Magyarországi bemutatóként tűzte műsorra a Szegedi Nemzeti Színház társulata Verdi egyik ritkán játszott operáját, a Byron elbeszélő költeménye nyomán Piave librettójára komponált romantikus, keleti mesét, A kalózt. A produkció elsősorban az elmélyült zenei műhelymunkának köszönhetően nagy sikert aratott.
Giuseppe Verdi hat évtizedes aktív és termékeny zeneszerzői pályafutása alatt huszonnyolc operát komponált, ebből jó ha a tucatnyi legnépszerűbb szerepel állandóan a dalszínházak műsorán. Olyan darabjai is vannak, amelyeket játszanak ugyan néha, kitűnő hangfelvételek is készültek belőlük, az operarajongók is ismerik, mégsem tudtak a repertoár stabil oszlopává válni. Végül vannak olyanok, amelyeket csak a legelszántabb operaguruk ismernek, ők is többnyire csak annak köszönhetően, hogy a YouTube-korszak hihetetlen forradalmat és demokratizálódást hozott a komolyzenében is: egyszerre elérhetővé, megismerhetővé tette a másfél évtizede még csak méregdrágán kapható, ritkaságnak számító műveket is.
Színháztörténeti jelentőségű tett a Verdi-életmű népszerűsítésében mindig is élenjáró szegedi társulattól, hogy most egy ilyen ritkaság, A kalóz magyarországi bemutatójára vállalkozott.
Francesco Maria Piave George Gordon Byron elbeszélő költeményéből írt librettót a romantikus meséből, ami – hasonlóan Byron egzotikus korszakának más műveihez – vadregényes keleti tájakra viszi az olvasót, ahol a sötét múltú, bűntudattal küzdő, fékezhetetlen szenvedélyű hősök végül csak a halálban nyerhetnek nyugalmat.
Jó hír a Verdi-fanoknak: aki kívülről fújja a Maestro legnépszerűbb operáit, az első hallásra is élvezni fogja A kalózt.
Sokszor még déjà vu-érzésünk is támadhat, mert az opera gyönyörű dallamívei, kórusai, indulói a komponista zenéjének legjellemzőbb jegyeit egyesítik. Több motívum – más változatban vagy továbbfejlesztve – mintha visszaköszönne a későbbi slágerdarabokban.
A távozó operaigazgató, Dinyés Dániel egy zeneileg roppant igényesen kidolgozott produkcióval búcsúzik a szegedi közönségtől. A kórus és a magánénekesek teljesítményén is érződik: alapos, elmélyült műhelymunka előzte meg a bemutatót. Az általam látott szombati, második előadáson a Gregor Józsefről elnevezett operabérlet közönsége hatalmas tapssal, bravózva ünnepelte a produkció résztvevőit.
A szereplőgárdából kiemelkedett a Seid pasa kedvenc rabszolganőjét alakító Ferenczy Orsolya: tökéletesen illik ez a szerep szép színű és a nehéz koloratúrákat is győző, a duettekben, tercettekben, a kórussal kísért együttesekben is szárnyaló hangjához. Könnyedén, magabiztosan énekelte Gulnara nevezetes, hanggyilkos cavatináját is. Nagy meglepetés, hogy a címszerepben bemutatkozó fiatal tenorista, Tötös Roland mennyit fejlődött énektechnikában, kifejezésben, és mostanra még a korábbi fülsértő olasz kiejtését is sikerült szinte tökéletesre csiszolnia. Corrado, a kalózvezér szerepe figurában és hangban is illik hozzá, ha ilyen ütemben halad, a speciális tenor szerepkörben szép karriert futhat be.
Kónya Krisztina is remekelt, Medoraként jól kamatoztatta mindazt a tapasztalatot, amit korábban Leonora, Amelia Grimaldi vagy Violetta szerepében az érzelemgazdag Verdi-hősnők életre keltése során szerzett. (A pénteki bemutató közönsége Máthé Beátát hallhatta Medoraként.) Szélpál Szilveszter számára nagy szakmai előrelépésnek tűnik Seid pasa szerepe, amit megújult énektechnikájának köszönhetően erőteljesebbé, drámaibbá vált hanggal nagyszerűen oldott meg. Alkatilag ugyan közelebb áll hozzá Papageno, Dandini és Belcore szerepköre, de nem lenne szerencsés ezeknél leragadnia. Seid után fokozatosan jöhetnek majd Verdi olyan nagy baritonszerepei is, mint Luna gróf, Posa márki, Jago vagy Rigoletto.
A stílusosan muzsikáló Szegedi Szimfonikus Zenekart dirigáló Dinyés Dániel jó tempókat vett, gondosan ügyelt az összhangra a főszereplőkkel és a kórussal, a zenei csúcspontok hatásosan szólaltak meg.
A zenei megvalósításra nem lehetett panasz, a közönség tapssal jutalmazott szinte minden zárt számot.
Engem is csak a rendezés következetlenségei, ügyetlenségei zavartak. Sokadjára bizonyosodik be Szegeden, hogy nem az opera Göttinger Pál igazi műfaja, egyszerűen nincs érzéke, ízlése, stílusa hozzá. Abban a színházban, ahol sokáig Kerényi Miklós Gábor, Galgóczy Judit, Kovalik Balázs neve fémjelezte az operajátékot – de akár még Angyal Máriát, Horváth Zoltánt és Toronykőy Attilát is említhetnénk –, kínos egy olyan, inkább paródiaként ható csatajelenetet színpadra állítani, mint amilyet most Göttingertől kaptunk. Hosszan sorolhatnánk a további rendezői hibákat, bosszantó képtelenségeket. Idétlen, ahogy Medora kesergő románca közben nem győzi megköszönni a tálcákon érkező ételeket-italokat. A börtönében láncokon lógva álló Corradótól azt kérdezgeti Gulnara, hogy alszik-e. Törékeny háremhölgye úgy végez a pasával, hogy elvágja a torkát, majd súlyos láncokkal még fel is húzza. Medora pedig már azelőtt megissza a mérget, hogy kiderülne számára: imádott Corradója nincs a hazatérő kalózok között.
Kár ezekért, mert különben a nyilvánvaló takarékoskodás ellenére is működik és vállalható Tóth Kázmér minimalista díszlete, és kifejezetten mutatósak Cselényi Nóra színes, törökös jelmezei.
forrás: https://szeged.hu
