Légrádi Gergely: Fekete-fehér ‒ Stefan Zweig Sakknovella című kisregénye alapján / Ördögkatlan Produkció / Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér
Első ránézésre joviális külsejű a férfi, aki megjelenik a színen. Öltönye, szakáll fedte arca, fürkész tekintete nem határolja be karakterét; kifinomult entellektüel éppúgy lehet, mint sprőd ösztönlény. Amikor alaposabban szemügyre vesszük, feltűnik, mennyire koszlott az öltönye, majd észrevehetünk egy borzongató ‒ mert fogolylétre utaló ‒ mozzanatot is: a színpadon álló szereplő, Göttinger Pál cipőjéből hiányzik a fűző.
Bizonyára sokan ismerik Stefan Zweig ‒ számos filmes és színházi feldolgozást is megért ‒ megrázó kisregényét. A történet egyik szála a hitleri időket idézi meg, a másik pedig a traumák örök életre szóló lenyomatával foglalkozik. Tengerjáró, napsütés, kellemes háttérzene ‒ az utastársak a sakkvilágbajnokkal folytatott izgalmas partit látják, míg az olvasó, akit a szerző addigra már az előtörténetekbe is beavatott, két nem mindennapi karakter lelki rezdüléseit figyeli. És a főhősre koncentrál: vajon megóvhatta-e a Gestapo által eltiprásra ítélt személyiségét az intenzív agymunka, amikor a külvilágtól elzárva sakkjátszmákat futtatott le fejben?
A monodráma roppant kényes színpadi műfaj ‒ bevallom, előadás előtt most is szorongtam. (Természetesen nem mérce, de nagyon eleven emlék az utóbbi időből Molnár Piroska Brunhilde Pomsel- és Fullajtár Andrea Anna Politkovszkaja-alakítása.[1]) A játék azonban ezúttal is hamar magával ragadott. Az irodalmi forrás, Stefan Zweig a színpadon is garanciának bizonyult, Göttinger pedig többedszerre is igazolta, hogy nemcsak rendezőként van otthon a színházban. Légrádi Gergely adaptációja jól játszható szövegkönyvnek mutatkozik, és a rendező, Ujj Mészáros Károly arányérzékének is jelentős része van abban, hogy sűrű ötven percet élhetünk át.
Ujj Mészáros üres, fekete térben játszatja a történetet. Mindössze két szék segít a mozgásokat követni és a helyszínváltozásokat érzékeltetni (látvány: Fekete Anna). Játékszervező ereje van továbbá a teret hol leszűkítő, hol kitágító fényeknek is (a világítást a rendező tervezte). A színpadot hátul ék alakban néhány metálfényű léc határolja, jelezve a hajót mint helyszínt. Különössége, hogy az egyik lécpár hintaszerűen kilengethető, hogy a tenger mozgására is utalva színpadi képbe keretezhesse a szereplők érzelmi-indulati hullámait.
A színen lévőkre vonatkozó fentebbi többes szám nem tévedés: a Fekete-fehér című monodráma valójában többszemélyes játék: három fő- és egy mellékszereplő jelenik meg benne egymást váltva, illetve ‒ különféle rendezői-színészi leleményeknek köszönhetően ‒ olykor szimultán módon is. Göttinger oda-vissza cikázik a higgadt elbeszélő, a nagyarcú világbajnok, a múltjának kiszolgáltatott jogászdoktor és a vehemens természetű harmadik sakkpartner karakterei között. Szerepváltáskor eleinte megenged magának egy-egy vicces hangpróbát, a későbbiekben efféle játékos kikacsintások nélkül cserélgeti a karaktereket.
A „népes szereplőgárda” annak köszönhetően van színen, hogy Légrádi megtartotta az alapmű többszintű elbeszélő szerkezetét (sokat tömörítve a szövegen), ugyanakkor igyekezett minél inkább helyzetbe hozni a párbeszéddé, jelenetté formálható részleteket. A játék teljes mértékben hitelesíti az eredetinél tragikusabbra hangolt végkifejletet is. Kevésbé meggyőző öltetnek tűnt viszont az az ‒ ugyan egyáltalán nem kirívó ‒ aktualizálás, amely eltüntette a korra utaló elemeket SS-estül, Gestapóstul, és helyükbe a mai Magyarországra vonatkozó célzásokat illesztett. A hideglelősségből feltétlenül levesz, ha kiemeljük a cselekményt a történelem egyik legsokkolóbb kontextusából. Biztos vagyok benne, hogy a néző efféle transzformáció nélkül is pontosan értené, mi mindenről is szól(hat) ez a történet.
Amúgy persze kétségtelen: veszélyes időkben élünk mi magunk is. És az érzékeket nem lehet becsapni ‒ valószínűleg erre is sokan gondolunk, amikor lemegy a fény a színpadon.
Dömötör Adrienne
forrás: https://szinhaz.net/
