"Vidor habú sötétkék tengeren…” – A kalóz megkésett magyarországi színpadi premierje Szegeden

Szegedi Nemzeti Színház

2023. április 14.

VERDI: A kalóz

Corrado - Tötös Roland

Medora - Máthé Beáta

Seid - Szélpál Szilveszter

Gulnara - Ferenczy Orsolya

Selimo Aga - Taletovics Milán

Giovanni - Réti Attila

Eunoco - Bónus Gábor

Schiavo - Mozetić Adrián

a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara, Tánckara

vez. Dinyés Dániel

Volt valami különös, várakozással teli, fojtott ünnepélyesség a levegőben a Szegedi Nemzeti Színház nézőterén. Hát igen, nem minden este lehetünk tanúi egy 175 évvel elkésett magyarországi Verdi-bemutatónak! Az előadás folyamán ez a kezdeti, visszafogott feszültség lelkesedésként robbant ki a publikumból, minden zárt számot ütemes taps és bravózás fogadott, s az előadás végén pedig amolyan igazi békebeli ünneplésnek lehettünk részesei.

Pedig, de nehéz szülés lehetett! Az előzményekről minapi interjúnkból (valamint a sorok között) tájékozódhatnak bőviben, így a részletekkel ehelyt nem untatnám az Olvasót. (A cikk amúgy itt található: https://momus.hu/magazin/interjuk/ez-a-harom-ev-zsakban-tancolas-volt-interju-dinyes-daniellel-a-szegedi-nemzeti-szinhaz-lekoszono-zeneigazgatojaval-a-kozelgo-kaloz-bemutato-apropojan.) A lényeg, hogy megszületett, napvilágra, színpadra és publikum elé kerülhetett idehaza is A kalóz, melyet ezidáig mindössze két (egymásutáni napon elhangzó) koncertszerű előadáson ismerhetett meg a Nagyérdemű hazánkban szinte napra pontosan egy évtizede.

Göttinger Pál vállalta, hogy a nehéz anyagi körülmények ellenére színpadra álmodja ezt a különös vadromantikus művet, melyet (mint tudjuk) Verdi is inkább igyekezett elfelejteni. A szegényes kivitel elsősorban a díszletek egyszerűségében volt tetten érhető, valamint a statisztéria hiányán. Ez utóbbi leginkább a zeneileg pazar csatajelenetben jelentett feltűnő problémát. A variábilis díszlet, Tóth Kázmér munkája ugyanakkor praktikus volt és segítette a gyakori és gyors színváltásokat, s egyszerűbb jelzésekkel segített tájékozódni az eltérő helyszínek között.

Göttinger hozott néhány álomszerűen szép jelképet az előadásba. Ilyen volt, amikor a szerelmét hiányoló, mélyen depressziós Medorát, a távolban lévő Corrado hitvesét szolgálói felékszerezik áriája közben. Majd, amikor jelenet végén az ura minden kérlelés ellenére mégis megint elmegy a hajóra, a csalódott asszony mérhetetlen fájdalmában minden haszontalan tárgyat eldob magától. Hasonlóan szépen fűzte fel Corrado és Gulnara jelenetét, amiben a pasa kedvenc hölgye eloldozza a halálra ítélt kalózt, aki ennek ellenére nem ugrik szerelmes megmentője karjaiba.

A rendező színészvezetése a bensőséges, intim jelenetekben volt igazán hatásos és kifejező, az együttes képekben akadtak diákszínjátszósan egyszerű megoldások, melyért, ahogy utaltam is rá, elsősorban a produkció anyagi lehetőségei okolhatók. A másik oldal, hogy Göttinger kevéssé bontotta ki (legalábbis nagyon kellett figyelni) azt a fontos szálat, ami a csatajelenet közben zajlott. Hogy Corradoék tulajdonképpen pusztán azért veszítettek, mert a kalóz a bajba jutott rabnőket mentette a harc közben.

Göttinger rendezése jól mutatja, meddig lehet eljutni anyagiak nélkül, ugyanakkor azt is, hogy a közönség nagyvonalúan megbocsájtja a diákszínházas megoldást, ha a kifejezési szándék ilyen mértékben egyezik a szerzőével.

Dicséretes, hogy a darabot a színház kizárólag saját társulattal állította ki, ennek ellenére kevés helyen kellett kompromisszumot kötni. S született néhány nagyon értékes alakítás is.

A címszerepet, Corradot Tötös Roland énekli. Tötösről alig másfél éve ugyanitt az alábbiakat írtam a Bohémélet kapcsán: „Az alsó regiszter többnyire bántó orrhangon szólal meg, ami egyes frázisokat egyesen csúnyává, olykor szándék ellenében groteszkké tesz. Ezzel szemben áll a felső regiszter, ami szinte minden ponton kiemelkedő színvonalon, szárnyalóan szól…” Az egy évvel ezelőtti Stuart Mariában komoly fejlődést tapasztaltam, a tavaly decemberi Denevér Alfrédját szinte revelációként éltem meg, de nem akartam elkiabálni.

Mostanra semmi nem hallatszik abból bántó orrhangból, a hang homogén egységet mutat úgy, hogy a diadalmasan csengő felső regiszter megmaradt. A figura összetettségével még picit adósunk, az olasz kiejtésen még jócskán van mit csiszolni, de a lényeg, a hangi kifejezés elképesztő mennyiséget fejlődött. Boldogan kapaszkodik a magasságokba, néha túlságosan is. Ha van valami izgalmas a mai magyar operaéletben, akkor azt várni, hogy miként fog kifutni Tötös Roland karrierje.

Rövid idő alatt a másik elképesztő fejlődést Szélpál Szilveszter mutatta föl. Könnyű cavalierbaritonként indulva (ugyanabból a Bohéméletből) mostanra már Seid pasa nagyívű hősbariton-szólamát birtokolta zavarba ejtő fölényes üzembiztossággal. A hang ugyan még mindig lehetne magvasabb, de aki hallotta Miller Lajost annak idején Macbethnek beállni, tudja, hogy a fejlődés milyen elképesztő méreteket ölthet. Szélpál ráadásul (ez eddig is kiderült) rendkívül otthonosan mozog a színpadon, a rendező összetettebb instrukcióit is magától értetődő természetességgel oldja meg. Előadásában a pasa uralkodói mivolta éppoly hatásosan jelenik meg, mint szenvedélyes vágyakozása, vagy az a bizonyos uralkodói magány, amit Verdi jóval később, a Don Carlosban tudott igazán felmutatni. És Szélpál előtt még ott van az egész meghódítandó repertoár!

Mind Tötös, mind Szélpál esetében érvényes, hogy a szegedi teátrum a rákényszerített helyzeti hátrányából kovácsolt komoly tőkét. Ha más szóba jöhető énekesek nem vergődnének az Operaház különös és érthetetlen béklyójában, könnyen lehet, hogy a szegediek nem ezt a megoldást választják, de az eredmény önmagáért beszél. És persze ezzel legvégül az egész operatársadalom jár jól, mert ilyen alakítások megnyitják a kaput más lehetőségek előtt is az adott énekeseknek.

Máthé Beáta megint elvarázsolt. Medora szerepe eltalálta, az asszony fájdalmas és törékeny hangadása különösen jól fekszik neki, ez a magától értetődő természetesség alapból mélyről jövő alakítást eredményezett. A szólam hangi nehézsége megfelel Verdi középnehéz lírai spinto szerepeinek, Máthé jelenlegi hangi állapotában nagyszerű építkezési alap a későbbi nagy(obb) Verdi-hősnők világa felé. Alakítása már egysíkúbb, de ez a szerepből fakad. A feladat kívánta személyiség viszont biztosan ott van előttünk.

Ha a két női szopránszerepet összevetjük, Gulnaráé legalább egy fokkal összetettebb, s nehezebbnek is mondanám. A szólam inkább a nagy drámai koloratúr szólamokkal rokon, s a figura is sokkal szélesebb kifejezésmódot kíván Medoráénál. Ferenczy Orsolya egyrészt virtuózan tolmácsolja a szólamot, de alakításban mégis van némi hiányérzetünk. A feladat szerteágazó: Gulnara szerelmes és szenvedélyes, de máskor meg gyűlöl és hidegfejű gyilkossá válik. Ferenczynek, ennek a remek énekesnőnek leginkább az utóbbi megoldások jönnek természetesen. A darab egyik nagy csúcspontja, a Corrado-Gulnara kettősben érthetetlen módon nem tud felizzani. Ezért kár, mert a hangi megvalósítás messze osztályon felüli.

A kisebb szerepekben nagyon megbízhatóan teljesített Taletovics Milán, Réti Attila, Bónus Gábor és Mozetić Adrián. A Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Tánckara lelkesen, maximális szakmai igényességgel vett részt a produkcióban, melyet – ha jól láttam örömmel – rögzített a helyi televízió is.

Dinyés Dániel zeneigazgatói abgangja volt ez a premier. A mű egészen optimális zenei környezetben, ideális arányokkal szólalt meg. A dirigens együtt lélegzett a színpaddal, érezhető volt, énekesei csukott szemmel rábízhatják magukat. Kicsiszolt alakításaikban is biztosan aktív szerepe volt. Dirigensként kifejezésben Dinyés törekedett a szélsőséges zenei effektusok megteremtésére, melyekben a hangulatfestő hatások pompásan szolgálták a különböző helyszínek és szituációk jellemzését. A siker, a darabválasztásért és a kivitelezésért is maximálisan igazolják munkáját. S kiderült, hogy Verdi műveit, kivétel nélkül mindet, játszani kell.

Dinyés az évad végén barátsággal elköszön a szegedi társulattól, mert a folyamatos küzdelem helyett inkább a szabadságot választotta, de ottani működését a teátrum – minden külső nehézség ellenére – biztosan az előre mutató időszakokhoz fogja sorolni. A dirigens ambivalens helyzetére mostan nagyon illik az alapmű, Lord Byron Kalózának kezdősorai, a kalózok szabad éneke Kacziány Géza veretes fordításában:

„Vidor habú sötétkék tengeren

Lelkünk szabad és éppoly végtelen,

A merre szélfodrot ver a habon,

Hazánk az ott, s miénk a hatalom;

Uralmunknak határa nincs, a hol

Zászlónk lobog, mindenki meghajol...”

forrás: https://momus.hu/