Pályázatok a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói posztjára
A Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói posztjára 2022 decemberében kiírt pályázat a korábbiakhoz képest alapvető újdonságot tartalmazott. Újdonságot, de nem meglepetést, hiszen a fenntartó két évvel ezelőtt egyesítette a Szegedi Nemzeti Színház, a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Regionális Összművészeti Központ (REÖK) művészeti és gazdasági irányítását, az utóbbi két intézmény vezetésével is a Szegedi Nemzeti Színház regnáló igazgatóját, Barnák Lászlót bízva meg.
Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy e döntés mögött a tudatos racionalizálás szándéka keresendő, így természetes, hogy a jelenlegi pályázat mindhárom intézmény vezetésére szól. Ami egyfelől irigylésre méltó helyzet, hiszen a kinevezendő főigazgató olyan szervezetet irányíthat, amelynek nemcsak a város kulturális életében van meghatározó szerepe, hanem országos hatókörrel bír, s akár nemzetközi branddé fejleszthető (hogy én is éljek a pályázati szakzsargon visszatérő, kedvenc kifejezéseinek egyikével). Másfelől a három intézmény működtetése gazdasági szempontból élesen eltérő pályán mozog, s csak remélni lehet, hogy a fenntartói döntés a globális kulturális érdekek mentén születik meg (és a színház működtetése nem válik másodlagos szemponttá a Szabadtéri Játékok menedzselése, valamint az ezzel szorosan összefüggő üzleti, illetve gazdaságossági megfontolások mögött).
A felhívásra hárman jelentkeztek: a Szegedi Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, Barnák László mellett Peller Károly, a Budapesti Operettszínház népszerű színművésze és Tóth Péter zeneszerző pályázott. Mindhárman nyilvánosan elérhetővé tették elképzeléseiket, amiért köszönet illeti őket. Noha a továbbiakban kételyeimet és kifogásaimat is meg fogom fogalmazni, mindenképpen fontos elismerni: mindhárom pályázat részletesen kifejtett koncepciót tartalmazó, a kiírás kívánalmainak eleget tevő, terjedelmes munka. Barnák László pályázata értelemszerűen eltér a két másik aspiránsétól annyiban, hogy az elmúlt ciklus tapasztalatai alapján készült, annak eredményeit elemzi és tanulságait vonja le, következésképpen részletes szakmai beszámolóként is olvasható, amely az előző pályázathoz képest, a jelenlegi művészeti és gazdasági helyzet tükrében jelöli ki a perspektívákat. A kívülről érkező Peller Károly és Tóth Péter pedig szükségszerűen kevesebb konkrétumra építve, de szabadabban fogalmazhatja meg elképzeléseit. Az alábbi elemzés elsősorban azoknak a hasonlóságoknak és eltéréseknek a kifejtésére koncentrál, amelyek a pályázatok művészeti, illetve strukturális koncepciójából kiolvashatóak. (Bár gondosan végigolvastam a gazdasági szempontú elemzéseket és számításokat is, és fel is húztam néhányszor a szemöldököm, nem lévén gazdasági szakember, ezek elemzésére nem vállalkozom.)
Ha egy regnáló igazgatóval szemben két kívülről érkező jelölt pályázik, mindig az a legfontosabb kérdés, hogy az általuk elképzelt színház mennyiben különbözne a mostanitól, milyen változások következnének be a művészeti programban, az intézményi struktúrában, a társulat összetételében. És ha kellő jóhiszeműséggel/naivitással, csupán a pályázók állításaira támaszkodva próbálunk erre válaszolni, jelen esetben könnyen zavarba is kerülhetünk. Hosszasan sorolhatnám azoknak a témákat, amelyben az aspiránsok között teljes egyetértés mutatkozik. A Szegedi Nemzeti Színház népszínházi profilja, a Szegedi Szabadtéri Játékok országos kulturális és turisztikai jelentősége, a három intézmény szervezeti, strukturális, technikai működésének mind szorosabb összehangolása, a színházpedagógia kiemelt jelentősége, a REÖK stúdiójának színházi hasznosítása, a társulat egyenletes foglalkoztatottsága, a kar presztízsének növelése, a munkavállalók egzisztenciális körülményeinek javítása mindegyik pályázatnak hangsúlyos fejezete. Mindhárom pályázó szorosan működne együtt Szeged más fontos, részben-egészben a színház épületét használó művészeti együtteseivel (Szegedi Kortárs Balett, Szegedi Szimfonikus Zenekar, Filharmónia), s a pályázatokból, illetve a mellékelt együttműködési nyilatkozatokból kiolvashatóan e szándék kölcsönös. (Ami természetes is, hiszen nem e szervezetek feladata dönteni a főigazgató személyéről.) És mindhárman együttműködnének számos más kulturális-művészeti szervezettel, ideértve jónéhány vidéki és néhány budapesti színházat is. Ugyanakkor a pályázatok egyike sem tartalmaz a jelenlegi társulat összetételének jelentős megváltoztatására irányuló terveket.
A művészeti koncepciók erős hasonlatosságának több oka is lehet. Az első maga a pályázati kiírás, amely egyértelműen kijelöli annak a népszínházi profilnak a kereteit, amelytől a pályázók, ha akarnának, sem térhetnének el. Ez mellesleg nem érhette váratlanul a pályázókat, és nemcsak azért nem, mert egy vidéki nemzeti színház alapkoncepciója aligha lehet gyökeresen más, hanem azért sem, mert a kiírás idevonatkozó szövegrészei – természetesen a Szabadtéri Játékokra és a REÖK-re vonatkozó részek kivételével – gyakorlatilag szó szerint megegyeznek a tíz évvel ezelőtti pályázati kiírásban foglaltakkal (és könnyen meglehet, hogy a még régebbi kiírásokéval is). A másik ok az, hogy a kívülről pályázók érezhetően nem kívánják a jelenleg regnáló igazgatót élesen bírálni, sőt, készségesen elismerik több eredményét is (Tóth Péter például komoly és folytatandó sikertörténetként értékeli a jelenlegi színházpedagógiai programot). A harmadik ok pedig alighanem az, hogy az igazi eltérések nem az alapkoncepcióban, hanem a részletekben, illetve a hangsúlyokban keresendőek, legalábbis az elmélet, a szándékok szintjén. A gyakorlati jellegű eltérések pedig elsősorban a konkrétumokban mutatkoznak, vagyis abban, hogy a pályázatok hosszát jelentősen megnövelő, a színház feladatáról, kulturális missziójáról, a népszínházi arculatról, az ideális színházvezetőről, repertoárról, társulati foglalkoztatásról megfogalmazott szép és közhelyes szentenciákat hogyan képesek a pályamunkák a gyakorlatba átültetni.
Ami a részleteket és hangsúlyokat illeti, két fontos és egymással szorosan összefüggő területen fedezhetők fel komoly különbségek. Az egyik a népszínházi koncepció szorosabb értelmezése, a másik az opera (és általában a zenés műfajok) szerepe a Nemzeti Színház és a Szabadtéri Játékok műsorrendjében. Abban ugyan teljes az egyetértés a pályázók között, hogy a színháznak a szegedi közönség minden rétegének elvárásaira tekintettel kell lennie, ám arról már eltérnek a vélemények, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Barnák László felveti és óvatosan analizálja annak lehetőségét, hogy a színház műsorpolitikája alakíthatja, formálhatja is ezeket az igényeket, s noha számára is fontosak a többféle befogadói várakozást integráló produkciók, egyértelművé teszi azt is, hogy a közönségen és a fenntartón túl a színház a szakmának is felelősséggel tartozik (az elmúlt évek egyik legfontosabb eredményének tartva azt, hogy a teátrum iránt megélénkült a szakmai érdeklődés). Ezzel szemben mind Peller Károly, mind Tóth Péter munkájának zavarba ejtő vonása a szélsőségesnek tartott művészeti tendenciáktól való elhatárolódás, és főként a „kísérleti”, rétegszínházi törekvések már-már karikaturisztikus, nehezen értelmezhető leírása. A Peller Károly pályázatában jövendő zenei vezetőként szereplő és az idevonatkozó fejezetet jegyző Makláry László például a modern operettjátszást így definiálja: „Szakadt farmernadrágban, mobiltelefonnal egy metróaluljáróban szaladgáló, énekelni nem tudó fiatalok performansza, akik trágár szavakkal aktuálpolitikára utalgatva próbálják véresen komolyan venni magukat.” De nem sokkal visszafogottabb Tóth Péter sem, aki így fogalmaz: „Nem hiszünk (…) a lila, a közönséget lenéző, csak kiválasztottak számára érthető, többnyire divatos külföldi előadásokat másoló, de eredetinek eladott trendi elitszínházban”. Nem az elrettentés kedvéért hoztam ezeket a példákat (és meg sem kérdezem, vajon hol látni Magyarországon olyan operett-előadást, amelyet Makláry László leírt), inkább csak azért, hogy érzékeltessem azt a nem csupán Szegeden és nem pusztán pályázatokban, de sokszor alkotói nyilatkozatokban is megjelenő attitűdöt, amely a progressziót kényszeresen próbálja elválasztani az aktuális színházi trendek befogadásától, megértésétől. Ehhez képest némiképp meglepő is, hogy mind Peller Károly, mind Tóth Péter pályázatában szó esik a „kísérleti” bemutatókról is (igaz, elsősorban a REÖK stúdiójában képzelik el azokat).
Az opera Barnák László számára a repertoár fontos része volt eddig és az lenne ezután is, de pályázata alapvetően a jelen operajátszásának kérdéseivel, dilemmáival, problémáival foglalkozik. E problémákat a másik két pályázó is ismeri (és részben ismerteti is), de számukra az opera, illetve a szegedi operajátszás – elsősorban Vaszy Viktorhoz köthető – aranykora kulcskérdés. Mindketten fel akarják virágoztatni a szegedi operajátszást, s általában fontosabb szerepet kívánnak biztosítani a zenés műfajoknak – még akkor is, ha többször is hangsúlyozzák, hogy nem kívánják a teátrumot zenés színházzá transzformálni. Tóth Péter évi három operabemutatóban és további két opera repertoáron tartásában gondolkodik. A pályázatban amúgy hosszasan elemzi – több vonatkozásban Barnákkal összecsengően – azokat a társadalmi- kulturális-gazdasági okokat, amelyek miatt a hanyatlás törvényszerűen bekövetkezett, és megfogalmaz olyan strukturális és művészeti javaslatokat, amelyek hosszabb távon talán valóban előrelépéssel kecsegtetnek. Ám az, hogy miként lehetne ilyen előadásszámban, megfelelő kihasználtsággal ennyi operát jelenleg is műsoron tartani, nem derül ki a leírtakból. A „megfelelő kihasználtságot” már csak azért is érdemes hangsúlyozni, mert Tóth Péter kevés, a jelenlegi struktúrával kapcsolatos bírálatot megfogalmazó megjegyzéseinek egyike éppen az, hogy alacsony az előadások kihasználtsága, így szerencsésebb volna kevesebb bemutatót tartani és kisebb előadásszámot vállalni. (Aminek nemcsak a fenti operakoncepció mond ellent, hanem az a tény is, hogy saját évadtervében Tóth Péter nem tervez kevesebb bemutatót). Peller Károly elképzelései e tekintetben konkrétabbak. Számára a szegedi operajátszás mennyiségi és minőségi garanciáját a Magyar Állami Operaházzal folytatandó együttműködés jelenti. Ha jól olvasom ki a pályázatból, a jövőben a szegedi bemutatók a budapesti előadások sajátos remake-jei lennének, vagyis a rendezést, díszleteket-jelmezeket a MÁO adná, az pedig változna, hogy a szerepeket milyen arányban játszanák szegediek, illetve vendégművészek. A mellékletek között megtalálható a MÁO főigazgatójának, Ókovács Szilveszternek a Peller Károly sorait megerősítő szándéknyilatkozata is. Kérdés persze, hogy mi lesz a megállapodással, ha a posztjára jelenleg újrapályázó Ókovács netán nem jár sikerrel, de még nagyobb kérdés, hogy művészi szempontból mennyire szolgálja a szegedi opera progresszív fejlődését, ha a jövőben remake-ek képezik majd a repertoárt.
A műsorrend módosulása a további zenés műfajokat is érintené. A nagyszínház mindhárom elképzelés szerint alapvetően az operának és a szórakoztató műfajoknak adna teret (kiegészülve a Szegedi Kortárs Balett bemutatóival és esetleg egy-két látványosabb klasszikussal), Tóth Péter kinevezése esetén azonban a kamaraszínház profilja is megváltozna. Igaz, ezt a pályázat egyértelműen nem mondja ki, de árulkodó, hogy az első évadban Tóth a Kisszínházba két musicalt, egy bohózatot és egy krimit is tervezne. Peller Károly pedig Huszka Jenő Operettfesztivállal kezdené az évadot. Ezek a különbségek végképp felerősödnek, s már-már koncepcionális különbségekké válnak akkor, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok-ról van szó. Azért csak „már-már”, mert abban mindhárom pályázat megegyezik, hogy a szabadtéri játékok funkciója, nézőközönsége eltér a kőszínházétól, hogy itt különösen fontos a bevétel, hogy az óriási nézőterek kihasználtsága elsődleges szempont – ám a tekintetben eltérőek a vélemények, hogy mindez hogyan érhető el. Barnák László szerint úgy, ha a műsorterv a valóban népszerű műfajokra, elsősorban a musicalekre, zenés játékokra, operettekre koncentrál, s így a repertoárról nemcsak a próza, de az opera is kiszorul. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a szórakoztató színházi bemutatók többsége ősbemutató vagy magyarországi bemutató legyen. Peller és Tóth ezzel szemben hisznek az opera népszerűsíthetőségében, s a teltházat elsősorban a műfaj kimagasló előadóművészeinek, sztárjainak meghívásával próbálják biztosítani (ami egyébként az évközi előadásoknál is tervként szerepel). Biztosan nem könnyű dilemma ez, hiszen az opera kiszorulása a Dóm térről egy nemes tradíció végét jelentené, másfelől nem egészen vagyok meggyőződve arról, hogy az opera iránt nem érdeklődő közönséget a sztárok felléptetése automatikusan Szegedre csalogatná (már csak azért sem, mert ha valakit egy műfaj nem hoz lázba, vélhetőleg a sztárjait sem ismeri). Vagyis úgy érzem, hogy a hagyományok életben tartásához további tervek, ötletek, érvek lennének szükségesek.
És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a legfontosabb különbséget jelenti a pályázatok között: a konkrétumokhoz. Az persze természetes, hogy a belülről pályázó Barnák László munkája több konkrétumot tartalmaz riválisaiénál, a különbség mértéke viszont már nem az. Barnák pályamunkájában nem is maga a gondosan és hosszan megírt beszámoló a legérdekesebb (bár természetesen nagyon fontosak azok az eredmények is, amelyekről beszámol: fesztiválok, nemzetközi együttműködések, függetlenek rendszeres meghívása, a színházpedagógiai program projektjeinek felfuttatása, a kortárs magyar és külföldi drámák rendszeres bemutatói, a színházi dolgozók egzisztenciális körülményeik javítása stb.), hanem az, hogy az elért eredményeket egy folyamat részeként láttatja. Vagyis nem az a pályázat kicsengése, hogy minden így folytatódik ezután is, hanem a továbblépés mikéntje a hangsúlyos. A legfontosabb változás, hogy Barnák egy művészeti tanácsot kíván létrehozni, amelynek rajta és az operatagozatot vezető karmesteren túl tagja lenne három szerződtetett rendező is. Ez nemcsak a vezetői struktúrát tekintve fontos lépés, hanem azért is, mert ezáltal egy saját rendezői kar működhet a színházban, ami éppúgy garanciája lehet a művészeti program sokszínűségének, mint a színészek változatos foglalkoztatottságának, vagy éppen a megfelelő társulati munkamegosztásnak (jelenleg a vidéki társulatok közül csak a kiemelkedő művészi színvonalú Miskolcon és Székesfehérvárott létezik ez a szervezeti forma). Ráadásul a három kiszemelt rendező – Fábián Péter, Koltai M. Gábor és Tárnoki Márk – személye is minőségi garanciát jelent. S ha már az új munkatársaknál tartunk, annak is hangsúlyos üzenete van, hogy a jövőben Dobszay Péter személyében nagyon fiatal karmester vezetné az operatagozatot.
Peller Károly munkatársai elismert és szegedi beágyazottsággal rendelkező művészek lennének. A prózai tagozatot Szilágyi Annamária, az operatagozatot László Boldizsár vezetné, hozzájuk csatlakozna zenei vezetőként Makláry László, vezető karmesterként pedig Pál Tamás. A munkatársak elkötelezettségét jelzi, hogy a pályázat őket közvetlenül érintő fejezeteit maguk írták – ám e fejezetek kérdőjeleket hagynak maguk után. Szilágyi Annamária például igen rokonszenves sorokat ír a társulat működéséről, az ideális alkotói légkörről, a művészek és a vezetők viszonyáról, de alig valamit a prózai tagozat művészeti koncepciójáról. Sőt, az sem derül ki a pályázatból, lesz-e, lehet-e önálló művészi elképzelése a tagozatvezetőnek, vagy az ő feladata inkább az érdekképviselet, míg a koncepciót a főigazgató maga határozza meg. S nem világos az sem, pontosan hogyan, miként oszlik meg a hatásköre a másik három vezetőnek, ők mit határozhatnak meg – főképp abban az esetben, ha a repertoár gerincét tényleg a MÁO remake-jei adják majd. Mivel szerződtetett rendezője a pályázatból kiolvashatóan nem lesz a társulatnak, a vendégül hívott alkotók névsorából, illetve a tervezett bemutatókból próbálom kiolvasni az arculatot. Ez utóbbi eleve kevés sikerrel kecsegtet (a pályázatok szinte mindig nyomatékosítják bennem azt a kedvezőtlen benyomást, hogy a magyar színházi repertoárt ugyanannak a néhány tucatnyi szerzőnek a relatíve ismert drámái képezik, és nagyítóval kell keresni az évadtervekben azokat a műveket, amelyek többé-kevésbé eltérnek a sztenderdtől), a meghívott rendezők névsora pedig minden szempontból túl vegyes ahhoz, hogy határozott arcélt rajzoljon ki. Az operák esetében az sem teljesen világos, hogy a pályázatban feltüntetett alkotókra új előadások rendezőjeként számít-e Peller Károly, vagy csupán egy korábbi munkájuk lesz látható. Vagyis, hogy például Kovalik Balázs valamely régebbi (remélhetőleg Makláry László tetszését is elnyert) rendezése lesz újra műsoron, vagy abban bízhatunk, hogy hosszú évek után ismét Szegeden fog majd dolgozni. A sok bizonytalanság közepette három dolog látszik egészen bizonyosnak Peller Károly kinevezése esetén: erős zenés színházi dominancia, a Magyar Állami Operaház bemutatóinak remake-jei és a Huszka Jenő Operettfesztivál.
Tóth Péter pályázata még több kérdést hagy megválaszolatlanul. Ritkán olvasni ennyire zavarba ejtő munkát, amelyben voltaképpen sok méltánylandó gondolat, megfontolásra érdemes felvetés fogalmazódik meg, ám ezek egy részének teljesen ellentmondanak a leírt konkrétumok, más részük pedig nem konkretizálódik, hanem megmarad az ötletek, felvetések szintjén. Merthogy olvasni lehet a pályázatban többek között flashmobokról, „megállószínházról”, újévi hangversenyről, utcabálról, a társulattal dolgozó negyed- és ötödéves színinövendékeknek odaítélendő ösztöndíjról – anélkül, hogy ezek háttere, részletei alaposabban körvonalazódnának. Az sem derül ki, miként folytatódna vagy változna az elismerő szavakkal méltatott színházpedagógiai program. És amilyen örvendetes olvasni, hogy Tóth Péter fontosnak tartja a kortárs drámaírók felkérését, sőt azt is, hogy remek prózaírókat kérnének fel drámák megalkotásra, olyannyira csalódást kelt, hogy a felkérendő szerzők névsorát nem ismerjük meg. Kérdés továbbá az is, hogy ez miként egyeztethető össze a kamaraszínház már említett, az évadtervből kiolvasható profilváltásával. A zenés színház térhódításának megfelelően az legalább következetes döntésnek tűnik, hogy a prózai tagozat vezetője Nagy Viktor lenne, akinek neve ezidáig nem forrt össze sem a színházi progresszióval, sem a korszerű, változatos, sokműfajú népszínházzal. Mivel a pályázat melléklete, amely az együttműködésre felkért rendezők szándéknyilatkozatait is tartalmazza, nem nyilvános, nem tudni, kik rendeznék a bemutatókat (szerződtetett rendezőkről itt sincs szó), így tényleg nem könnyű megmondani, hogyan valósulna meg a gyakorlatban Tóth Péter népszínházi koncepciója.
Egy ilyen elemzésnek természetesen nem dolga sem eredményt hirdetni, sem a fenntartói szempontokat firtatni. A pályázatok összevetéséből annyi azonban bizonyosan kiolvasható, hogy Barnák László kinevezése esetén egy fokozatosan erősödő, újabb alkotókkal bővülő, új és ígéretes vezetői struktúrát kiépítő, a népszínházi keretet tartalommal megtöltő koncepció érvényesülhetne. A kérdés alighanem az, hogy a fenntartó ezeket a szempontokat tartja-e meghatározónak, vagy a másik két kandidálás valamelyikében lát-e olyan művészeti vagy gazdasági konstrukciót, amely mind e pályázatok homályos pontjait és ellentmondásait, mind a jelenlegi vezetés eddigi eredményeit és perspektíváit zárójelbe tudja tenni.
forrás: https://szinhaz.net/
