert attól még, hogy üresbe megy, nem fölösleges.
Én nem óhajtom az életemet azzal tölteni, hogy csak a feltétlenül szükséges dolgokkal foglalkozom, mint az állatok. Néhány lényegtelen dologra is szeretek időt szánni. Az olyan lényegtelen dolgoktól, mint megnézni egy előadást, meghallgatni egy vonósnégyest, enni egy jót, jobb hely lesz a világ.
– Egy beszélgetésben azt is megemlítetted, hogy a hivatásod mostani magyarországi helyzetével leginkább az a gondod, hogy ugyan elég tisztán látod magad öt év múlva, és tudod, hogy nagyjából mit fogsz csinálni, de azt már nem tudod hinni, hogy ez olyan dolog lesz, amiért megküzdöttél, és aminek úgy örülhetsz, mint valamiféle eredménynek. “Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben, vagy egy kocsi csomagtartójában laksz” – mondod. Azt állítod tehát, hogy a pályán maradsz, ugyanakkor ez jelentős áldozatokat követel…
Azt megtippelni, hogy mi lesz öt év múlva… csak a mintázat alapján tudom, ami eddig kirajzolódott.
Nagy valószínűséggel valahol adnak nekem egy darabot, amit más nem akart vállalni, abban bízva, hogy én legalább nem barmolom el, mert afféle szaki lettem, egy beugró rendező, egy kövérkés karakterszínész, aki váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Esetleg azok az igazgatók, akik úgy döntöttek, hogy soha többet nem hívnak engem, addigra lecserélődnek, és akkor kezdhetem a köreimet elölről, mutatkozhatok be újra. Talán még égni fog a villany mindenhol. Az öt év múlváról körülbelül ezt lehet tudni…
Meg azt, hogy ennek a foglalkozásnak öt év múlva se lesz megúszós módja. Néha tényleg beledöglesz, de még az a meló, amibe nem döglöttél azért annyira bele, még az is nagyon sokba kerül lelkileg. Vannak tehetséges, illetve tehetségtelenebb szakaszok és adatnak nagy ajándékok. Hogy mennyi áldozatot követel… nézd. Nem ismerek nagycsaládos színházcsinálókat, hogy mást ne mondjak. És most már úgy tűnik, én sem leszek az.
– Mi az, ami mostanában ajándék volt a számodra?
Már elvették. Jött egy színészi felkérés, Kerekes Éva partnere lettem volna egy főszerepben. Nem ismerem személyesen, de számomra ő egy színészóriás, tehát az, hogy láthatom próbálni, vagy hogy elfogad partneréül, sok vacakságért kárpótolt volna. De már az egészet lefújták sajna, pedig eleve buktam miatta egy másik nagyon jó szerepet az Orlai Produkciónál és egy külföldön forgó filmet – de hát ez van, válságos idők… Majd máskor talán összejön.
– Mintha a színészet mostanában hangsúlyosabbá vált volna az életedben… És mint az korábban elhangzott, ideális színészi attitűddel bírsz, például nem izgulsz annyira egy fellépés előtt….
… és kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint egy igazi színész. Ez bizonyos. Nekem nem fogja derékba törni a pályámat, ha elszúrok egy alakítást, nem vagyok útban semmiféle, a szerepkörömre áhítozó, szemembe mosolygó, hátulról kést szorongató kollégának. Ráadásul intézményhez sem tartozom, senki mást nem képviselek a színpadon, csak magamat.
– A Facebookon, mint Göttinger Pál MV szerepelsz. Hangsúlyosnak érzem ezt az MV-t, hiszen többször leszerződtél egy-egy társulathoz, úgy tűnik, fontos lett volna számodra az, hogy tartozz valahova. Hogy látod, “kell egy hely, egy vonzás melyhez tartozunk”?
Kell, kell… Valószínűleg kéne. Nagy kudarcnak élem meg, és mély fájdalommal fáj, hogy nem sikerült tartozni valahová. Valahová, ami nem rajtam múlik, hanem másvalaki akarja nagyon, és szól nekem, hogy ahhoz én is kellenék. Hogy egyetlen színház évadjának sem vagyok az ékköve, azzal még együtt tudok élni. Azt viszont nehezebb kibírni, hogy az “ezt és ezt álmodtam meg, így és így épülne fel, és ehhez rád lenne szükségem” érzése nem jutott ki nekem. Mindig csak az, hogy “kéne valaki”, és akkor jobb híján én jövök. Nem is bírtam megragadni sehol.
Hétköznapokat szeretnék, megszokásokat, otthont. Öltözőasztalt koszos zoknival a fiókban. Ünnepet. Ünnep pedig csak az lehet, ami már volt és sokszor volt. Abból mindig csak a baj van, ha rettenetesen várják, hogy az ember óriásit villantson. Nem ismerem személyesen ifj. Vidnyánszky Attilát, de elképzelni sem tudom, ő milyen teherrel érkezhet vendégnek bárhová. Tőle valószínűleg mindenki szabad szemmel látható csodát vár, és nem a vezetékneve, hanem a vitathatatlanul korszakos tehetsége miatt. Nekem ez nem lenne való és ez rendben van, jó is nekem így. De az bánt, hogy füstbe ment az összes olyan terv, amelynek részeként egy nagyobb csapatban lehettem volna egy kisebb alkotóelem.
Ha nem szűnik meg a Magyar Rádió, ahol kezdtem, akkor lehet, hogy ma is ott dolgoznék, rádiójátékokkal és irodalommal foglalkoznék. Ha nem megy tönkre a Bárka, amelynek először tagja voltam…, ha nem zár be a Komédium, ahol a színészetet, vagy a Merlin, ahol a rendezőpályámat kezdtem…, ha megnyerjük a Pinceszínházat…, ha anyagilag legalább pár évre kicsit stabilizálódott volna az Ördögkatlan… Folytassam?
– Érdekel, mi fájt a legjobban…
A Bárka. Lényegében mindent a Seress-Bérczes párosnak köszönhetek. Nagyon szerettem a társulathoz tartozni.
Rendeztem jó és kevésbé jó előadásokat is, és mégis biztosnak tűnt a folytatás, tudták rólam, hogy nem zseni vagyok, hanem “az egyik rendező”. Ez biztonságérzetet adott, miközben nem kötött le annyira, hogy ne mehettem volna el kalandozni, tanulni, önképzőkörözni másfelé. Ott éreztem először elevennek magam rendezőként, és ott tapasztaltam meg először annak a keserűségét, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt.
A tehetetlenség élménye azóta is átjár. Szerintem a Bárka volt az egyik legjobb hely akkoriban, egy szelet külföld Budapesten. Jöttek-mentek izgalmas figurák, voltak kísérletező és nagyon nézőbarát előadások is. Jómagam ki tudtam volna csapni az asztalra azt a tizenöt címet, amivel a következő évtizedet akarom az intézményben tölteni, mert el tudtam volna képzelni, hogy még 2023-ban is tag leszek. Aztán az egész ment a levesbe. A Pinceszínház is maró, savas fájdalommal töltött el, mert miközben minden szükséges referenciával rendelkeztünk Bérczes Lászlóval, Komáromi Gyurival és a K2-vel (utóbbiak addigra már tíz éve szántották a csontszáraz földet, nem sokkal utána bele is tört nekik), végül ez az egész, fesztiválosdit, kőszínházasdit, függetlenesdit organikusan magába olvasztó vastartalék egy százfős nézőterű pincére sem hitelesített minket a hatalmasok szemében. De próbálok derűs maradni. Most inkább arra gondolok: talán nem is baj, hogy nem akkor vágtunk bele valami építkezésfélébe, amikor leszállt közénk a rezsidémon. Ki akarna most színházigazgató lenni, nem?
– Mennyit alakít rajtad, mint alkotón az, hogy a feleséged, Grisnik Petra szakmai útját is követheted?
Nagyszerű színházi pillanatokat köszönhetek neki. Kaposváron, munka közben találkoztunk össze, azóta 18 előadást csináltunk közösen, közülük a Vera című monodrámája, amihez ő írt magának szövegkönyvet Grecsó Krisztián regényéből, és amit a legsötétebb pandémia alatt hoztunk létre, mindkettőnk számára meghatározó. Színészként is nagyon nekem való, a villódzó játékkedv és a nagyon magabiztos szakmai tudás számomra ideális keveréke.
Petra biztosan hat a pályámra, és biztos, hogy én is az övére, de megfoghatatlan, hogy miként, mert a munkát és a magánéletet elég gondosan választjuk ketté. Mondjuk a külvilág ezzel nem mindig hajlandó foglalkozni, például egy csomószor engem hívnak, amikor a Petrát keresik, és fura, hogy el kell magyaráznom: én nem az ügynöke vagyok neki, és a családi asztalnál mi is inkább eszünk, mint szakmázunk.
Rábízom, hogy mivel talál meg a gondjai közül, mint ahogy én is megválogatom, hogy mi az, amit ráöntök. Előfordul, hogy az egyikünk krízisben van és tehetségtelennek érzi magát, de annyira már értünk a dolgunkhoz, hogy tudjuk, a válság és a kétségbeesés is a munka része – a másikunkban pedig mindig ott a menedék.
Szerző: Tóth Berta / Színház Online
Megtekinthető: 2023.03.09. 19:00 – 2023.03.12. 23:59 (CET)
A megváltott jeggyel az előadás 2023.03.09. 19:00 és 2023.03.12. 23:59 (CET) között tekinthető meg, felvételről!
Áprilisban újra látható lesz online, az eSzínház oldalán az első három rész,
az “élő” előadásokra pedig a 6SZIN-ben és a Magyar Zene házában is ellátogathatnak, jegyet a Delta Produkció oldalán válthatnak, itt: https://www.deltaprodukcio.hu/operabeavato/.
forrás: https://szinhaz.online/