Orlai Tibor: „Állam nélkül nincs kultúra”

Önfenntartásra kell felkészülnie nemcsak a magán-, de az állami színházaknak is Orlai Tibor szerint. – „Elkerülhetetlen ez az út. Át kell strukturálni a színházak működését, mert hosszú távon nem lesz megoldható az a rendszer, ami eddig működött” – mondja az Orlai Produkciós Iroda óbudai kötődésű ügyvezető igazgatója, akivel a válságok hatásáról, a polgári fejlődésről, „állam bácsi” segítségéről és a nehézségek ellenére pezsgő színházi életről beszélgettünk.

– Elhúzódó válsághelyzettel kell számolnunk, amely alapvetően befolyásolja a kulturális életet, ráadásul úgy tűnik, a terület itthon egyre inkább háttérbe szorul.

– Az egész kulturális szakma – a színháztól a zenén át a képzőművészetig – új és ismeretlen helyzetbe került. A koronavírus-járvány kitörésekor már éreztem, hogy semmi sem fog ott folytatódni, ahol abbahagytuk. Most zajlik az átrendeződés. A gazdasági és energiaválság, illetve a kultúrpolitika anomáliái csak tovább nehezítették a helyzetet, amellyel a pandémia következtében szembe kellett néznünk. A kormány számára a kultúra nem kulcsterület, ez mind a finanszírozásban, mind a terület megítélésében egyértelműen látszik. Egyetlen állam sem engedhetné meg magának – bármilyen válságról is legyen szó –, hogy kulturális intézmények sokasága akár csak átmeneti ideig is bezárjon. Az elmúlt időszakban sorra maradtak el a nagy színházak bemutatói, több hónapos bezárással kellett megküzdenie az intézményeknek, miközben a sport világában minden úgy zajlott, mintha mi sem történt volna. Ez egyértelműen jelzi a hatalom prioritásait.

– Csák János kulturális és innovációs miniszter egy nemrégiben adott interjújában arról beszélt, hogy a kulturális élet szereplői baj esetén immár nem rohanhatnak állam bácsihoz, maguknak kell megtalálniuk a közönségüket. Ma, Magyarországon mennyire tűnik reálisnak ez az elvárás?

– A színházi kultúra bizonyos részei – a nemzeti színházak, a függetlenek, a kísérletező műhelyek – nem létezhetnek az állam nélkül. Egy magánszínház felépítheti a saját kis rendszerét, de nem képes létrehozni például egy grandiózus Shakespeare-produkciót, ez is az állam feladata. Egyértelmű ugyanakkor, hogy részben önfenntartásra – vagyis vegyes finanszírozásra – kell felkészülnie nemcsak a magán-, de az állami színházaknak is. Ez elkerülhetetlen, mert hosszú távon nem megoldható a jelenlegi támogatási rendszer. Mi, a kulturális élet szereplői nem mindig működünk a leghatékonyabban és a legoptimálisabban. A színházak esetében néhány korábban természetesnek tűnő dolog 2023- ban már luxusnak számít. Mi például kevés szereplős, alacsonyabb honoráriummal, minimális díszlet-, jelmez-, és kellékköltséggel kalkulált rétegszínházi előadásokat tűzünk műsorra. Az állami struktúrában működő színházak a stúdió- vagy kamaratereikben a támogatás miatt még színpadra tudnak állítani olyan sokszereplős előadásokat, amelyeket csak a jegybevételből képtelenek lennének kitermelni. De sokan rá fognak kényszerülni a változtatásra, hiszen folyamatosan csökken a központi finanszírozás összege, és sok esetben hónapokat késik a támogatás kifizetése. Az is problémát jelent, hogy sokszor születnek olyan 10–20 millió forintból színpadra állított előadások, amelyek jó, ha 8–10 alkalommal láthatók. Emiatt is kell sokkal nagyobb hangsúlyt fordítani a jövőben a koprodukciókra, az együttműködésre. Ez a fennmaradás egyik záloga. Meg kell találni az új utakat, nem szabad a régi beidegződések szerint működni. Az életben maradás törvénye ki fogja kényszeríteni a változásokat, de még egyszer hangsúlyozom, állam nélkül nincs kultúra.

– Nemrég derült ki, hogy a minősítéssel nem rendelkező fővárosi színházi és táncművészeti szervezetek 2023-ban összesen mindössze 315 millió forintra pályázhatnak a tavalyi 533,5 millió helyett. Ezzel a független társulatok még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek.

– A független színház jelenti a progressziót, a kísérletezést. Onnan épül be az új színházi nyelv a kőszínházi kultúrába. Káros az a gondolkodás, ami elveszi ennek lehetőségét. Egy kultúrájára büszke országban alapvető a független előadó-művészeti élet sokszínűsége és meghatározó jelenléte.

– A színházak működésére alapvető hatással volt, amikor a visszaélésekre hivatkozva megszüntették a kulturális tao rendszerét, az annak pótlására kitalált támogatási struktúra azonban még nagyobb egyenlőtlenségekhez vezetett. Mit gondol, milyen finanszírozási rendszer jelenthetne megoldást itthon?

– Kétségtelen, hogy a taotámogatás a színházi terület fellendülését eredményezte, de az is igaz, hogy sok helyen történtek visszaélések. Ezzel kapcsolatban kevés szó esik például arról, miért engedte az állam, hogy a külföldi fellépések után is igényelhető legyen a tao, hiszen ez volt az a szegmens, ahol a legtöbb csalás történt. Amióta létezik az áfa Magyarországon, rengeteg az áfacsalás is, mégsem szüntette meg az állam, hanem megpróbált olyan rendszert kialakítani, amely minimalizálja a bűnesetek számát. Magyarországon arra a normatív ártámogatásra, amit a tao is jelentett, szükség van. Érvényesülnie kell a nézők értékítéletének, mert a színház nemcsak az elithez, hanem egy széles közönségréteghez szól. Az állam feladata épp ezért az lett volna, hogy korszerűbbé, nyomon követhetőbbé tegye a tao rendszert, nem pedig az, hogy elvágólag megszüntesse azt. A jelenlegi támogatási rendszer a kormány ízlése, érdekei szerinti elosztást tesz lehetővé. Ez pedig nagyon ártalmas.

– Nyugat-Európában a kultúra támogatását sok esetben az állam helyett a magánbefektetők és nagy cégek vállalják magukra. Ahogy látjuk, az anyagi keret itthon is meglenne ehhez.

– A mecenatúra rendszere már az ókori Rómában is létezett, a reneszánsztól kezdve pedig egyértelműen meghatározta a kultúrát: rengeteg festő, zeneszerző élvezte valamilyen nemesi család támogatását. A szponzorációt illetően Magyarországon nem alakult ki az a rendszer, amely a polgári fejlődés során Németországban, Angliában, Franciaországban létrejött. Hazánk mindig is feudális alapon működő társadalom volt, a XX. század jelentős részében pedig egyfajta feudálszocializmus volt, ami ellehetetlenítette a polgári fejlődést. Nem véletlen, hogy számunkra ismeretlen és értelmezhetetlen a mecenatúra fogalma, és emiatt nem is érezzük kötelességünknek. Magyarországon a rászorulók szociális ellátása sincs megszervezve, amit a legtöbb polgári társadalomban elsőként építettek ki, mivel így jelentősen csökkentek az egészségügyi költségek. Ha a nyugati nagyvállalatok nem támogatják jelentős összegekkel a kultúrát, az negatívan befolyásolja a brandjük megítélését. Itthon is működhetne a mecenatúra, de a magáncégek és a multik csak a hatalomnak kedves területeken élnek a támogatás lehetőségével.

– Egy magánszínház működésében mi jelenti ma a legnagyobb kihívást?

– Számunkra jelenleg a tájelőadások jelentenek nagy problémát. A rezsi árak növekedésével ezeknek a produkciónak a költségei is drasztikusan megugrottak, ami leginkább az utazás és a szállítás terén tapasztalható. Egy nagyszínpadi, sokszereplős, nagy kiszolgáló apparátussal rendelkező előadást ma például Debrecenbe utaztatni nettó 400– 500 ezer forintba kerül. Emiatt át kell gondolnunk, hogy a jövőben milyen előadásokat tudunk vidékre vinni. A vidéki partnerek is a jegybevételből próbálják meg előteremteni egy meghívott előadás költségének nagy részét, de ilyen magas fuvar- és szállítási díjak mellett ez képtelenség. Az építőipari drágulás is jelentős hatással volt az elmúlt időszakban a díszletek költségeire, de a kellékek és a jelmezek tekintetében is hasonló kihívásokkal szembesülünk. Az infláció minket többszörösen is érint.

– Riasztó tendencia, hogy a középosztály egy része nemsokára képtelen lesz megfizetni a kulturális termékeket. Színházcsinálóként figyelembe veszi ezt a jegyárak meghatározásakor?

– A színházak megnövekedett költségeinek kompenzálására természetesen megoldást jelenthetne a nagyobb mértékű jegyáremelés, de itthon nincs piaca a Nyugat-Európában általánosnak mondható 80– 100 eurós (30–38 ezer forintos) színházjegyeknek. A prózai előadások esetében még az opera vagy musical előadásokra jellemző 10–12 ezres jegyár sem elfogadható, a magyar fizetőképes kereslet erre még nem áll készen. Azt tapasztaljuk, hogy azok a nézők, akik eddig minden bemutatónkat megnézték, most már válogatnak, mert nem tudnak több előadást megengedni maguknak. De nemcsak a középosztály, hanem az egész társadalom elszegényedése nagy problémát jelent, és ez nem kultúraspecifikus kérdés. Nagy baj lesz, és nagyon torz társadalmi közérzetet és igénytelenséget hoz magával, ha az anyagi helyzettől válik majd függővé, ki az, aki meg tudja engedni magának a színházat, a kultúrát. Ez többek között a független társulatok végét is jelentheti.

– Bár alapvetően szórakoztató előadások találhatók az Orlai Produkció repertoárjában, ezekben mégis sokakat érintő társadalmi problémák is megjelennek.

– Az első pillanattól fontos szempont volt számunkra, hogy olyan előadásokat tűzzünk műsorra, amelyek nemcsak szórakoztatást ígérnek, de el is gondolkodtatnak. Családon belüli erőszak, a hatalom és az átlagember viszonya, az életközepi válság különböző megjelenési formái, a másság és identitás kérdése, az idősebb korosztály helyzete, vagy az a társadalmi neurózis, amely a mostani, embert próbáló időszak következménye: ezekről mind beszélni kell. Sokszor olyan darabokat keresünk, amelyekben a dráma helyet a humor, az irónia jelenik meg, de ennek is megvan az oka. A pandémia, a közelünkben zajló háború, a társadalmi feszültségek, a növekvő egzisztenciális bizonytalanság felerősítette a szórakoztató produkciók iránti igényt. Ez a tendencia a struktúrán belüli kőszínházakban is érvényesül, a művészszínházak bemutatóin is érződik. Adekvát válasz a jelenlegi társadalmi közérzetre.

– Ebben az évadban milyen előadásokkal készülnek?

– Tasnádi István rendezi saját darabját, a nők helyzetével foglalkozó Tapasztalt asszonyt, Péterfy Borival, László Lilivel, Pataki Ferenccel és Schruff Milánnal. A bemutató március 31-én lesz a Jurányi Ház színháztermében. Április 16-án Hernádi Judit és Kern András összeszokott párosával mutatjuk be az időskori szerelemről szóló Kalamazoo című komédiát a marosvásárhelyi Sebestyén Aba rendezésében. A nyár egy ősbemutatóval indul: Göttinger Pál saját, A nulladik perc című darabja az 1900-as párizsi világkiállítás kapcsán beszél a mögöttünk lévő XX. századról. A darab Udvaros Dorottyával, Grisnik Petrával, László Lilivel, Pataki Ferenccel, Rohonyi Barnabással és Ficzere Bélával június közepén lesz látható a Belvárosi Színházban.

– A járvány előtt szinte közhelynek számított, hogy mennyire eleven a magyar színházi kultúra. Változott ez a helyzet az elmúlt években?

– Egyértelműen látszik, hogy jóval kevesebb előadást tűznek műsorra a színházak, több befogadóhelyszín pedig megszűnt. Kényszerűen csökkent a kínálat, ami azonban még így is rendkívül széles. Sok ország büszke lenne egy ennyire pezsgő színházi életre, viszont most sokkal fontosabb kérdés, hogy mindez meddig tartható fenn, illetve miként lehet financiálisan megteremteni a hatékony működését?

– A jelen körülmények között meddig lehet magánszínházat működtetni?

– Az, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer mellett meddig életképes egy színház, nagyban függ a közönségtől. Az utóbbi fél év általános tapasztalata, hogy megnőtt a nézők száma, ami ugyanakkor nem éri el a koronavírus-járvány előtti szintet. De végre ott tartunk, hogy a meghirdetett előadások számottevő részén megtelik a nézőtér. A működtetéssel kapcsolatban kérdés, hogy sikerül-e megfogni az inflációt, lesz-e gazdasági fellendülés világszerte? A fennmaradás érdekében mi is próbáljuk csökkenteni az éves bemutatók és a sokszereplős előadások számát, megpróbálunk régi előadásokat visszahozni. De ezt csak addig szabad csinálni, amíg nem megy a minőség rovására, és nem kell olyan kompromisszumokat kötni, amelyek az elmúlt közel két évtizednyi működéssel összeegyeztethetetlenek. Talán nincs is olyan színházvezető itthon, akiben az elmúlt évek során nem merült fel, hogy abba kéne hagyni. Az idő előrehaladtával nemcsak a teherbíró-képesség csökken, de egyre nehezebb megbirkózni az állandó konfrontációval. Biztos van egy pont, amikor az ember úgy érzi, be kell húzni a kéziféket, de én még semmiképpen sem készülök erre. Hosszú távon gondolkodom, az alkotóközösségünkkel is arra törekszünk, hogy megpróbáljunk a jelenlegi helyzetben fennmaradni és megújulni.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/11. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg március 17-én.

forrás: https://hang.hu/