Ötödik évadát fejezi be hamarosan a Szegedi Nemzeti Színház koreográfusa, Hajdu Anita. Nevéhez olyan sikerdarabok fűződnek, mint a Szentivánéji álom, a Szaffi, a Leonce és Léna vagy a Padlás koreográfiája, legutoljára pedig a Hegedűs a háztetőn, amit minden előadás után vastapssal jutalmaz a közönség. Harminc évi szünet után az ő vezetésével mutatkozott be ismét önálló esttel a színház tánckara. Két előadást terveztek, de egy éve nem tudják levenni a műsorról.
– A napokban mutatták be a Hegedűs a háztetőn című musicalt, ami hatalmas sikert aratott, mekkora kihívás volt a koreográfusnak egyszerre ötven embert mozgatni a színpadon?
– Nem ez az első ilyen nagyszabású munkám, mozgattam már hasonlóan nagy tömeget operákban, de az, hogy táncosok, színészek, kórustagok egyszerre táncoljanak, valóban nagy kihívás volt. Szerencsére mindenki nagyon nyitott volt az elképzeléseimre, ez nagyon inspirált.
– Milyen volt a közös munka a rendezővel, Barnák Lászlóval?
– Nagyon szinkronban voltunk egymással, nyitott volt az ötleteimre, én is az övéire és ez nagyon jó csapatmunkává állt össze. A végére egyfajta összművészeti produkció jött létre, a nézők pedig esténként igazolják, hogy összességében is jól sikerült a közös munka.
– Öt éve tagja Szegedi Nemzeti Színháznak. Milyen út vezetett idáig?
– Budapesti születésű vagyok, a Magyar Táncművészeti Egyetem elvégzése után a Vígszínházban kezdtem táncolni. Sok feladatot kaptam, később mégis szabadúszó lettem, több színházban dolgoztam Szombathelyen, Győrben és Veszprémben.
Az egész további pályámat meghatározta egy szombathelyi munka, a Dzsungel könyve. Ennek kapcsán ismerkedtem meg Bodor Johanna koreográfussal és Horgas Ádám rendezővel. Johanna maga mellé vett koreográfus-asszisztensnek. Később felfedezte, hogy tudok szteppelni, ezért amikor az Operettszínházban felkérték a Chicagói hercegnő koreografálására, engem hívott meg, hogy koreografáljam meg a szteppbetéteket, így kezdődött a koreográfusi pályafutásom. Azután szép lassan egymás után jöttek a koreográfusi munkák, majd az Ének az esőben, amit Lőcsei Jenő koreografált, de kellett egy szteppkoreográfus is, így találtunk egymásra. Az előadás sokáig ment nagy sikerrel.
– A step annyira különbözik minden más tánctól, hogy külön koreográfus kell hozzá?
– Igen. Ez egy olyan technika, amit nagyon nehéz elsajátítani. Ha valaki nem érzi, hogy hol a vas a szteppcipőn, nem is tudja jól leütni. Nagyon erős ritmusérzék kell hozzá. bele kell, hogy üljön a lábába a technika, ami nagyon sok gyakorlást kíván, de megéri, mert ha jól csinálják, nagyon hatásos tud enni.
– Hogy jött az Operettszínház után Szeged?
– Horgas Ádám felhívott, hogy lenne-e kedvem a Szomorú vasárnapot koreografálni a Madách Színházban. Éppen ebben az időben kerestek új főigazgatót a Szegedi Nemzeti Színházba. Barnák László és Horgas Ádám pályázata nyert, engem pedig meghívtak, hogy vezessem tánckart.
– Milyen tánckart talált?
– Egy nagyon inspiráló és tettre vágyó fiatal csapat fogadott. Szerencsére nagyon nyitottak voltak arra, amit meg szerettem volna valósítani. Már az első évadban sok feladatot kaptunk, akkor csináltuk a Világszép nádszálkisasszonyt, a Szaffit, a Szentivánéji álmot. Ezek mind nagyon izgalmas feladatok voltak.
– Öt évi közös munka után, hogy néz ki most a tánckar?
– Mikor idejöttem, öt táncospár volt, azóta hat párra bővülhettünk, ami nagyon jó, mert ennyi táncossal már jobban ki lehet használni teret. Hat fiú és hat lány alkotja most a tánckart, fontos, hogy párt alkossanak, mert a legtöbb tánchoz erre van szükség.
– Elegen vannak a mostani feladatokhoz?
– Legtöbbször igen, bár a Hegedűs a háztetőnbe elkelt volna még néhány férfi táncos, négy külsőst is be kellett vonnunk az előadásba, így lettünk tizenhatan a darabban. Férfitáncost eleve nagyon nehéz ma találni, nem vonzó számunkra ez a pálya. Különösen vidéken van belőlük hiány.
– Az utóbbi években minden színházban megnőtt a látvány szerepe. Mozgalmas, dinamikus előadásokban gondolkodnak a rendezők, hogy minél szélesebb közönséget vonzanak az előadások. Felértékelődött a tánc szerepe is...
– Így igaz, egy-egy előadás látványán sokat képes emelni egy jó koreográfia. Ezért amikor csak lehet, szívesen alkalmaznak táncosokat a rendezők. A Hegedűs a háztetőn például ebben is különleges, mert eleve írtak bele táncbetéteket, de ezt az alkotói módszert az operákban, operettekben is sokszor alkalmazzák. De ma már egy prózai előadásban is elképzelhető, hogy táncra perdülnek a szereplők. A Mária országában például volt egy kisebb koreográfia, amit az előadás egyik szereplője, Medveczky Balázs csinált. A tánc mindig jó, amikor egy-egy darabhoz képes hozzáadni valamit.
– Harminc évi szünet után tavaly ismét készített önálló estet a színház tánckara Peron-swing címmel. Elég unikális vállalkozásnak tűnt ez a hazai színházi életben. Honnan jött az ötlet?
– Amikor kibővült a tánckar, úgy éreztem, ezzel a csapattal már lehet és érdemes valamit kezdeni, akár egy szórakoztató táncjátékot is kitudunk állítani, amiben megmutathatjuk, mire vagyunk képesek. Nagyon szeretem az ezerkilencszáz-húszas éveket, mert izgalmas a hangulata és a zenéje is nagyon jó. Úgy állítottuk össze a műsort, hogy be tudjuk mutatni, milyen sok stílusban jártas a csapat. Egy tánckarnak éppen a sokszínűség a legnagyobb erőssége, ezt igyekeztünk bemutatni a Peron-swingben.
– Az eredetileg két előadásra tervezett bemutatkozást már több mint egy éve folyamatosan műsoron tartja a színház. Számított ekkora sikerre?
– Bíztunk benne, hogy jól fogadja majd a közönség, és így lett. Nagyon örülök ennek, mert ez egy kiváló visszajelzés, hogy jó úton haladunk. A márciusi előadásunk is telt házzal ment, hetekkel korábban elfogytak az előadásra a jegyek. A következő előadás április tizennyolcadikán lesz, az lesz már a hetedik.
– Lesz folytatás?
– Szeretném. Terv már van, de még nagyon képlékeny az egész. Bizakodó vagyok...
– Nem szokott beállni a táncosai közé. A koreográfusok nem táncolnak?
– Úgy jöttem Szegedre, hogy megfogadtam, ha koreografálok, akkor abban az előadásban biztosan nem fogok táncolni, mert a kettő együtt szerintem nem működik igazán. Kívülről látni és benne lenni, azt külön kell választani, mert másként nem lehet színvonalas produkciót létre hozni. Olyan azért akadt, hogy be kellett ugranom, például a Leonce és Lénába, de ez kivételes eset, ami erősíti a szabályt.
– Mikor táncolt utoljára?
– Szilveszterkor, Amerikában.
– Hogy került oda?
– Néhány éve együtt dolgoztam Nádasdy Andrással a Robin Hood musicalben. Ő ajánlotta fel ezt a fellépési lehetőséget. December 28-ától január 3-áig tartott az utazás, először Chicagóban, a helyi szimfonikus zenekar színházában, a Symphony Centerben, majd a kanadai Vancouverben, az Orpheum színházban táncoltunk az újévi gálán. Szimfonikus zenekarok játszottak élőben Strauss és Kálmán Imre operettrészleteket, ezekre kellett táncolnunk. Mindkét helyszínen több mint két és félezer néző előtt zajlott a gála. Külön öröm volt számomra, hogy a férjem, Vágási István volt a partnerem. Korábban ő is táncos volt, de váltott és most programtervező informatikus. Három és fél évvel ezelőtt született meg a kisfiunk, akkor döntött úgy, hogy szakmát vált, mert nehéz lett volna kisgyerek mellett megoldani, hogy mindketten színházban dolgozzunk.
– Milyennek látta Amerikát?
– Lenyűgözött a rengeteg felhőkarcoló Chicagóban, meg az amerikai életérzés is megérintett.
– Most egy Verdi-operának, A kalóznak a koreográfiáján dolgozik. Milyen a feladat?
– Hirtelen jött ez a munka a Hegedűs a háztetőn után, gyorsan kellett átállni. Kevéssé ismert, de nagyon dinamikus operáról van szó, lendületes a zenéje, viszi, magával ragadja az embert.
– A szegedi munkái mellett máshol is koreografál?
– Legutóbb októberben a Miskolci Nemzeti Színházban az Ének az esőben musical koreográfiáját vállaltam el. Kemény időszak volt, Szeged és Miskolc között ingáztam, de nagyon élveztem a munkát. Mindezt férjem és a családom támogatásának köszönhetem, hogy meg tudtam valósítani.
– Vége lesz a vándoréletnek?
– Már letelepedtünk Szegeden. Két éve feladtuk a budapesti életünket, úgy döntöttünk, hogy gyerek mellett a színházat másképpen nem lehet csinálni, csak ha itt is lakunk. Korábban Budapestről ingáztam mindig éppen oda, ahová a munkám szólított.
– Megérte váltani?
– Meg. Szeged egy élhető város, élhető színházzal.
forrás: https://szeged.hu/cikk/
