Verebes István:
A HÁTHA! ÉS A MINDENNEK ELLENÉRE!
(színházrendezők felelősségéről most)
Ezt a levelet kaptam március 1-én:
„Kedves Kollégák! Igen nehéz körülmények között írjuk ezt a levelet – tagok-nak és nem tagoknak – abban bízva, hogy jelentkezésünk pozitív visszhangra talál. 1995-ben alakult meg a Magyar Színházrendezői Testület azzal a szándékkal, hogy más szakmai szervezetekhez hasonlóan önálló jogi személyként képviselje a színház-rendezői hivatást. Első elnöke Szikora János volt, majd egy újabb generáció után 2017-ben mi vettük át sok tervvel a vezetést. Hogy ezekből mi valósult meg, arról nincs mit mondani, hiszen elég csak körülnézni szakmánkban. Sajnos az évek óta zaj-ló társadalmi folyamatok egyre kevésbé kedveznek a civil szakmai kezdeményezések-nek. Ez is az oka – illetve mandátumunk is lejárt -, hogy a közeljövőben tisztújító közgyűlést tartunk remélve, hogy egy új vezetőség jobban fel tudja rázni apátiába süllyedt, individualizált szakmánkat. Ezt a levelet most azzal küldjük el nektek, hogy egyrészt jelentkezzetek tagnak és vegyetek részt a közgyűlésen, válasszatok új elnök-séget és tegyetek meg mindent szakmánk presztizsének növeléséért, munkakörülmé-nyeink javításáért. Számítunk rátok! Barátsággal: Székely Kriszta elnök, Berzsenyi Bellaagh Ádám, Halasi Dániel, Hegymegi Máté, Tasnádi Csaba, elnökségi tagok.”
Kértem, hogy megismerhessem a meghívottak neveit. ABC-rendben Alföldi Róberttől Zsámbéki Gábor-ig 82 név szerepelt a listán, köztük a magamé is. Amíg a tisztújító közgyülésre meg nem hívtak, nem tudtam, hogy létezik a szervezet. Ebből lehet következtetni arra, hogy 28 éven át nem hívtak meg.
Vajon a 82-ből hányan vagyunk így, valamint hányan és kik voltak a tagok?
Itt most -, Isten látja a lelkemet -, nem célom szemrehányást tenni, vagy te-temre hívni a 28 éves működés vezetőit, résztvevőit. Mindössze, ahogy ott helyben megígértem, hivatásunk közéletének helyzetéről és feladatairól a magam nézeteit igyekszem nyilvánossá tenni.
Ennek teljesítése jelen írásom.
Az ülésre aziránti kíváncsiságom vitt, hogy a résztvevők mit vélnek feladatuk-nak.
A 82 meghívottból 12-en jelentünk meg.
70-nek más dolga akadt.
11-en átlag 25 évvel voltak fiatalabbak nálam, vagyis korosztályomat egyma-gam képviseltem. Kortársaim, akik közül számosan vezettek hosszan, (és esetleg ve-zetnek ma is) mindenféle más szervezeteket, akik közül számosan ugyancsak hosszan ültek igazgatói székekben, akik a hivatalos diplomát adó képzésből is huzamosan vet-ték ki részüket, vagyis mindazok, akik rangjuknál, akció rádiuszuknál fogva tehettek volna az egyre romló színházi egésznek állapotjavulásáért, észszerűbb jövőjéért, épp nem értek rá. Ezért írta Székely Kriszta „igen nehéz körülmények között”, hogy „elég csak körülnézni szakmánkban”. Holott 2017-ben még így nyilatkozott: „Most kezdtük, nagyon nagy a lendület és ebből biztosan jó dolgok fognak születni. De nem vagyok hajlandó a nehézségek mentén haladni, azoktól tartani, én ezt lehetőségnek élem meg arra, hogy tegyünk, szervezkedjünk, beszélgessünk a magyar rendezői szakmá-ért.”
Az egyébként igen komoly szakmai sikerekkel bíró rendezőnő a tisztújítón fá-radtan, tétován ismertette, mi miért nem sikerült, és mondatai kétségtelen hitelesek voltak, ezért sokkal inkább együtt éreztem vele, semmint számonkértem volna részé-ről bármi elmulasztottat.
Aki ott volt, azok közül nem mindenkit ismertem személyesen, de valamennyiük képességeiről, munkáiról már gyűltek megnyugtató ismereteim. Nem tudom 1995-ben kik és hányan jöttek össze. Feltételezem, nem ugyanazok, akik most, 2023-ban. A távollévőktől azonban szivesen meghallgattam volna, vajon épp ma, szerintük mi minden tennivaló gyűlt össze. A jelenlévők megbeszélték, hogy „a rendezői szakmán belül” mi van, és hogy ami van, az mi miatt lett, meg ami nem lett, az mi miatt nincs. Meghallgattam őket, és csak mert felszólítottak, szólaltam meg.
Megpróbálom összefoglalni mit hordtam össze -, nagynehezen.
Elmondtam, hogy alapkarakterem szerint egyáltalán nem vagyok szervezet-kedvelő. Ám, ha már, és a testület munkájában színházrendezők vesznek részt, akkor én a jelen helyzetben csak csupán „a rendezői szakma védelmét és érdekeit” részle-gesnek vélem. Nézetem szerint ugyanis a jelenkori magyar színház egészének (!) szakmai minősége, működésének morálja áll vagy bukik nagy részben a színházrende-zőkön. A színpadi megjelenés elkészültének a sokban rajtunk múló légköre; a színész-szel, mint a közlés legfontosabb képviselőjével való bánásmód; az előadások morális üzenete, ízlése, szakmai színvonala; munkánk integritásából következő befolyásunk -, hogy csak néhányat említsek -, mind rávilágít a színházrendezők közös és egyéni fe-lelősségére. Megbizatásaink nyomatéka valamennyiünket -, külön-külön és együtt is -, a teljes (!) szakmai közösség megbecsülhetőségének érdekében avat illetékessé. (Rá-adásul igen előnyös időszerű adottság, hogy ma hatványozottan több az elismerhető, különleges tehetségű színházrendező, mint akár 40-50 évvel ezelőtt. Ez együtt olyan energiahordozó, ami összességében igen figyelemre méltó kapacitást jelenthet.) Vagyis: ha már valakik, ez esetben színházrendezők, egy civil szervezetben munkát vállalnak, élniük kellene állásfoglalásaik mind belterjes, mint publikus erőnlétével.
Vajon az elmúlt évek során hány esetben hallatta hangját szakmánk bármelyik civil szervezete olyan ügyekben, amelyek joggal tüntették fel szégyenletes színben hivatásunkat? Úgy értem: hathatósan, tervezett tennivalókat ismertetve és aztán operatíve eredményesen!!!
A politikalag pártfogolt túlhatalom ellen sokszor hangzanak el szórványos mél-tatlankodások. Így kényelmes. Vajon szervezetten (!) előálltak-e valahol, és minden-nek ellenére próbálták-e bárkik konzultációra kényszeríteni azt a Vidnyánszky Attilát, aki maga is rendszeresen nyilvánítja ki nemtetszését a szakma megosztottságáról, a kölcsönös gyűlölködésről? Hogy elváljon a baj a májától: akar-e itt egy szakmai kö-zösség értelmes és emberséges cél érdekében összefogva előállni, hogy egy esetleges professzionális szinten való integrálódáshoz végre találtassanak eszközök, érvek, hangnemek?
Hogy „hátha”!
Ismétlem: mindennek ellenére!
Levetve az önhittség, a szkepszis álcáit előbb saját körön belül megvitatva, majd felkészülten többféle íróasztalokra téve nem volna-e időszerű szóba hozni az elkerülhetetlen szerkezeti reformok teoriáinak változatait. Addig, amíg még talán megelőzhető az „add uramisten” várható hivatalos direktívák szakavatatlansága. Megvitatni a szakmán belül, majd megfogalmazni végre a gazdaságilag racionális mű-ködés összehangolását egy észszerű értékmegőrzés konstrukciójával, különböző jel-legű társulatok felépítéséhez illeszkedő műsorrendjével, és az egzisztenciális kívánal-makkal is. Végül mindezek mellett nem volna-e ideje végre szavakba foglalni, és szigoran fellépve betartatni óhatatlanul szűkséges etikai kötelmeinket.
Hogy „hátha”!
Mindennek ellenére!
Hisz a torzult állapotok javulásáért mesterségünk fontosságának tudtatában éppen mi tehetnénk, mi hallathatnánk a hangunkat a leghatékonyabban.
Folytathatnám még azzal, hogy számos, a 82 meghívotton kívül, egyéb szerve-zetek által támogatott berkekben, vagy épp a függetlenek széles köreiben dolgozó színházrendezőkkel együttműködve kellene belevágni a munkába, ám ez már túl koc-kázatos e helyt pedzegetnem.
Abbahagyom, mert már így is biztos megmosolyognak! Pedig hamarosan hat-van éve lesz, hogy pályát választottam, tehát nem egy kisúttörő szól belőlem! Még nem fejeztem be cikkem, de igen, hallom a szokásos oda-vissza ellenérveket! Azokat, amelyekből sem idézni, sem ellentmondani nem ízlésem. Inkább mosolyogjanak meg. Hozzászoktam.
Tudom, hogy a „hátha” és a „mindennek ellenére” kétesélyes…!
És tegyük fel –, mert föltehető! -, hogy a széleskörben elfogadott és alapos felkészültség sem hoz eredményt. Meglehet, azért, mert vagy a fogadók nem hiszik el annak jóhiszeműségét, vagy mert épp a kezdeményezőktől hat tehetségtelenül! Min-denesetre mindkettő egy halaszthatatlan kísérlet újabb szegénységi bizonyítványa volna. S ha egy többosztatú képviselet higgadt közeledése dugába is dől, akkor leg-alább nem nyomják majd a kezdeményezők lelkiismeretét a tehetetlenségbe való be-lenyugvás hordalékai.
Akkor továbbra sem lesz jobb semmi, de mert biztunk benne, hogy „hátha”, meg hogy „mindennek ellenére”, pályánk közéletében mégiscsak tisztességesebb ön-becsüléssel bírhatnánk, mint eddig, és most.
Ha nem együtt, legalább külön-külön.
Ezt a levelet kaptam március 1-én:
„Kedves Kollégák! Igen nehéz körülmények között írjuk ezt a levelet – tagok-nak és nem tagoknak – abban bízva, hogy jelentkezésünk pozitív visszhangra talál. 1995-ben alakult meg a Magyar Színházrendezői Testület azzal a szándékkal, hogy más szakmai szervezetekhez hasonlóan önálló jogi személyként képviselje a színház-rendezői hivatást. Első elnöke Szikora János volt, majd egy újabb generáció után 2017-ben mi vettük át sok tervvel a vezetést. Hogy ezekből mi valósult meg, arról nincs mit mondani, hiszen elég csak körülnézni szakmánkban. Sajnos az évek óta zaj-ló társadalmi folyamatok egyre kevésbé kedveznek a civil szakmai kezdeményezések-nek. Ez is az oka – illetve mandátumunk is lejárt -, hogy a közeljövőben tisztújító közgyűlést tartunk remélve, hogy egy új vezetőség jobban fel tudja rázni apátiába süllyedt, individualizált szakmánkat. Ezt a levelet most azzal küldjük el nektek, hogy egyrészt jelentkezzetek tagnak és vegyetek részt a közgyűlésen, válasszatok új elnök-séget és tegyetek meg mindent szakmánk presztizsének növeléséért, munkakörülmé-nyeink javításáért. Számítunk rátok! Barátsággal: Székely Kriszta elnök, Berzsenyi Bellaagh Ádám, Halasi Dániel, Hegymegi Máté, Tasnádi Csaba, elnökségi tagok.”
Kértem, hogy megismerhessem a meghívottak neveit. ABC-rendben Alföldi Róberttől Zsámbéki Gábor-ig 82 név szerepelt a listán, köztük a magamé is. Amíg a tisztújító közgyülésre meg nem hívtak, nem tudtam, hogy létezik a szervezet. Ebből lehet következtetni arra, hogy 28 éven át nem hívtak meg.
Vajon a 82-ből hányan vagyunk így, valamint hányan és kik voltak a tagok?
Itt most -, Isten látja a lelkemet -, nem célom szemrehányást tenni, vagy te-temre hívni a 28 éves működés vezetőit, résztvevőit. Mindössze, ahogy ott helyben megígértem, hivatásunk közéletének helyzetéről és feladatairól a magam nézeteit igyekszem nyilvánossá tenni.
Ennek teljesítése jelen írásom.
Az ülésre aziránti kíváncsiságom vitt, hogy a résztvevők mit vélnek feladatuk-nak.
A 82 meghívottból 12-en jelentünk meg.
70-nek más dolga akadt.
11-en átlag 25 évvel voltak fiatalabbak nálam, vagyis korosztályomat egyma-gam képviseltem. Kortársaim, akik közül számosan vezettek hosszan, (és esetleg ve-zetnek ma is) mindenféle más szervezeteket, akik közül számosan ugyancsak hosszan ültek igazgatói székekben, akik a hivatalos diplomát adó képzésből is huzamosan vet-ték ki részüket, vagyis mindazok, akik rangjuknál, akció rádiuszuknál fogva tehettek volna az egyre romló színházi egésznek állapotjavulásáért, észszerűbb jövőjéért, épp nem értek rá. Ezért írta Székely Kriszta „igen nehéz körülmények között”, hogy „elég csak körülnézni szakmánkban”. Holott 2017-ben még így nyilatkozott: „Most kezdtük, nagyon nagy a lendület és ebből biztosan jó dolgok fognak születni. De nem vagyok hajlandó a nehézségek mentén haladni, azoktól tartani, én ezt lehetőségnek élem meg arra, hogy tegyünk, szervezkedjünk, beszélgessünk a magyar rendezői szakmá-ért.”
Az egyébként igen komoly szakmai sikerekkel bíró rendezőnő a tisztújítón fá-radtan, tétován ismertette, mi miért nem sikerült, és mondatai kétségtelen hitelesek voltak, ezért sokkal inkább együtt éreztem vele, semmint számonkértem volna részé-ről bármi elmulasztottat.
Aki ott volt, azok közül nem mindenkit ismertem személyesen, de valamennyiük képességeiről, munkáiról már gyűltek megnyugtató ismereteim. Nem tudom 1995-ben kik és hányan jöttek össze. Feltételezem, nem ugyanazok, akik most, 2023-ban. A távollévőktől azonban szivesen meghallgattam volna, vajon épp ma, szerintük mi minden tennivaló gyűlt össze. A jelenlévők megbeszélték, hogy „a rendezői szakmán belül” mi van, és hogy ami van, az mi miatt lett, meg ami nem lett, az mi miatt nincs. Meghallgattam őket, és csak mert felszólítottak, szólaltam meg.
Megpróbálom összefoglalni mit hordtam össze -, nagynehezen.
Elmondtam, hogy alapkarakterem szerint egyáltalán nem vagyok szervezet-kedvelő. Ám, ha már, és a testület munkájában színházrendezők vesznek részt, akkor én a jelen helyzetben csak csupán „a rendezői szakma védelmét és érdekeit” részle-gesnek vélem. Nézetem szerint ugyanis a jelenkori magyar színház egészének (!) szakmai minősége, működésének morálja áll vagy bukik nagy részben a színházrende-zőkön. A színpadi megjelenés elkészültének a sokban rajtunk múló légköre; a színész-szel, mint a közlés legfontosabb képviselőjével való bánásmód; az előadások morális üzenete, ízlése, szakmai színvonala; munkánk integritásából következő befolyásunk -, hogy csak néhányat említsek -, mind rávilágít a színházrendezők közös és egyéni fe-lelősségére. Megbizatásaink nyomatéka valamennyiünket -, külön-külön és együtt is -, a teljes (!) szakmai közösség megbecsülhetőségének érdekében avat illetékessé. (Rá-adásul igen előnyös időszerű adottság, hogy ma hatványozottan több az elismerhető, különleges tehetségű színházrendező, mint akár 40-50 évvel ezelőtt. Ez együtt olyan energiahordozó, ami összességében igen figyelemre méltó kapacitást jelenthet.) Vagyis: ha már valakik, ez esetben színházrendezők, egy civil szervezetben munkát vállalnak, élniük kellene állásfoglalásaik mind belterjes, mint publikus erőnlétével.
Vajon az elmúlt évek során hány esetben hallatta hangját szakmánk bármelyik civil szervezete olyan ügyekben, amelyek joggal tüntették fel szégyenletes színben hivatásunkat? Úgy értem: hathatósan, tervezett tennivalókat ismertetve és aztán operatíve eredményesen!!!
A politikalag pártfogolt túlhatalom ellen sokszor hangzanak el szórványos mél-tatlankodások. Így kényelmes. Vajon szervezetten (!) előálltak-e valahol, és minden-nek ellenére próbálták-e bárkik konzultációra kényszeríteni azt a Vidnyánszky Attilát, aki maga is rendszeresen nyilvánítja ki nemtetszését a szakma megosztottságáról, a kölcsönös gyűlölködésről? Hogy elváljon a baj a májától: akar-e itt egy szakmai kö-zösség értelmes és emberséges cél érdekében összefogva előállni, hogy egy esetleges professzionális szinten való integrálódáshoz végre találtassanak eszközök, érvek, hangnemek?
Hogy „hátha”!
Ismétlem: mindennek ellenére!
Levetve az önhittség, a szkepszis álcáit előbb saját körön belül megvitatva, majd felkészülten többféle íróasztalokra téve nem volna-e időszerű szóba hozni az elkerülhetetlen szerkezeti reformok teoriáinak változatait. Addig, amíg még talán megelőzhető az „add uramisten” várható hivatalos direktívák szakavatatlansága. Megvitatni a szakmán belül, majd megfogalmazni végre a gazdaságilag racionális mű-ködés összehangolását egy észszerű értékmegőrzés konstrukciójával, különböző jel-legű társulatok felépítéséhez illeszkedő műsorrendjével, és az egzisztenciális kívánal-makkal is. Végül mindezek mellett nem volna-e ideje végre szavakba foglalni, és szigoran fellépve betartatni óhatatlanul szűkséges etikai kötelmeinket.
Hogy „hátha”!
Mindennek ellenére!
Hisz a torzult állapotok javulásáért mesterségünk fontosságának tudtatában éppen mi tehetnénk, mi hallathatnánk a hangunkat a leghatékonyabban.
Folytathatnám még azzal, hogy számos, a 82 meghívotton kívül, egyéb szerve-zetek által támogatott berkekben, vagy épp a függetlenek széles köreiben dolgozó színházrendezőkkel együttműködve kellene belevágni a munkába, ám ez már túl koc-kázatos e helyt pedzegetnem.
Abbahagyom, mert már így is biztos megmosolyognak! Pedig hamarosan hat-van éve lesz, hogy pályát választottam, tehát nem egy kisúttörő szól belőlem! Még nem fejeztem be cikkem, de igen, hallom a szokásos oda-vissza ellenérveket! Azokat, amelyekből sem idézni, sem ellentmondani nem ízlésem. Inkább mosolyogjanak meg. Hozzászoktam.
Tudom, hogy a „hátha” és a „mindennek ellenére” kétesélyes…!
És tegyük fel –, mert föltehető! -, hogy a széleskörben elfogadott és alapos felkészültség sem hoz eredményt. Meglehet, azért, mert vagy a fogadók nem hiszik el annak jóhiszeműségét, vagy mert épp a kezdeményezőktől hat tehetségtelenül! Min-denesetre mindkettő egy halaszthatatlan kísérlet újabb szegénységi bizonyítványa volna. S ha egy többosztatú képviselet higgadt közeledése dugába is dől, akkor leg-alább nem nyomják majd a kezdeményezők lelkiismeretét a tehetetlenségbe való be-lenyugvás hordalékai.
Akkor továbbra sem lesz jobb semmi, de mert biztunk benne, hogy „hátha”, meg hogy „mindennek ellenére”, pályánk közéletében mégiscsak tisztességesebb ön-becsüléssel bírhatnánk, mint eddig, és most.
Ha nem együtt, legalább külön-külön.
