A Momentán Társulat idén lesz húszéves. Ez alkalomból kérdezzük vendégeinket közös élményekről, saját projektjeikről, hobbijukról, életükről. Göttinger Pál színházrendező, színész, író, és a Momentán Társulat állandó vendégművésze immár 10 éve, melynek során több mint 100 előadáson vett részt műsorvezetőként, szereplőként, angolul és magyarul, Budapesten és vidéken…
20 éves a Momentán Társulat. Te mióta ismered őket? Mikor és hogyan találkoztál velük először közelebbről?
2009. február 22-én voltam először előadást nézni, akkor még a Dürer-kert mélyén lévő Momentown nevű helyükön. Színpadra pedig 2012. november 21-én léptem először, akkor már a mostani helyen, az Impróban. Külön-külön ismertem már néhányukat, Bódy Gergőt még a Rádióból, a kilencvenes évek elejéről, Molnár Levit a szinkronból, szintén gyerekkorunkból (már akkor legenda volt!). Várady Zsuzsi évfolyamtársam volt az egyetemen, csak másik szakon, de azért aztán többször dolgoztunk is együtt. Ő hívott föl telefonon (akkor épp a kaposvári színház tagja voltam), hogy nem lenne-e kedvem feljárni a Momentánba vendégeskedni. Azonnal igent mondtam.
Meséld el az első és/vagy legmeghatározóbb Momentánhoz kötődő élményedet!
A fenti kettő alkalom is meghatározó, de a legnagyobb benyomást az első Kapolcs tette, sok évvel később. Egy alkotócsapat féldebil szerelmetes összeborulását ezerszer láttam már másutt, a színházban teljesen mindennapos – de legnagyobb megdöbbenésemre a Momentán nem ilyen volt. Hanem szeretet, bizalom, derű, korrektség és profizmus olyan, nagyon nekem való elegye, amit nem láttam még másutt soha, a saját szakmai szívügyeimben sem.
Mint egy gazdag, sok nevetéssel, szuper közös programokkal és nagy beszélgetésekkel fűszerezett szexbarátság, amihez azért nem kell összeköltözni. Először simán irigy voltam rá, és sóvárogtam, hogy ez milyen jó lehet... aztán kapcsoltam, hogy de hiszen itt vagyok, én is része vagyok. A felismerés nagyon boldoggá és elkötelezetté tett, ami máig tart, sőt, egyre erősebben élem meg, ahogy telnek az évek, és körülöttem minden más nagyon gyors tempóban változik.
Mióta játszol velük „hivatalosan", és melyik formáció a kedvenced?
2012 óta havi egy-kétszer átlagosan, a március 11-i RögvEst volt a 151. előadásom. Mindent nagyon szerettem, amit csináltunk, persze a RögvEst a meghatározó, hiszen azon tanultam az egészet, és azt is csináltam legtöbbet. De az angolt is szerettem, a Viadalokat, a kapolcsi alkalmi dolgokat is, mindent. És persze legjobban az Imprójamet, sajnos abból volt a legkevesebb. Pont kérdezte valamelyikük nem olyan régen, hogy szoktam-e nézni a beosztást előre, és van-e olyan, akinek jobban örülök, ha meglátom, hogy aznap együtt fogunk játszani. Akkor jöttem rá, és örültem meg neki, hogy nincs. Mindenki nagyon inspirál, mindegyik esti névsor átfutásakor azt látom előre: ez így pont jó, és szuper lesz.
Számodra mit jelent az improvizáció?
A szorongás hiányát. Nagyon szorongós foglalkozást űzök, és ide azért jövök, mert itt nem érzem soha.
Számodra mit jelent a Momentán?
Mintha a Bölcsek Kövét találták volna meg, a magyar színházi szakma Szent Grálját. Kitaláltak valamit, ami sajátos annyira, hogy piacképes legyen, de közben mégsem magányos – van például akkora nemzetközi szcéna körülötte, hogy van honnan tanulni, van hova kitekinteni. Amihez szoros bizalom kell, mint munkaeszköz, ami színtiszta játékosság, de attól még munka, profizmus, lélekjelenlét.
Ami képes üzemelni a hatalmasoknál pénzért rinyálás nélkül is (amely pénzért rinyálás egyébként egyidős a színháztörténettel, szóval nélküle létezni, az felfoghatatlanul nagy tettnek tűnik számomra, aki színházvezetőként is dolgoztam évekig, és minden produkcióm létrejöttéért szűkölnöm kell a mai napig, sőt, egyre inkább), van saját helye teltházakkal, saját közönsége, mindig van fejlődési iránya, perspektívája, van benne összekapaszkodás, de autonómia is, van benne időtlenség is... bármilyen színházszakmai beszélgetésben teljes lenne az egyetértés, hogy ez lehetetlenség, ezt nem lehet megcsinálni, pláne fenntartani. Pedig nézz ide, létezik. 20 éve.
Mi a 3 legfőbb terved a következő 20 évre, ha van ilyen?
Nincs ilyen. A színművészetit beleszámítva én is pont 20 éve vagyok a pályán, és ez a két évtized leszoktatott a tervezésről. Kis terveim vannak, következő hetiek. Ha van nagy mintázat, akkor csak ez, hogy ebben a sok kicsiben boldog legyek.
Színházi emberként rendezel, írsz, színészként is szerepelsz, valamint a zene is közel áll hozzád. Egy interjúban azt mondtad, kedved mindig mindenhez lenne. Hogyan döntesz, hogyan egyensúlyozol a sok szakmád között? Egyáltalán: melyiket tekinted szakmádnak, és mi a "hobbid"?
A rendezés a szakmám, arról van a papírom is, és a időm bő fele is arra megy. A többi mind hobbi. Ami rögtön nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy rengeteg szuper szabadidős programom van. A színészetből autodidakta vagyok, nincsenek ilyen stúdiumaim, zenéből se, írásból pláne. A köztük való egyensúlyozásnak persze vannak logisztikai problémái, de valójában a feladványt nézem mindig, az adott projektet, hogy izgalmasnak tűnik-e, nem a szerepkört, ami benne nekem jutna.
Örülnék, ha többet játszhatnék, de nem azért, mert nem szeretem a foglalkozásomat, hanem csak azért, mert rendezni többet rendeztem eddig, és jól esne másban is elmélyülni. Illetve nagyon megböcsülök minden olyasmit, amit valaki más akar, és abban nekem is lát egy akármilyen kicsi feladatot. Nekem mindent magamnak kellett eddig akarni és elintézni, ez pedig a kiégés biztos módja. Pár olyan év, amikor elém teszik a melót, a színészekéhez mérhető (relatíve kevés általános, és sok, csak saját magamra vonatkozó) felelősséggel, az olyan lenne nekem, mint a régi időkben pár szezon egy fürdővárosban. Rám férne. Az sem baj, ha az elém rakott feladat kicsi, én nagyon jól érzem magam karakterszerepekben is.
Tavaly azt mondtad, számkivetett szabadúszó vagy. Most is így gondolsz magadra vagy már van egy nagyobb otthonosság a szabadúszásban? És szabadúszóként mennyire vagy "kényszerben", hogy olyat is elvállalj, ami nem kifejezetten a saját ízlésed szerinti?
A szabadúszás nem tud otthonos lenni. Bele lehet jönni, de csak úgy, mint aki mondjuk ügyes abban, hogy hogyan kell átjutni egy sivatagon, vagy megmászni egy magashegyet. Az mindig életveszélyes. Lehetnek szép tájak, nagy távlatok, függőséget is okozhat, sőt, még megszeretni is meg lehet, de sosem lesz otthonos. Éjjel mindig hideg van.
De azért az olyan feladatokat, amelyekre felkérnek, és amelyeket esetleg magamtól nem választottam volna, azokat sem élem meg kényszernek. Egy színdarabot elolvasni, megérteni belőle, hogy mi a feladat, megtalálni benne a személyeset, aztán ránézni az adott produkciós körülményekre, a leendő alkotótársakra, és abból kovácsolni egy olyan tervet, ami arra a helyzetre a legjobbnak tűnik... nekem ez a foglalkozásom. És én szeretem a foglalkozásomat. Ha valamelyik munkát épp nem is, az egészet akkor is.
A színházi vállalkozások bizonyos része jól sikerül, bizonyos része gajra megy, elbarmolódik – ez mindenképp így van, ha csupa szívügyet pakol az ember a színpadra, akkor is. Hosszú távra játszom, a számomra kevésbé pásszentos munkákból is ki tudom szedni, amit csak és kizárólag azon lehetett megtanulni. És megyek tovább.
A „színházcsinálás" mindig közös ügy. Van ebben állandó alkotótársad, -társaid? És gondolkodtál-e már saját társulat létrehozásán? Ha igen, miért nem?
Állandóan nincsenek, de régebbiek azért igen. Ondraschek Péter díszlettervező, Cselényi Nóra jelmeztervező, Dinyés Dániel karmester, Katona Gábor koreográfus... sokat csináltunk együtt, össze vagyunk szokva. De ezek nem összebútorozást jelentenek, nem vállalunk felelősséget a másik életéért, csak megbízunk egymásban, ez sem kevés manapság.
Saját társulaton sosem gondolkoztam (bár mondjuk kapásból meglenne az a hatvan telefonszám, akit felhívnék, színésztől a műszaki vezetőn át a portásig, ha később ezt másképp gondolnám). A saját hely viszont sokszor eszembe jut. Ahová az egyes projektekre csődíthetném oda a szövetségeseimet. Többször próbálkoztam is vele, ilyen-olyan csapatokkal. Eddig nem jött össze, és sok küzdés és kudarc után most kicsit pihentetem ezeket a terveket, hagyom ülepedni.
A színtársulattal meg inkább úgy vagyok, hogy a máséhoz szívesen tartoznék, pláne színészként, de a sajátom gondolata nem hoz lázba. Nem is arra szocializálódtam, nincsenek is a közelmúlt nagy társulatvezetőihez mérhető készségeim, meg nem is hiszek eléggé az állandó színtársulatban annyira, mint az a hazai színi gondolkodásban általános. (Stílszerűen: én már láttam a Momentánt közelről, magasan van tehét a léc. És tudom, hogy én ilyet magamtól nem tudnék összehozni. Sem senki, akit ismerek.) Az intézményvezetés mostani rémségei pedig kifejezetten taszítanak. Annyit nem ér az egész, meg a világnak sem hiányzom különösebben pont erről a színtérről, úgyhogy ez jó is így.
Mi az, amit szívesen ajánlanál az aktuális előadásaid, projektjeid közül:
1. egy kisgyermekes anyukának
2. egy húsz éve házas párnak
3. egy apa-fia párosnak?
Három monodrámát, mindegyik vicces a maga módján: Grecsó Krisztián: Vera; Szabó Borbála: Telefondoktor; Göttinger Pál: Szénakutyák
Ha bármit üzensz a Momentán-nézőknek, most megteheted :)
Bocs, hogy állandóan felrúgom azt, aki a középső járás mellett ül a nézőtéren, elhíztam most kicsikét.
forrás: https://momentantarsulat.hu/
