„MÁR RÉG ANDRÁSÉ AZ EGÉSZ” – GÖTTINGER PÁL A CSEMEGEPULTOS NAPLÓJÁRÓL
Emlékszel-e arra, hogyan készültél 200 előadással ezelőtt, A csemegepultos naplója premierjére?
Hogyne, élénken. A felkészülés asztali része kizárólag szövegezésből állt – az előadásból magából csak a játékteret találtuk ki előre, de az egyes történésekből semmit. Azok mind próbán születtek, hármunk közös invenciójaként (Ötvös András, Schneider Jankó és Göttinger Pál – a szerk.). Szóval előre csak a szöveg volt a kulcskérdés, de ott is volt már nekem egy irodalmi felolvasáshoz készített korábbi változatom, szóval nem kellett nulláról indulni. A kompakt, maga körül forgó játékteret Szalai József kaposvári szcenikus csinálta, az eszközöket Hordós András válogatta össze. Aztán ezzel az egésszel (emlékszem, nagy húsos ládákba volt minden pakolva) bezárkóztunk a Jurányiban a kamaraterembe, és ki se jöttünk, csak mikor pár héttel később Földvárra kellett menni, ahol az első bemutató volt. Memlaur Imre világította, de túl korán voltunk, nem volt még elég sötét, közben meg a főpróbán szakadt az eső, a nézők egy ponyva alatt ülve is áztak, és ahogy verte a ponyvát az eső, nem is hallottak semmit. Lényegében feladtuk, beültünk sörözni utána, és megbeszéltük, hogy végünk van. Aztán másnap gyönyörű, tiszta volt az este, ragyogott a díszlet, sivítva nevettek az emberek, és akkor egy nagy levegőt vett és felszállt az egész, elszabadult, és azóta is röpül. Nagyszerű érzés volt az út hazafelé.
És most hogyan készültél a jubileumra?
Sehogy. Már rég az Andrásé ez az egész, nem szokott vele teendőm lenni, nem is hiányzik. A munkám a premieren véget ért. Örülök, ha az, ami minket akkor megnevettetett vagy megríkatott, ma is működésbe tud lépni, teljesen más embereknek, teljesen más közegben, szinte egy másik korban. Nekem az egy szívderítő gondolat, hogy még ha messze is vagyok, akkor is tudom, hogy most az ország másik végében valahol százötven ember épp az én vicceimen nevet, az én kedvenc zenéimet hallgatja, az én felnőtté válási problémáimban osztozik. Szóval most csak úgy készültem a kétszázadikra, hogy rohantam oda Szegedről, hogy még elcsípjem a tapsrendet, és hogy oda tudjak mindenkinek köszönni, miután kiment a közönség.
László Zsolt azt mondta A szív hídjai 150. előadása kapcsán készült kisfilmben, hogy a második-harmadik évben érezték, hogy benne van az előadásban a hosszú széria. Neked voltak erre vonatkozó megérzéseid A csemegepultos naplójánál?
Igen, lehetett érezni, és rögtön. Érdekes, mert a másik ilyen, már jóval 200 fölötti monodráma-szériámnál, a Telefondoktornál várni kellett pár évet. El kellett jutni a Tháliáig, és még ott is hallgatni pár évnyi vastapsot, mire a szorongás elmúlt, és világos lett, hogy benne lesz a sok. A Csemegepultosnál viszont azonnal lehetett tudni. Azért érdekes ez, mert míg a Telefondoktor egy igazi bohózat (arra szokás mondani, hogy örökké fog menni), a Csemegepultos sokkal kevésbé műfaji, kevésbé vegytiszta, sem a bulvárba, sem a magasirodalomba, sem a szórakoztató, sem a művésszínházba nem passzol. Sem a szöveg, sem az alakítás. És mégis, egy ennyire sajátos dolognál is érezni lehetett ezt, rögtön a legelején. Persze ez nem nagyon titokzatos: a kulcs nyilván az akkor Andrissal és Jankóval együtt töltött idő szuper szellemi-lelki kémiája, ami tíz évvel később is érezhető minden mondaton – illetve András kivételes minőségű, a százával mérhető előadásszám után sem erodálódó színészete.
Hányszor láttad 8,5 év alatt az előadást, és tapasztaltál-e változást?
Tizenhatszor, legutóbb akkor, amikor SzínházTV-vel felvettük a pandémia idején, 2020 végén. Persze, változik. Én bátorítom is az ilyesmit, pedig sok színész elég rosszul viseli (főleg az operaénekesek). Kifejezetten erőltetem, hogy életre kelő, mindig változó részletek legyenek benne. A kivételesen jó színész egyik csalhatatlan mérőeszköze ez szerintem (a magabiztos blattolás mellett): hogy képes mindig mást csinálni a jelenetekben, a szereplője mély megértéséből fakadóan, anélkül, hogy az eredeti elképzelés csorbulna. A gyenge színész olyankor szétveri, amit elterveztünk. A jó színész újra és újra életre kelti. A jeleneteket kétszázadszor is úgy intézi, hogy először történjenek meg. Andris az utóbbi. Örülök a változásoknak, amiket persze kiszúrok azonnal, fél füllel is meghallom. Sosem tévedések, sosem mennek szembe semmivel. Mindegyik ajándék.
A pályádon mérföldkőnek számít?
Én inkább a rossz dolgokat, a csapásokat tartom számon mérföldkő gyanánt, egyszerűen ilyen mentalitású korba születtem. A Rádió megszűnése, a Komédium megszűnése, a Merlin megszűnése, a Bárka megszűnése, a tao eltörlése, satöbbi. Ezek a mérföldköveim. A jó dolgokat ajándéknak veszem inkább, kegyelemnek. Örülök nekik, de nincs minden másképp onnantól. Persze ha az Ötvössel együtt maradtunk volna (aki a diploma-előadásomat is főszerepelte még a Merlinben, és akivel előtte, az egyetemen is csináltunk már monodrámát Halász Péter kurzusán), és még sok, ugyanilyen összecsillogásból táplálkozó előadást tudtunk volna összehozni, akkor minden másképp lett volna – és akkor biztos könnyebb lenne pont erre a közös munkára mérföldkőként gondolnom, mert bár nem ezzel kezdődött, de vitán felül ez ment a legnagyobbat. De nem így lett, pedig később is dolgoztunk együtt, mégis... elsodródtunk. Majd összesodródunk megint. Nem aggódom.
Az Orlai Produkció egyik állandó rendezője vagy, de íróként itt A nulladik perccel debütálsz. A bemutató júniusban lesz, Pötyi néni rendőrségi vallomásának részletét már ismerjük. Ezen túl elárulsz még valamit a darabról?
Ez egy Puccini-parafrázis, egy házasfelek között játszódó szerelmi történet. Párizsban játszódik, 1900-ban, amikor az emberiséget olyan elemi erejű optimizmus járta át, amilyet a történelem során azelőtt és azóta sem lehetett érezni soha, és ami utólag (az épp akkor kezdődő 20. századot már ismerve utólag) egészen szívfacsaró, de közben mulatságos is. Ha a szívünk mélyére nézünk: mióta élünk, tényleg mindig minden rosszabb lett? Vagy jobb? Vagy egyik sem? Ezek a saját gondolataink is lehetnének, különösen nekem, aki most vagyok negyven éves, tehát lényegében ez most itt az aranykor. Szóval mostani fejjel gondolkodó szereplők vannak benne, hiába a történelmi díszlet. Egy szerethető, könnyű kezű, szelíd és játékos, történetmesélő előadást készítünk elő - aztán meglátjuk. Nagyon várom.
forrás: https://orlaiprodukcio.hu