Stuber Andrea naplója a Mi osztályunkról

Vannak színdarabok, amikhez kötődöm, veszem észre. Nem is az, hogy Csehov, de kortárs művek, amiket mindig megnézek, ha bemutatják valahol. Ilyen mondjuk Az imposztor, a Parasztopera, a Szutyok, és A mi osztályunk, amire tegnap mentem az Eötvös10-be. Tadeusz Słobodzianek drámáját a Másik Produkció Gulyás Hermann Sándor rendezésében tűzte műsorra. Amikor megláttam a színpadon a deszkafal díszletet, rögtön a pajta jutott eszembe róla, amit aztán a lengyelek rágyújtanak a zsidókra. A többi nézők biztosan nem gondoltak erre, ezt abból sejtem, hogy az első rész végén úgy tapsoltak, mintegy abban a meggyőződésben, hogy ha kitartóan tapsolnak, akkor talán kijönnek a színészek meghajolni és hazamehetünk. De ekkor még csak ketten vagy hárman haltak meg, és a darab a tíz fős lengyel iskolai osztályról kicsit olyan, mint a tíz kicsi néger. (Egyébként Szabó Lajos – akit legutóbb, nem tegnap, békéscsabai színészként láttam – Jakob Katzja nem helyesen jelent oroszul. Szasztav klassze-t mond kétszer is, szasztav klassza helyett.)

Sokfelől érkező színészcsapat játssza a darabot, nem egyenlő erők, és ez nem utolsósorban a színpadi beszéd minőségének különbözőségében nyilvánul meg hátrányosan. Márpedig itt a tíz színésznek szinte kórusműszerűen kell megszólaltatnia a szöveget. (A toplista élén Jászberényi Gábor.)

A deszkafaldíszlet meglepően sokat tudott, még a Rachelkáék malomjának is elment. Továbbá tíz hokedli szolgált mindenféle célra, pakolták, rámolták, használták, építkeztek belőle. Általában is a rendezés tobzódó, kreatív vehemenciát tanúsított, sok ötlettel, nagy gesztusokkal. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Akadtak szép pillanatok – például egy nőt ért pofon hangját adó, közbevetett férfikéz –, ám összességében az előadás pusztán a korrekt feladatteljesítés szintjén maradt. De ezt sem áll szándékomban lebecsülni.

forrás: http://stuberandrea.hu