„Ez a három év zsákban táncolás volt…”– Interjú Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház leköszönő zeneigazgatójával a közelgő Kalóz-bemutató apropóján
- Eredetileg a Falstaff lett volna, azt is hirdettük meg. Utána jöttek szép sorjában a válságok. Bezárunk vagy nem zárunk be? Kiengedi-e az Operaház a tervezett énekeseket vagy sem? Az Operaház persze beleállt a kérdésbe, de már azután, hogy teljesen megterveztük az évadot és ki is hirdettük, teljesen hozzájuk igazodva. Így az az énekesünk, akit a címszerepre szántunk, visszalépett az összes szegedi fellépésétől. (Majd elmaradt az a produkció, amiért lemondta a szegedi állását, az operai ígért előadásszáma jelentősen megcsappant, majd a gázsiját levitték a felére.) Fontos volt, hogy nem hívhattunk vendégeket a válságból következő szűkös anyagi lehetőségeink miatt, mindent a társulattal kellett megoldani. Így hát körülnéztem, mi az a (lehetőleg) Verdi-opera, amit a meglévő csapattal ki tudnánk állítani? Végignéztem a lehetőségeket és A kalózra esett a választásom, ami a lehetőségeinkhez igazodva nagyszerűen kiosztható.
- Négy főszereplő van benne…
- Igen, két szoprán, egy tenor és egy bariton. Minden énekesünknek előrelépés ez a feladat. Nem irreálisan nehéz, de benne van épp a szükséges mérték a továbblépéshez. Ehhez pluszként jött rá, hogy színpadon először kerülhet közönség elé Magyarországon, folytathatjuk a Stuart Máriával elkezdett folyamatot. Amikor először lezongoráztam magamnak, rájöttem, hogy elementárisan erőteljes zene. A kétkedőkkel szemben pont nem az a baj, hogy nincs benne dallam, hanem az, hogy nagyon is sok, nagyon kevés idő alatt. Ekkor Verdinél még nem működött az a szűrő, hogy egy dallam mennyi mindenre elég, így sokszor sűrűbb, mint kéne. Utána körülnéztem a nagyvilágban és látható volt, hogy nagyon sok helyen adják, csak éppen nálunk nem került idáig színpadra. Ez már a 13. operája volt Verdinek, tehát nem egy kezdő ügyetlen munkájáról van szó. De az elsődleges szempont az volt, hogy a társulat meg tudja oldani. Reméljük, hogy aki eljön és megnézi, örömmel fogja felfedezni egy zseni eddig itthoni színpadon még sosem hallott darabját. Verdi már itt is elmondhatatlanul sokat tudott a szakmáról.
- Azzal az attitűddel sokszor találkozik az ember, hogy miért adunk ismeretlen operát a népszerűek helyett? Utána meg gyakran kiderül, hogy a korábban lesajnált darab egy remekmű.
- Ez nem remekmű, de bőven átlagon felüli opera. Hol tudok én veszíteni nézőként, ha elmegyek rá?
- Verdi a „gályarabság éveinek” nevezte azt az időszakot (1846-50 között), amiben A kalóz keletkezett. 1847-ben három premierje volt, utána jött A kalóz, majd 1849-ben két újabb dalmű, 1851-től sorban a nagy triász, a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, ami végképp felhelyezte a komponistát a legfelső polcra.
- A kalóz előképként ott van minden későbbi Verdi-darabban. Ott van benne az Otello nyitójelenete, nem lenne nélküle a Traviata III. felvonásbeli fokozása, a Rigoletto záróképe és sorolhatnánk bármeddig. Verdi ilyen darabokon csiszolta tökéletesre a tudását.
- Nekem az a szituáció a kedvencem, hogy két nő rajong egy férfiért, aki már döntött valamelyikük mellett. Ugyanaz a helyzet, mint az Aidában vagy a Don Carlosban húsz évvel később.
- Igazából semelyik nő mellett nem dönt, a darabot áthatja az elkötelezett halálvágy, ami fűti Corradot, a kalózvezért. De ez a fura, nagyon vadromantikus szerelmi háromszög fantasztikus jelenetekre adott lehetőséget Verdinek. Csodálatos nagy duettet komponált Gulnara és Corrado között, középen egy elképesztő viharjelenettel. A darab tele van lélektani boncolgatással, ami rendkívül fekszik a komponistának. Arról nem is beszélve, hogy olyan svung, olyan energia hatja át az egész művet, ami egészen letaglózó. Minden egyes jelenet magával ragadja a hallgatót, mert végig sugározza a zseni keze nyomát.
- Hogy fogadta a társulat a darabot? Senki nem arra készül a tanulmányai során idehaza, hogy majd A kalózt fogja egyszer énekelni. Nincs benne egyik zeneakadémiai példatárban sem egyetlen ária belőle, hogy ezt meg kell tanulnod, ha énekes akarsz lenni.
- Én Medora áriájával találkoztam életemben egyszer. Nálunk úgy működött, hogy amikor megtaláltam a darabot, elküldtem az adott énekesnek, hogy találtam egy nem játszott Verdi operát, amiben lenne számára egy nagy szerep, nézze meg. Megkapták a kottát és néhány felvételt (merthogy a magyar közhiedelemmel ellentétben rengeteg felvétel létezik hatalmas nevekkel, ami szintén nem a gyengébb darabok ismérve). Azzal küldtem el nekik, hogy csak akkor vágunk bele, ha érdekli őket és van hozzá kedvük. Nem kellett hozzá félóra, hogy visszaírjanak, hogy milyen fantasztikus, csináljuk mindenképpen.
- És onnantól ment, mint kés a vajban?
- A baritonunkat, Szélpál Szilvesztert féltettem egyedül, mert ez neki most még eggyel nagyobb feladat a kívánatosnál. A többieknek viszont pont időben érkezett. Épp ezért Szilvesztert már augusztusban elküldtem korunk egyik legjobb bel canto szakértő korrepetitorához, Alessandro Amorettihez, aki épp Bécsben próbált és egy hétig dolgoztak együtt a szólamon. Így a próbafolyamat kezdetére, márciusra Ő már tökéletes szereptudással érkezett, volt ideje lassan és komótosan magára szedni az összes fontos dolgot, ami ehhez a szerephez kell. Félre értés ne essék: nála nem az volt a kérdés, hogy el tudja-e énekelni, hanem az, hogy megtud-e felelni a szólam hangkarakterének, hősbaritoni elvárásainak. Ő az egyik leginkább strapabíró, terhelhető énekes, ez a része nem volt kérdéses. A hősbariton színért, a magvasságért kell dolgozni. Amúgy biztos, hogy egyszer valahol ott fog kikötni, mert szinte korlátlan magasságai és korlátlan terhelhetősége van.
- Figyelve az énekeseidet, azt hallom, hogy Szélpál Szilveszter és Tötös Roland is folyamatosan építkezik, egyre jobb előadásokat produkál. Egyre szélesül a paletta, egy mélyebb kifejezési formákat lehet hallani tőlük, de a hölgyek is előadásról előadásra jobban teljesítenek.
- Ez a társulati lét előnye, egy igazgatónak – szerintem – kutya kötelessége, hogy fokozatosan terhelve építse fel a szólistáit.
- Milyen lesz a rendezés, ami Göttinger Pál munkája, akivel Te régóta dolgozol együtt?
- Ránki Györgyöt egyszer megkérdezték, hogy milyen stílusban komponál és azt válaszolta, hogy neonormálisban. Göttinger Pali is neonormálisan rendez. Nincs kifordítva-befordítva a cselekmény, csak a pszichére, a darab pszichológiájára utazik. Ahogy mondja, Ő a lebonyolításért felel. Ez az a darab, amelyiknek összes főhőse azt éli meg, hogy ő nincs a helyén. Mai terminussal élve: mindenki életközepi válságban van. Ezen pszichológiai utazás mentén van a darab megrendezve. Tekintve a színház ismert anyagi lehetőségeit, minimalista díszleteink vannak, de szerintem szép és látványos előadás lesz.
- Ejtsünk szót A kalóz kapcsán Rólad is, ugyanis zeneigazgatói működésed legutolsó premierje lesz. Úgy tűnik, hogy ugyan Barnák Igazgató Úr megnyert egy újabb ciklust, de Te nem vállaltál vele még egy szakaszt. Önként dalolva mégsem folytatod. Miért nem?
- Összetett problémakör, de megpróbálom felfejteni az elejéről! Amikor én ezt a feladatot elvállaltam, már folyt Barnák Laci ciklusa. Már akkor tudtuk, hogy kicsivel több, mint három évre szól a megkeresés. Egy igazgatói ciklus általában öt év, én ebből kaptam hármat. Azért vállaltam el, mert Szeged emberemlékezet óta az ország második legnagyobb operai játszóhelye. Megvannak benne azok a lehetőségek, amikben én hiszek és ki akartam próbálni. Főbb vonalakban: a társulati működés, és a társulaton belüli normális kommunikáció, az odaforduló figyelem, mert csak így lehet bármit elérni. Lassan huszonöt éves színházi pályafutásom alatt ezekkel elvétve találkoztam csak és úgy voltam vele, hogy ez engem érdekel, akár mint pusztán kísérlet is, hogy lehet-e manapság ilyet? És volt még egy nagyon személyes indokom. Egy teljes évig dolgoztam Oberfrank Gézával az Operastúdióban 22-23 éves koromban és gyakorlatilag tőle tanultam mindent az operai szakmáról, őt tartom operai mesteremnek. Imádta Szegedet, bármennyire is úgy érezte, hogy Őt innen elüldözték, mégis csodás emlékeket őrzött róla. Azt gondoltam, hogy a Tőle tanult dolgok miatt is meg kell próbálnom, és többször is a lelkemre kötötte, hogyha úgy alakulna, akkor mindenképpen menjek oda dolgozni. Pont két hónappal a pandémia kitörése előtt volt, amikor igen mondtam erre a dologra.
- És utána elért minden, ami egy színházat elérhet, válság 1-2-3, bezárás, szünetelés, egyedül épület felújítás nem volt.
- Így van, amikor igazán elkezdhettem volna, abban a pillanatban kitört a pandémia és hiába volt épületünk, abban nem játszhattunk semmit, be se mehettünk. Annak idején azt mondtam, hogy én vagyok a legzeneibb zeneigazgató, mert egy hatalmas koronás szünettel indítottam. Az volt az első feladat, hogy szinte vadidegen emberként hatvanvalahány emberért kellett küzdeni, akikkel nagyrészt addig egyszer találkoztam. Kapásból azzal indítottam, hogy ki kellett találnunk, hogy miért ne rúgjanak ki harminchárom fő kórustagot és tizenkét fő táncost, az énekes szólistákat, karmestereket, korrepetitort, még ha nincs is szokásos munkavégzés. Mert érkezett olyan javaslat, hogy mindenkit küldjünk el és majd visszafoglalkoztatjuk őket, ha újra lehet dolgozni. Tanulságos volt, hogy el kellett magyarázni az illetékeseknek, hogy miért nem jó üzenet az embereknek, hogy amikor szarban vagy, kirúgunk, majd, ha jó lesz a helyzet, akkor jöhetsz újra. Majd a későbbi időszakok is csak az irgalmatlan mennyiségű válságról szóltak. Mikor a koronavírus úgy-ahogy lecsengett, kitört az Operaházzal az az áldatlan diskurzus, amit egyszerűen csak Ókovács-válságnak lehet hívni, ami a mai napig nem oldódott meg, sőt.
- Nekem abban az volt a legszomorúbb, hogy a vidéki társulatvezetőkkel közös fellépés sem segített.
- Nézd, az Operaház főigazgatója elhatározta, hogy rendeletileg és egyik napról a másikra megszünteti a kikérők rendszerét. Aminek az egyik mellékhatása lett, hogy ellehetetlenítette ezzel a vidéki operajátszást, mert egyik vidéki színháznak sem volt önálló operajátszásra alkalmas társulata. Ezt sikeresen véghez is vitte, hiszen mára vidéken mi maradtunk egyedül állva, mi is csak félig-meddig. A főigazgató (és köre) nem értette meg, hogy ha nincs vidék, nem lesz utánpótlása sem, hisz nincs, ahol beleszeressenek Pesten kívül a műfajba, akár nézőként, akár leendő művészként. Ezt a szituációt képtelen volt felelősségteljesen kezelni. Személyes hepciáskodásnak tekintette akcióinkat, elzárkózva bármi valódi egyeztetéstől az énekesek foglalkoztatását illetően. Miután látványosan nekimentem a Nagy Fehér Embernek, elfogyott körülöttem a levegő, ha Szegedről volt szó, akkor onnantól biztosan nem nyert egyetlen pályázatunk sem. A vidéki zeneigazgatók összefogása is csak az elején működött, aztán beindult az Ókovács-féle szalámigyár és szépen leszeletelte az összefogást.
- Majd jött a gazdasági válság.
- A bő három év alatt én semmi egyebet nem csináltam, csak válságot kezeltem, soha nem volt egy normális, nyugodt pillanatom. Nem lehetett valódi zeneigazgatói dolgokkal foglalkozni. Miközben egyik válságstábtól a másikig üléseztünk, volt olyan három hónapom, amikor négy teljesen új évadot raktunk össze mindig az újabb rossz dolgok kiderülése okán. Ez nem normális. Miközben másik részről folyamatosan próbáltam az emberekkel elhitetni, hogy érdemes csinálni, mert minek rakunk mi össze bármit is, ha nincs kinek. Amiről azt hittem, hogy milyen jó lesz kipróbálni, az átment 0-24-es válságmenedzseléssé. Az eredeti elképzeléseimet, a társulatépítésről, műsorpolitikáról maximum 15 %-ban sikerült megvalósítani. Nem azért, mert ellenállásba ütköztem Barnák Laci részéről, hanem mert lehetetlen volt.
- A helyi fogadtatás sem volt ideálisnak tekinthető.
- Igen, mindehhez hozzájárult Szeged, nevezzük úgy: kulturális elitjének tökéletesen kitapintható ellenszenve. Pusztán a tény, hogy kik helyére kerültem ide, predesztinálta sorsomat. Még otthon voltam Gödön, amikor már vesztettem Szegeden. Minden egyes lépésemet ez kísérte. Hogy az, amit döntök, az csak dilettáns és rossz lehet. Az obligát mondat, ami végig kísérte szegedi három évemet: „itt soha nem volt ilyen, de ha ragaszkodsz hozzá…” Pedig nem túrtam ki senkit a helyéről, nem én jelentkeztem a munkára, hanem engem kerestek meg és ez nem ugyanaz a dolog. De ez az égvilágon senkit nem zavart abban, hogy előre beárazzon. Jó példa erre a Szegedi Operabarátok: az első időkben, ha kinéztem a nézőtérre onnan tudtam hova szól a bérletük, mert azok a helyek biztosan üresek voltak. Ez mára azért változott valamelyest, de képzelheted hogyan esik egy kezdő zeneigazgatónak ez, aki azért jön, hogy az ő általuk állítólag hőn szeretett műfajt újra fellendítse és nem mellesleg nekik okozzon örömöt. Az ember elfárad egy idő után, hogy egyfolytában mindenki ellen menjen. S miután azt éreztem, hogy a felülről, kormányzati szinten érkező kivéreztetésünk is mindennapos, el kellett gondolkodni azon, hogy az én személyem valóban hasznos-e Szegednek.
- Úgy döntöttél, hogy nem akarod a további életed ilyen folyamatos vívással tölteni.
- Igen, mert visszatérve Oberfrank Gézára, az a nosztalgikus döntésem, hogy ezt a helyi gyökereim nélkül elvállaltam, ugyanúgy visszaütött, mint nála. Eszem ágában sincs az ő nagyívű és volumenű munkáját összehasonlítani az én szárnypróbálgatásaimmal, de a jelenség hasonló, csak az évszám más, de pár szereplő még mindig ugyanaz. A múltkor odajött hozzám egy idősebb énekkari tag, aki már itt volt, amikor az Öreg zeneigazgató volt Szegeden. Azt mondta, hogy Ő utoljára akkor szeretett úgy itt dolgozni, mint most. Mondtam, hogy nagyon kedves, de én akkor is elfáradtam. Oberfrank iránti tiszteletem és szeretetem miatt már így is továbbvittem, mint ahogy épeszű embernek kellett volna a körülmények dacára.
- Én is ellent kell mondjak, még ha értem is az indokaidat. Mert ahogy ment az idő, azt láttam, hogy ugyan a vidéki operatagozatok ugyanezen válságkezelés közben szép lassan elhalnak, előbb egyre kevesebb operát játszottak, majd eljutottak az „inkábbnemjátsszunkoperát” állapotba, de Szeged rendre hozta a bemutatóit. Most is egy magyarországi Verdi-bemutató ürügyén beszélgetünk.
- Ez igaz, de amikor a harc felzabálja az idegrendszeredet, akkor egy idő után megáll a tudomány. A magyar kulturális életben a vidéki operajátszást illetően rettentő nehéz olyan eredményt felmutatni, amit teremtésnek, építkezésnek lehet hívni. Több a „ne ugrálj, mert nem is olyan rossz ez így, lehetne rosszabb is” szemlélet, mint a diskurzus arról, hogyan lehetne jobb. És én ilyen közegben csak hibázni tudok, és hibáztam is sokat. Nem vagyok jó kommunikációban, sőt kifejezetten gyenge abban, ahogy a városon belül, az úgymond potentátokkal kellene kapcsolatot tartani. Nagyon nagy hibám, hogy nem tudtam egyáltalán pénzt szerezni. Ha elmondom Neked, hogy a Bohémélet díszletét, jelmezét, a kellékeket, a színpadi zenészeket milyen kevés pénzből oldottuk meg, aki ért hozzá, elborzad vagy kinevet vérmérséklettől függően. Nem tudtam segíteni azon, hogy milyen sovány pénzekért dolgoznak itt az emberek. Ezért akkor is felelősséget érzek, ha én semmiféle gazdasági döntést nem hozok a pozíciómból fakadóan. Nem tudtam az utánpótlás kérdését megfelelően kiépíteni, elindítani. Hogy legyen elég énektanár, hogy figyelni tudjunk azokra a kórustagokra, akik egyszer majdan lesznek (vagy lehetnek) valakik. De a színészmesterség állandó fejlesztésének hiányát is kudarcnak érzem. Persze, ez is mind pénzkérdés. Igaz, hogy sikerült néhány jó pianinót szerezni, de a körülményeket nem sikerült igazán jobbá tenni, lásd a balett terem és gyakorlók állapota. A Vaszy-szobát már a saját pénzemből, saját energiáimból újítottuk fel néhány kollégával, mert még kb. 1967-es cigarettanyomok voltak ott a szőnyegen és tényleg szégyenteljes volt, hogy ez a sötét és poros szoba a tagozatunk központja. És egészen biztos, hogy lehetett volna az Ókovács-konfliktust is jobban kommunikálni, mert én túl forrófejű és türelmetlen voltam ennyi gőg és cinizmus láttán. Így csak azt értem el, hogy "Dinyés fel akarja rúgni az Operaház többszáz éves hegemóniáját és kristálytiszta működési rendszerét a magyar zenei életben. De elszámította magát, az Operaház ellenáll és kibírja ezt is." Nem pontosan idézek, de ilyen légből kapott elferdítések tényleg elhangzottak Ókovács szájából.
- Oké, én mondom a másik oldalt. Ha harminc év múlva valaki visszanéz erre a szegedi időszakra, akkor majd azt konstatálja, hogy jé, a Dinyés idején Szegeden sorban játszottak olyan darabokat, amiket máshol egyáltalán nem. Hogy újra színpadra került 60 év után A bűvös vadász és először itt hangzott el a Stuart Mária, színpadon Verdi Kalóza és így tovább. (És ezek ott lesznek – legrosszabb esetben, hogy stílszerű legyek, kalózvideók formájában – a gyűjtők winchesterein.) Emellett elhangzott jónéhány klasszikus alapmű is, Don Giovanni, Bohémélet, Denevér, stb. Ez az időszak már kellően dokumentált lesz, nem csak üres nosztalgia vagy kósza feljegyzés fog erről az időszakról megmaradni, mintha a XIX. században lennénk. És!!! Ezzel párhuzamosan a magyar vidéki operajátszás permanensen leépült, nem is részletezem, mert másutt általában csak a lemondott előadások tényét sikerült rögzíteni. És majd az utókor krónikása leveszi e teljesítmény előtt majd a kalapját, ahogyan én is. Az egykori szegedi zeneigazgató meg valami 15 %-ot emlegetett…
- Értem. A történelem egy dolog, mert 30 év múlva ez már az, a most megélt hétköznapok meg egy másik. Amikor hó vége felé sírdogálva egy próbán odaül melléd az egyik vezető kórustag, hogy jelenleg 720 forint van a számláján és nem tudja mit csináljon, mert már van plusz állása a színház mellett, de így se jön ki, akkor nem a dicsőséges "30 év múlva majd visszatekintenek" jut az eszembe. És ő azért van ott, mert imádja a színházat, annak ellenére, hogy filléres gondjai vannak, pont ebből az imádatból kifolyólag. Jelenleg egyáltalán nem világos a külvilág és az operáért, művészetért rajongók számára, hogy nem a vezetők az igazi hősei ennek a mai kulturális érának, hanem az általuk vezetni próbált tagozat tagjai a soha meg nem énekelt hősök. Itt Szegeden nem azért van még operajátszás mert én úgy akarom. Akarhatnám bárhogy, ha nem ezek az emberek lennének itt, akik olyannyira elkötelezettjei ennek a szakmának, hogy nyomorogni is hajlandóak miatta. Nonszensz művészeti elvekről, meg ellenkező táborokról, felfogásról beszélgetni, amíg azon megy vidéken a harc, hogy kiszámíthatóvá tegyem a próbatáblát, hogy nyugodtan tervezve tudjanak menni máshova is dolgozni. Amíg minden egyes kórus- és tánckari tagnak másod- és harmad állása van, mi alapján várhatunk el színvonal emelkedést? Ha nem teremtem meg annak a lehetőségét, hogy kizárólag ezzel foglalkozzon, nem várhatom el tőle a fejlődést sem. Mindenki erőn felül teljesít, amiért én hálás vagyok, de semmi mással nem tudom honorálni. Amíg azt tapasztalom, hogy a színpadon lévő próba, vagy előadás az életből való kikapcsolódás számukra, addig ez a világ nincs rendben, mert nem a hivatásukká válik, hanem szép lassan a passziójukká. És félreértés ne essék: kiemelkedő tehetség és ember-anyagról beszélek Szeged kapcsán, egyetemen végzett művészekről, nem amatőr kezdők összegereblyézett gyülekezetéről! Mindegy hova nézek, kórustagok, táncosok, szólisták irányába, mindenhol a szakma iránti alázatot és imádatot látom, mert más nem tarthatja őket itt. Nem lesz jobb a dolog addig, míg jelentősen több pénz nem érkezik az ágazathoz és Szegedhez. Számomra pedig világossá vált, hogy én ennek gátja vagyok. Ezen problémák közt őrlődtem éjjel-nappal, aminek következtében egy szép nagy, hamisítatlan kiégést sikerült produkálnom. Tavaly nyáron jutottam el idáig, majd évad elején elmondtam Barnák Lacinak, ahogyan azt is, hogy maximálisan segítek a pályázatában, meg utódot keresni, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az átállás, de én visszavonulok ettől. Mert teljesen szétszed, hogy nem tudom ezt megoldani és azt látom, hogy magam vagyok a legfőbb akadálya ennek. Nem rendelkezem olyan tudással, hogy kiutat tudjak mutatni ezekből a hétköznapokból az emberek számára. Bár ez a felismerés megkönnyebbülést jelentett számomra, biztosan nem szabadott volna eddig eljutnom.
- Ha most visszanézel erre a három évre, azért biztos van olyan momentum, vagy eredmény, amire büszke vagy.
- A kiégés legbiztosabb jele, hogy jelenleg nem tudok Neked ilyet mondani. Majd egyszer biztos lesz ilyen. Nem volt maradéktalanul boldog pillanat, én elsősorban egyfajta küzdésmalomnak éltem meg ezt az időszakot. A legjobb része az életemnek az itteni fiatalok felfedezése, segítése volt, akikben ott van a jövő. Varga Anna debütálása A bűvös vadászban, Szélpál Szilveszter eljuttatása a főfoglalkozású énekesi léthez, Máthé Beáta és Ferenczy Orsolya valódi fachjának a megtalálása. Tötös Rolandot nem engedni elkallódni és fejleszteni a mély hangjait. Ahogy Ferenczy Orsolya nem engedte Kónya Krisztát elkallódni hangilag, megint egy olyan szívmelengető történet volt, ami csak Szegeden történhet meg. Vagy a fiatal rendező hallgatóknak csinált vizsgaelőadás, amiben csak kórustagok léptek fel szólistaként. Látni, ahogy Hajdú Anita fejleszti a táncosait és hatalmas sikerű önálló előadást hoznak létre évtizedek óta először. Flórián Gergely elkötelezett munkáját nézni, ahogy lépésről-lépésre emelte a színvonalat a kórusnál. Taletovics Milán fáradhatatlan munkáját megtapasztalni, ahogy a színház napi működéséért dolgozik. Ez mind nagybetűs eredmény. De nem volt egyetlen előadás sem, amire minden szempontból csettintenék. Sajnos a körülmények miatt nem is nagyon lehetett, mivel, ha egyáltalán létrejött egy előadás, az már maga az eredmény volt.
- Majd beszélgessünk erről tíz év múlva is. Lehet, hogy akkor már a szegedi külvilág is vissza fog csatolni.
- Lehet, hogy így lesz. De ahhoz túl keveset játszottunk, játsszunk, hogy tartósan nyoma maradjon. Hiszek abban, hogy jóval több operát kell ahhoz adni (vállalva annak ódiumát, hogy olykor félházak előtt), hogy újra komoly törzsközönség kialakuljon. Egy mostani félház, ha jó az előadás, a jövő évi teltház záloga. De ez egy minimum ötéves program kell legyen. Ezt elindítani még esélyem sem volt a bezárások, válságok miatt. Ez a három év zsákban táncolás volt.
- Mit fogsz csinálni ősztől?
- Kiveszek egy év szabadságot és azzal foglalkozom majd, ami feltölt és igazán érdekel. Már nyárra is lemondtam mindent. Komponálni fogok, egyelőre hosszútávon semmit nem vállalok el, az Operabeavató folytatására is csak nagy nehezen beszéltek rá. Meg szeretném várni, hogy újra hiányozzon az a fajta munka, amit színháznak hívunk. Mindig is komponistának gondoltam magam, még ha a színház vonzott is. Eddig, ha volt felkérés, akkor írtam, most viszont elkezdtem a napi komponálást. Most éppen írok egy a cappella kórusművet, ami már 35-36 percnél jár. És milyen az élet, nemrégiben összefutottam Pad Zolival, a Rádióénekkar karnagyával, aki teljesen magától megkérdezte, hogy nem írnék-e egy művet nekik. Úgyhogy annak ősszel már bemutatója is lesz. Írtam zeneszerző barátaimmal hármasban a Jób könyve oratóriumot, aminek most április 7-én lesz a bemutatója a Magyar Zene Házában. [Az interjú április 1-én készült. - zéta-] Nemrégiben rábukkantam Fellini rádiójátékaira, pompás helyzetek remek párbeszédekkel, lehet, hogy egy jó operaszerűség sülhetne ki belőle. Soha életemben nem esett ilyen jól a komponálás. Úgy érzem, hogy a komponálási képesség az elmúlt évek szunnyadásával nem, hogy nem fejlődött vissza, hanem nagyon is erősödött. Ha ez is Szeged hozadéka lenne, már jó. De Szegedre visszatérve: jó lenne tudatosítani az illetékesekben, hogy Szeged az egyik legpotensebb hely, amivel itthon találkozni lehet a kultúra területén, semmi másra nincs szüksége, csak pénzre. Onnantól már minden fejlesztés csak rajta múlna, nem az adottságain, azok rég megvannak. És olyan hely, aminek az adottságain már nem kell dolgozni, csak a fejlesztésén, elenyészően kevés van jelenleg Magyarországon.
forrás: https://momus.hu/