Kalózhajó 175 év késéssel
VERDI ŐSBEMUTATÓ SZEGEDENMÁROK TAMÁS KRITIKÁJA
Giuseppe Verdi 13. operája nem éppen szerencsétlen alkotás, de nem is tartozik a mester legsikerültebb művei közé. Talán nem véletlen, hogy a komponista elbliccelte az 1848-as trieszti ősbemutatót, ahol egyébként a darab nem aratott sikert. A tengerek vitéze eddig elkerülte a magyar színpadokat, és mostani produkció is egy balszerencsének köszönheti létrejöttét: az eredetileg tervezett Falstaff címszereplő nélkül maradt, ezt cserélték fel ezzel a ritkasággal.
Az életműben A kalózt közvetlenül megelőző Macbeth nem csak sokkal népszerűbb, de tele van merész újításokkal: a címszereplő Tőrmonológja, Macbeth báli látomása vagy a Lady alvajáró-jelenete mind-mind a műfaj vakmerő továbbfejlesztése. Ehhez képest A kalóz a bel canto sémák erőteljes fölmondása, szépmívű cavatinák, száguldó cabaletták ügyes füzére, de semmi igazán eredi, és új nincs benne.
Ami nem volna baj. A fő baj az, hogy Byron eredeti költeménye nem túl jó drámai alapanyag, s ezért Verdi képzeletét sem ajzotta föl igazán. A történetet ő maga nevezte „unalmasnak és színházilag hatástalannak”. A hősök karaktere bizonytalan, amit nem szabad összetéveszteni a nagyszabású színpadi személyiségek többértelműségével és fejlődésével. A címszereplőről nem derül ki pontosan miért indul csatába, párjához pedig mintha inkább betyárbecsületből lenne hűséges, semmint lángoló szerelme miatt. Legalábbis a perzselő szenvedély nincs megkomponálva és elénekelve. „Szükségem van a bátorságodra” – énekli búcsúzóul Medórának, ami egy nő számára aligha a leglelkesítőbb vallomás. Gulnarához, a másik nőalakhoz való viszonya is tisztázatlan, mintha nem mély meggyőződésből, hanem a tisztesség nevében utasítaná el szerelmét. Márpedig a tisztességet nehéz hatásosan megkomponálni. Az erkölcsi kategória, operazenésíteni pedig csak érzelmeket és szenvedélyeket lehet. Az pedig végképp esetlen, hogy Gulnara a hazatérő Corradóval együtt érkezik meg a vezér párjához. Nem csoda, hogy Medora nehezen érti meg, ki is ez a lány és mit keres itt. A bizarr szituáció a rendezőt is zavarba ejti. Feloldásként Göttinger Pál azt találta ki, hogy Medora végül Gulnara karjaiban hal meg. Ez nem csak ellentétes a szöveggel, amely kifejezetten Corrado karjait említi, és Medóra is ebben az értelemben beszél („Nem látlak többé… Isten veled”), de értelmetlen is.
Ezen a ponton Kovalik Balázs szegedi Boccanegra-rendezésének egyik csúcspontja ötlik eszünkbe. „Jó halni így, a Te hű karjaidban” – énekli Simon a fináléban, s itt mindig a lánya szokta ölelni a haldokló dogét. Nos, Kovaliknál a címszereplő fölnyújtott kezét megfogja valaki, s amikor az előbbi mondat után fölpillant, látja, hogy – Fiesco az. Élete végpontján halálos ellensége próbál enyhülést adni neki. A Boccanegra egyébként is fontos példa, mert annak a címszereplője is egy kalóz. „Corsaro al servizio della repubblica genovese” azaz „kalóz a genovai köztársaság szolgálatában”, mondja a színlap. Az olasz nyelv kétféle kalózt ismer. Az egyik az il pirata, akiről Bellini írt operát, tengeri rablót jelent, a másik, az il corsaro viszont nem saját szakállára és hasznára tevékenykedik, hanem egy állam megbízásából, annak érdekében. Ennek legtipikusabb példája az angol Sir Francis Drake, aki nagy szerepet játszott a spanyol Nagy Armada legyőzésében. I. Erzsébet még lovaggá is ütötte szolgálataiért, II. Fülöp spanyol király viszont 20 ezer dukát vérdíjat tűzött ki a fejére. Nos, a mi Corradónk titulusa alapján a második típust képviseli, ám hogy kinek a szolgálatában áll, és miért kell harcolnia, az homályban marad. Csak annyit tudunk, hogy az ellenfele Seid török pasa.
Tóth Kázmér ügyes képeskönyvet tervezett díszlet gyanánt. A fából készült falak mögött-fölött jól látszik a hajók vitorlája, kint és bent is meg van jelenítve. A második felvonásra csak ki kell nyitni középen a paravánt és máris előtűnik a díszes hárem, amely éles ellentétben áll a kalóztanya puritán kinézetével. Némi átalakítással ebből könnyen válik Corrado börtöne, majd az utolsó felvonásra visszatér az első felvonás, amelyet a libretto szigetnek nevez az Égei-tengeren. Ugyanezt a szembeállítást képviselik Cselényi Nóra ruhái. A kalózok a kis túlzással a fekete árnyalatait viselik, Medórának is csak egy szolid kék kosztüm jut, vetélytársnőjének természetesen a piros jut. A törökök viszont ezer színben pompáznak. Különösen a háremhölgyek ruhái gazdagon díszítettek, legyenek akár énekkari tagok, táncosok vagy szólisták. Hajdú Anita hatásos táncot tervezett a háremhölgyeknek, a közben viselt féloldalas rablánc különösen izgalmassá teszi.
Első felvonásbeli strettájának elején a címszereplő Tötös Roland könnyedén fölpattan egy asztal tetejére. A néző nyomban azt kívánja bárha az ifjú tenor egy lelkesítő magas hangra pattanna föl ilyen magabiztosan. És nem is kell sokat várni, Medorával énekelt kettősüket egy szép magas c-vel zárják. Tötös hangadása sokat fejlődött, fényes spinto tenorja jól illik a szerephez. A hosszú szólamban nem fáradt el. Amiben még előre léphet, a Verdi-dallamok pontos, stílusos fölépítése. Kérdés persze, hogy ebben ő és a többi fiatal énekes mennyi segítséget és iránymutatást kapott a zenei vezetéstől. Erre a kérdésre leginkább Szélpál Szilvesztertől kaphatunk választ. A már nem is olyan fiatal bariton eddig könnyű lírai szerepeket (és néha operett bonvivánokat) énekelt. Dinyés Dániel karmester, zenei vezető egy interjújában maga mesélte el, hogy elküldte őt Bécsbe a bel canto specialista Alessando Amorettihez. Nos, ez hallatszik is. Kifogástalanul frazíroz, megtanították neki, amit meg lehet tanítani, a kifejező, feszes éneklést, ami ebben a stílusban olyan fontos. Szélpálnak a hangja is kicsit teltebb, sötétebb lett, bár nem hiszem, hogy valaha is illenének hozzá a nagy drámai Verdi–figurák. Pasaként nem az a baj vele, hogy nem elég nagy a hasa, hanem hogy színpadi jelenléte gyakran nem elég súlyos, mozgása túlságosan könnyed és fürge egy efféle nagyúrhoz. Amint Máthé Bea sötét szopránja megszólal, nyomban operai evidenciával sugározza Medora jellemének két alapvonását: a szomorúságot és a tragédiára való hajlamot. Kár, hogy Corradóval nem jut nekik egy duettnyi felhőtlen boldogság sem. (A jelmezes főpróbán a másik Medóra, Kónya Krisztina az első felvonásban üdítően friss hangon, művészien fölrajzolt díszítésekkel énekelte a szólamot.) Gulnara volna a legérdekesebb figura a főalakok közül, aki megszökteti a szerelmét, annak ellenére, hogy az nem ígér neki viszonzást, közben pedig lekaszabolja a gazdáját, Seidet pasát. Ferenczy Orsolya hangilag virtuózan oldja meg a drámai koloratúrás szólamot. Játéka és mimikája azonban kissé egyhangú, a szomorúság, az elvágyódás, a színlelés, a föllobbanó szerelem és gyilkos düh nem talál külön árnyalatot. Nem kapott ehhez eszközöket a rendezőtől. Dinyés Dániel karmestert főleg a darab lendülete ragadta meg, zenekara és énekesei is a sodró lendület, a forrongás pillanataiban szólnak a leghitelesebben. A kórus remek! Különösen a férfikar van elemében, hangzásuk egységes, erőteljes. (Karigazgató: Flórián Gergely.) A darab zenei csúcspontja a II. felvonás nagy concertatója, szinte a Macbeth két nagy fináléját idézi. Tipikus Verdi-együttes! Egy jelentős dramaturgia fordulat után vagyunk, Corrado a dervis álruhájában lelepleződött, darab szinte összes szereplője jelen van, mindenki a saját érzéseit énekli, minden mégis zeneileg teljes összhangban van.
Sajnos, a darab másik nagy fordulópontja, amikor kigyullad a hárem, és Corrado csapatai az ellenség katonáinak lekaszabolása helyett inkább az ellenség nőinek kiszabadítását választják, nos ez a jelenet alig van megkomponálva, Verdi a megelőző csatával együtt alig 2 percet szán rá. Ezért aztán megrendezni és a közönségnek fölfogni is lehetetlen. Még a magyar föliratokból is nehéz kihüvelyezni, mi történt pontosan. (Csákovics Lajos fordítása az ismeretlen darab esetében különösen fontos segítség a történések követésében.)
A kalóz 175 évvel az ősbemutató után végre Magyarországon is színre került. Szeged saját Verdi-hagyományait folytatta, hiszen ez a színház élesztette újjá A szicíliai vecsernyét és a Nabuccót, itt mutatták be hazánkban a Giovanna d’Arcót és a Stifeliót. Most már A kalóz is – ahogy mondják – a Tisza partjához fog kötődni. A város büszke lehet rá, derék előadás jött létre, közönségét a színház egyedi élményhez juttatta. Ám nem hiszem, hogy ez a mű a repertoár részéve válna.
Márok Tamás
forrás: https://tiszatajonline.hu