Több mint három évtizede szolgálja erőteljes baritonjával és felemelő színészi játékával a szegedi közönség örömét Réti Attila, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese. Lapunknak elmondta, legszívesebben az operairodalom legnagyobb gazfickóinak bőrébe bújik. Nemrég Kölcsey-éremmel méltatta a város.
Noha Réti Attila gyakorlatilag beleszületett a színház világába, mégsem volt pályaválasztásakor egyértelmű, hogy a színpadnak szenteli életét. Édesapja, Réti Csaba negyven éven át volt a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese, és ahogy fia fogalmazott, a művészek egymásnak adták a kilincset otthonukban.
– Mégis valahol véletlen, hogy végül operaénekes lettem, bár gyerekkoromtól vonzott. A bölcsészkaron szereztem magyar-francia szakon diplomát. Az egyetemi évek legnagyobb ajándéka az volt, hogy megismertem a feleségemet. Egyetemistaként a Liszt Ferenc Zeneiskolában fejlesztettem az énektudásomat, sokat köszönhetek Feketéné Jarosiewitz Margit tanárnőmnek. Diploma után öt évig tanítottam, de mellette már énekeltem a színházban – mondta el lapunknak.
Az idei immár a 33. évada a Szegedi Nemzeti Színházban, 1990-ben Gounod Faustjában Valentinként debütált a színpadon. 1993 és 1995 között állandó vendégszereplője volt a Prágai Állami Operaháznak, 1998-tól pedig a Magyar Állami Operaháznak is. Fellépett továbbá Kairóban és Alexandriában, és húsz éve rendszeresen tart koncertkörutakat Japánban. Májusban a 12. koncertsorozatára indul, japán szopránokkal énekel majd a tokiói koncerttermekben. A vendégszereplések mellett azonban mindvégig hű maradt anyaszínházához.
– Visszatekintve boldog vagyok és jó döntésnek tartom, hogy nem az állandó utazgatás határozta meg a karrieremet. Hogy a három lányom úgy nőtt föl, hogy szinte mindig ott voltam velük. Mindig is úgy voltam vele, hogy Szegeden ugyanolyan emberek ülnek a közönség soraiban, mint a Milanói Scalában, és a vastaps is ugyanúgy hangzik – közölte.
Erőteljes baritonjával gyakran játszott rosszfiúkat a színpadon.
– Szeretem kidomborítani a szélsőségeket, amelyeket a negatív figurák képviselnek. Puccini Toscájában Scarpia, a rettegett rendőrfőnök az egyik kedvencem. Rendkívül ellenszenves alak. A másik nagy favorit Mozart Don Giovannija, akit mindig úgy próbáltam megközelíteni, hogy ne a bájgúnár nőcsábász, hanem az akarnok, önimádó, erőszakos, istentagadó személyisége domborodjon ki. Sok ilyen aljas gazfickót volt szerencsém alakítani – mondta mosolyogva.
Arról is beszélt lapunknak, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott a szegedi operaélet.
– Éppen a napokban került a kezembe az 1994/95-ös évad prospektusa. Húszan voltunk magánénekesek, és kilenc különböző nagyoperát játszottunk a színházban, mint az Aida, az Anyegin és a Pillangókisasszony. Ma már sokkal kevesebben vagyunk, kevesebbet is játszunk, de jelen körülmények között ennek is nagyon örülünk. Hiszen Barnák Lászlónak és Dinyés Dánielnek köszönhető, hogy egyáltalán van most Szegeden operajátszás, a vidéki színházak közül egyedüliként – mondta Réti Attila, akit az évadban Carl Maria von Weber A bűvös vadász, ifj. Johann Strauss A denevér és Giuseppe Verdi A kalóz című produkciókban láthat-hallhat a közönség.
A Magyar Kultúra Napján Kölcsey-éremmel méltatta a szegedi városvezetés.
– Kötődöm a városhoz és a színházhoz, Szegednek adtam a pályám legnagyobb részét, éppen ezért nagyon jólesett, hogy egy városi, kulturális díjat kaptam. Az külön jó érzéssel töltött el, hogy Barnák László főigazgató terjesztett fel, mert színészként nagyon jól ismeri belülről a szakmát, így még megtisztelőbb számomra az elismerés – mondta.
forrás: https://www.delmagyar.hu
