Göttinger Pál: Akciódús zenés-szórakoztató színház A kalóz 1848-ból

– Nagyon nagy vállalkozás egy opera egy olyan országban, ahol a vidéki operajátszás Szegeden kívül érdemben megszűnt – mondta Göttinger Pál (fotó: Szabó Luca)

Verdi szívettépő operát írt A kalóz történetéből, ahol a szereplők egytől egyig rossz helyen vannak az életben, emiatt mindenki velejéig boldogtalan, mert mindenkit szétszakít a belső feszültség, akárcsak manapság. A cselekmény akciófilmszerűen pörög, a zene nem hagy nyugtot sem a sok szereplőnek, sem a nézőknek. Göttinger Pál a Sly, a Bohémélet, a Négyhangú opera, a Dido és Aeneas, Gianni Schicchi és A köpeny után A kalózt állította színpadra Szegeden. Az előadás június 8-án és 9-én látható. A rendezőt kérdeztük. A Szegedi Tükör interjúja.

– Milyen a szegedi Kalóz?

– Élvezetes volt színpadra állítani, itt még nem rendeztem ilyesmit, csak Kolozsváron, azt is tíz éve. Az itteni korábbiak, a Sly, a Gianni Schicchi, a Köpeny, a Bohémélet – ezek vagy Puccini-darabok vagy Puccini-kortársak, valóságból merítkező jelenetek, bonyodalmas élőképek és megejtő természetesség van bennük. Sok apró részlettel kellett nagyon sokat babrálni ahhoz, hogy a történet jól kiadja magát. A kalóznál viszont nagy képekben kell fogalmazni, ez teljesen más gondolkodásmód. Hatalmas tablók, mozgalmas csatajelenetek, hősök, akik szenvedélyes beállításokban feszülnek össze egymással. Váratlanul akaratosan halad előre a darab, az egész mű 1 óra 35 percnyi zene, négy rövid felvonásban. Mintha akciófilm pörögne előttünk. Megállunk az egyik szereplő nagyáriájára, és ugyan a tempóérzékünk azt diktálja, hogy ez a megpihenés, de egy perc, és már rohanunk is tovább. Verdi a pályája során csak később döntött úgy, hogy több időt szán egy-egy munkájára, és engedi azok cselekményét és a témáit is alaposabban kibomlani. Ez még itt tulajdonképpen a zenés-szórakoztató színháza a kornak, ahol villámgyorsan szalad előre az energikus cselekmény, hatalmas zenekari hangszerelésben. Ez messze a „leghangosabb” darab, amit valaha rendeztem (ezt nem decibelre mondom, hanem túlzsúfoltságra), végig tombol benne a zene, hatalmas kórusok, hatalmas zenekari felrakások szólalnak meg, monumentális az egész.

– Ki választotta ezt az operát?

– Dinyés Dániel zenei vezetőnek fontos volt, hogy jelenlegi állapotában mutassa meg a társulatot, azért is választotta A kalózt, hogy színtiszta itteni nevelésű szereposztásban hozzon létre bemutatót. Ráadásul nagyon nagy vállalkozás egy teljesen saját kiállítású opera egy olyan országban, ahol a vidéki operajátszás Szegeden kívül érdemben eltűnt (reméljük, előkerül). Szeretnék osztozni Dani büszkeségében, igyekeztem aládolgozni. Szegeden egyébként is az a tapasztalat, hogy a delikát dolgokat értékeli a közönség. Én is Wolf-Ferrari egyik sosem játszott művével kerültem ide 2016-ban, de ismertebb szerzőknél is fordult elő ilyen: évekkel később a Donizetti-féle Maria Stuarda is nagy siker lett. Szóval nem gyötör minket agyon a játékhagyomány. (Nevet.) Bár azért az elérhető külföldi felvételeket megnéztem, ki hogyan oldotta meg, főleg a csatajelenetet.

– Az volt a legnagyobb kihívás?

– Lebonyolítani igen. Nagyon rövid időket hagy a szerző, rettenetesen pörgős minden, három ütem erre, négy arra, villámgyorsan történnek a dolgok. Relatíve kevés teátrális lehetőséggel és nagyon sok emberrel kell megoldanunk, hogy mutatós legyen, de közben énekelniük, táncolniuk is nekik kell. A történet szerint az erős akaratú, véres kezű török pasa a háremét a csata kitörésekor bezárja, tehát a nők benn égnének, ha maga a támadó kalózkapitány, Corrado, nem mentené ki őket. Viszont emiatt elveszíti a csatát és rabságba esik. Ez mind nyílt színen, csatazajban és a tomboló zenekar feje fölött le is zajlik előttünk.

– Ha ennyire érdekes opera, miért nem talált rá más is?

– A világban játsszák, idén is lesz két premier, csak itthon nem mutatták be eddig színpadon. A kanonizálódás bonyolult téma, és én nem is vagyok zenetörténész. A 2016-os szegedi Sly szerzőjének, Ermanno Wolf-Ferrarinak például az jutott balsorsul, hogy Puccini kortársa volt. Nagyszerűt csinált pedig, de egy nagyobb zseni kitakarta. Úgy tűnik, ez most az az eset, ahol Verdi saját magának teremtett konkurenciát. Sok hasonló darabot írt ebben az időben, amit úgy hívott: a „gályarabság évei”, elképesztő tempót diktáltak az akkor már hírneves szerzőnek a türelmetlen megrendelők. Előfordulnak bennük hasonlóságok, például a Kalóz és Haramiák esetében. A zseni felmutatja és egymás mellé rakosgatja az eszköztárát, de nincsen még gondosan elmunkálva az illesztéseknél.

Ennek köszönhető esetleg, hogy A kalóz megbukott a bemutatón?

– Hát az ő százhetvenöt évvel ezelőtti trieszti nevükben nem nyilatkozhatom. Messzemenő következtetéseket azért nem vonnék le ebből, hiszen a Carmen, sőt a Traviata is megbukott először. Ez az egyik nagyszerű tulajdonsága a színháznak, hogy este tízkor vége, másnap egy másik nap kezdődik, a művészek más tehetségállapotával, másik közönséggel – egy másik találkozás. Én egyébként is szeretem nézni-hallgatni a delikát dolgokat, látni, ahogy a zsenialitás és szakemberség működésbe lép. Több korai darabot és kismestert kéne játszani az operaházaknak – a nagymesterek, nagy művek is új fénytörésbe kerülnek általuk.

– Kiket láthatunk a főbb szerepekben?

– Azért is élvezetes ez a darab, mert nem egy főszereplő áll az élen, hanem négytagú főszereplőgárda, négy fiatal. Az itteni operatagozat derékhada énekli, azok a fiatalok, akik szeretnének névjegyet letenni, országosan és akár nemzetközi szinten forogni: Tötös Roland, Szélpál Szilveszter, Ferenczy Orsolya és Máthé Beáta, utóbbi Kónya Krisztinával váltva, aki szintén nagyszerűen énekli Medorát. Így létrejön egyfajta generációs átadás, szaktudáscsere is. Ez egy kis társulatban a legjobb dolgok közé tartozik. Itt ugyanis mindenki kórusban nevelkedik, mindenkinek a nagyok adják át, hogy azelőtt mi hogy volt.

– Az elmúlt években sokat dolgozott a társulattal. Lát fejlődést?

– Minden tekintetben. Az énektechnikai dolgokat örömmel hagyom meg másnak, egyrészt van rengeteg műkedvelő szakértője ennek a nézőtéren, másrészt vannak igazi szakértői a zongorák mögött – de a gyarapodó magabiztosságot én is tisztán látom. Szélpál Szilveszter, akivel a Sly idején egy pármondatos szerepben találkoztam először, mára főszerepek tudatos ívét járta be, Aeneastól Don Giovannin át a mostani nehéz Verdi-baritonig, utóbbi ráadásul intrikus. Nagyon jó látni a nyitottságát, és azt, hogy az út minden állomásán nagyon szépen helytáll.

– Milyennek kell lennie rendezésnek, hogy látványossá tegye ezt a „hangos” előadást?

– Gondosan ügyelek arra, hogy az előadásaim ne hasonlítsanak egymásra. Leginkább kézzelfogható a Gianni Schicchi – A köpeny párosnál volt ez, ahol ugyanazon az estén is teljesen más volt a két egyfelvonásos. A kalózban a nagy tablóban fogalmazás volt most a feladat: Tóth Kázmér készítette a teret, Cselényi Nóra a ruhákat. A mű nagyon pontosan szétválasztja a két főszereplő-párost és az ő két féltekéjüket, kalózokét és törökökét. Ez zeneileg és történetmesélésben szintén élesen elválik, nekem viszont egy térben kell mindezt ügyesen megjeleníteni. Úgy, hogy közben stilizált is maradjon, mert a Verdi-operák cselekménye általában nem reális, hanem valamiféle sűrítmény, ami egy más drámában hosszabb idő alatt bomlana ki. Erre is figyelnem kellett.

– A csatajelenetben tűz és víz is előfordul. Miként kivitelezhető ez a jelenlegi anyagi körülmények között?

– Egy vagy két gesztusból kell nagy asszociációkat keltő képeket kihozni: hozzá vagyunk már az ilyesmihez szokva. Cserébe sok-sok embert mozgatnunk: a teljes énekkart, a szólistákat, a tánckart. Óriási léptékről van szó, nagy finálékról.

– Melyik operát rendezi legközelebb Szegeden?

– Nem tudom még, várom, milyen elgondolása lesz a színház új zenei vezetőjének. De boldogan állok a rendelkezésére, ahogy az elődjének (és az ő elődjének) is. Megismertem és megszerettem ezeket az embereket, lassan megbízunk már egymásban.

forrás: https://szeged.hu/