Udvaros Dorottya legújabb alakítását a Belvárosi Színházban, a 19. és a 20. század fordulóján játszódó történetben láthatjuk. Madame Pie ösztönös túlélő, aki társaival együtt jobb jövőben bízik. A színésznő maga is harcos alkat: szerepeiben éppúgy tud küzdeni, mint természetvédőként.
Göttinger Pál darabja, A nulladik perc a párizsi világkiállítás idején játszódik és nehéz sorsú munkásemberek mindennapjaiba enged bepillantást. Mit jelent számukra ez az esemény?
Annyi hihetetlen újdonság lát akkor napvilágot, hogy a hősök mind rettenetesen bizakodva néznek a jövő elé, és azt remélik, hogy a 20. században minden csodálatos lesz. A darab egyszerre komolyan és humorral beszél ezeknek az egyszerű embereknek a sorsáról. Számomra az az üzenete, hogy bár a földön létezik egységes jó szándék, alig telik el két évtized a 20. századból, és máris katasztrófa történik. Az előadás közös gondolkodásra hív, hiszen körülöttünk a fél világ most is lángokban áll a természeti változások vagy háborúk miatt. Az emberiség, miközben csodálatos dolgokat alkot, megpróbálja elpusztítani önmagát. A produkció persze nem csak erről szól: örömteli várakozás lengi át.
Kicsoda Madame Pie, akit ön alakít?
Hasonlít Kurázsi mamára, azzal a lényeges különbséggel, hogy neki nincsenek gyerekei, viszont a darab főszereplőit, egy házaspárt a sajátjaiként szereti, és aggódik a sorsukért. A jég hátán is megélő nő, aki valahogy a semmiből is megteremtette magának a megélhetését. Egy kocsival jön-megy, mindenféle limlomokat ad-vesz, és annak ellenére, hogy nehéz az élete, tele van derűvel. „Én minden újdonságnak annyira tudok örülni!” – mondja.
Hasonlít erre a karakterre?
Nem feltétlenül, bár Göttinger Pali, amikor a darabot írta, egy picit ránk, színészekre formálta a figurákat. Mindig találok örömet abban a szerepben, amin éppen dolgozom, és ez Madame Pie esetében is így van.
Mi szerez önnek örömet?
Sok minden. Például amikor mi, játszók úgy érezzük, hogy egy előadás jól sikerült, mert akkor sírtak, nevettek vagy voltak csendben a nézők, amikor kellett. Ezek boldog pillanatok. De egészen apró dolgok is örömet tudnak nekem szerezni: például erdei séta vagy a kutyáimmal való úszás. Sok Greenpeace-es rendezvényen veszek részt, mert imádom ezt a bolygót.
Az önnel dolgozók azt mondják: annak ellenére, hogy Magyarország egyik legnépszerűbb színésznője, alázattal dolgozik, nincsenek allűrjei.
Sokan gondolkodnak és viselkednek ehhez hasonlóan a pályatársaim közül, és emiatt ők a példaképeim is. Az igazi művészemberek szerintem ilyenek. Forgattam Glenn Close amerikai színésznővel, aki valódi sztár, a közös munka közben mégis úgy éreztem, hogy a színész partneremmel állok szemben, aki mindenre rettenetesen figyel és alázatosan dolgozik. Lehet, hogy elcsépelt, de lényeges: egy produkcióban nem egyedül az én szerepem a fontos. Hogy egy előadás jó legyen, és azon belül én jó legyek, ahhoz az kell, hogy a körülöttem lévő dolgok is rendben menjenek. Nem akarok egyedül jó lenni és magasan kiemelkedni a többiek közül, mert tudom, hogy ez nincs így. Néha persze előfordul, hogy egy színésznek valamelyik darabban kiemelkedő a szerepe, de általában a pozitív erőknek kell összeadódniuk, és egymást építve kell jónak lennünk. Ezt szeretem legjobban az egész színházcsinálásban.
Alig múlt harminc, amikor Kossuth-díjat kapott.
Nagyon meglepődtem annak idején, és nem értettem, miért, mert egy Jászai után az érdemes és a kiváló művészt átugorva rögtön Kossuth-díjat kaptam. A Katona megalakulása után nagyon jó feladatokkal láttak el, de már az azt megelőző évben, a Nemzetiben is számos csodás munkám volt. Székely, Ascher, Zsámbéki és Gothár fantasztikus rendezői gárdát alkottak. Nekik köszönhetően játszottam a Jurij Ljubimov által rendezett Koldusoperában Pollyt, majd jött a Mirandolina főszerepe, amit Zsámbéki Gábor állított színpadra, és amiért rögtön megkaptam a kritikusok díját. Később Gábortól megtudtam, hogy elképesztő szavazati aránnyal nyertem. Sokat játszottam, zsinórban nagy szerepeket kaptam, és már egy évvel korábban is javasoltak Kossuth-díjra. Sokat és odaadóan dolgoztam, de ezt mások is megtették. Büszkévé és boldoggá tett, hogy engem választottak, ráadásul abban az évben kapott posztumusz díjat Őze Lajos és Latinovits Zoltán. Képzelje csak el, hogy fiatal színészként hogyan kezeli ezt az ember!
Hogyan? Nehezen dolgozta fel a sikert?
A díjak csodálatos, kitüntetett pillanatai az életünknek, de valójában minden sikerünk mögött sikertelen próbák sorakoznak. Az ember sokszor nekirugaszkodik egy-egy jelenetnek, és érzi, hogy még nem jó. Ahhoz, hogy igazán nyitottak, kíváncsiak maradjunk, találjunk valami újdonságot önmagunkban, elhiggyük, hogy képesek vagyunk valami újra egy szerepben, jól kell tudnunk tűrni a sikertelen próbákat. Az út rögös, de pont ez a jó benne. Ezért nem veszítem el a harci kedvemet. Tudom, hogy át fogok bukdácsolni az akadályokon, és optimális esetben egyszer csak minden megvilágosodik: rájövök, hogyan kell megcsinálnom a szerepet. Ha az ember szereti a rögös utat, akkor az örömöknek, amelyek a pályán érik, még jobban fog tudni örülni.
Sose csapta még a földhöz a példányát azzal, hogy „na, ebből most elegem van”?
Nem. Ha valami nem megy rögtön, pár napot csendben kell lennem a példányommal a fejem vagy a hónom alatt. A példány mindenhol velem van a próbaidőszakban: nézem, olvasom, és a bennem lévő kusza szálak egyszer csak kiegyenesednek. Az mondjuk tény, hogy a pályám során ösztönösen vagy tudatosan, de mindig igyekeztem olyan csapatokkal együtt dolgozni, amelyekben tudok hinni. A nagy szerep vagy a sok pénz nem voltak döntő szempontok számomra.
Milyen évadot tud maga mögött a Nemzeti Színházban?
A Don Juanban pici szerepet játszottam. Aleksandar Popovski macedón származású rendező állította színpadra. Nagyon tetszett nekem ez a fickó, csodálatos volt vele a próbafolyamat. A címszereplő anyja, akit játszom, eredetileg nem létező karakter, ezért azon agyaltunk, mikor, hogyan tűnjek fel. Az enyém az egyetlen olyan figura, aki nem gazemberként, hanem életművészként tekint a főhősre, és aki azt mondja, hogy az élet örömeit meg kell élni. Persze Don Juan csúnya dolgokat művel, de szerettem, hogy Aleksandarnak volt ez a gondolata, hiszen Don Juan azt a sok nőt valahogy mégiscsak teljesen megbolondította. Egy másik munkám is volt a Nemzetiben. Blaskó Péterrel már sokadjára dolgoztunk együtt, ezúttal Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című stúdiódarabjában, amelyet Rátóti Zoli rendezett. Szeretünk Péterrel együtt játszani, és külön öröm, hogy a premiert követő kihagyás után, amit a szívproblémája okozott, rendbe jött, és újra előadhattuk a darabot. Jövőre is lesz, és igazi ajándék a számunkra.
Milyen premierek várak még önre?
Az Alekszandrinszkij Színház igazgatója, a különös formanyelvű Valerij Fokin többször rendezett a Nemzetiben. Ezúttal a Lear királyra készül, abban leszek a bolond. Rettentő izgalmas feladat! Az Orlai Produkciónál A nulladik percet játszom, a Trafóban pedig Ördög Tamás rendezésében a címszereplőt egy Jérôme Bel világhírű koreográfusról szóló különös önéletrajzi előadásban. Két éve várok egy filmre; bízom benne, hogy András Feri ősszel elkezdi forgatni. Megy tovább A mi kis falunk, és Herendi Gábor tízrészes sorozatában is szerepelek, amit a Valami Amerika-filmek folytatásaként forgat. Folytatódnak a koncertjeim, amelyeken az öt éve megjelent, Majdnem valaki című lemezem anyagát adjuk elő. Bereményi Géza írta a szöveget, Hrutka Róbert szerezte a zenéjét. Imádom!
Ahogy egyre közelebb vagyok a hetvenhez, időnként eszembe jut a kérdés: „Dorottya, meddig fogsz még királykisasszonyként egy zenekar közepén állni és énekelni?” De iszonyatosan élvezem, és feltölt a körülöttem játszó csodálatos zenészek energiája. Civilként is szoktam koncertekre, színházi előadásokra járni, szeretem nézni a kollégákat.
Dévay Camilla színésznő és Udvaros Béla rendező lányaként nőtt fel, és egyáltalán nem erre a pályára készült.
Mindketten elképesztően nagy odaadással, szerelemmel és megszállottsággal űzték a szakmájukat, és otthon is legfőképpen a színházról beszéltek, ami engem nem mindig érdekelt. Orvosnak készültem, gyógyítani akartam, gyerekkoromban minden sebet bekötöztem, nem ájultam el a vértől. Matekból és fizikából viszont gyenge voltam, így az érettségihez közeledve már látni lehetett, hogy az orvosi egyetem necces lesz. Közben jött hozzánk egy fiatal magyartanárnő, és színjátszókört alakított. Nem voltam amatőr színész, sem versmondó kislány, de amikor elkezdtük Molière és Shakespeare színdarabrészleteit próbálni, rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni. A szüleim Kecskeméten dolgoztak, és a nyári szünetekben mindig ott jöttem-mentem a színházban. Anyukám öltözőjében magamba szívtam a parókaragasztó masztixszagát, a régi festékek illatát, és ma már tudom, hogy ezek a mély illatnyomok erősen befolyásoltak a későbbi döntéseimben. Az ember nem is tudja, mi az, ami valamerre löki. Később mesélték: amikor beadtam a felvételimet a színműre, anyukám felhívta egy-két rendező barátját hogy „ha nem elég tehetséges, könyörgök, ne vegyétek fel”. Pontosan tudta, hogy ha valaki nem tud sikereket elérni ezen a pályán, akkor nagyon keserves – ettől akart megóvni. Nem is vettek fel, csak harmadszorra.
Azóta viszont az egyik legsikeresebb magyar színésznő.
Jól működtek az ösztöneim, amikor dönteni kellett. Például amikor először hívtak Szolnokról Budapestre, nem jöttem el rögtön. Más a helyemben talán ugrott volna, hogy pesti színházba szerződhet, de én úgy éreztem, jó társulatban dolgozom Szolnokon, van ott még dolgom. Utólag kiderült, hogy jól döntöttem. Volt olyan, ami abban a pillanatban nem tűnt a leginkább a siker felé vezető útnak, de később beigazolódott, hogy jól működött az ösztönöm.
A mostani premierrel kapcsolatban mi a megérzése?
Remélem, hogy idősek és ifjak egyaránt szeretni fogják. Fontos, hogy lássák és megértsék a fiatalok is: mindennek, amit ma megélünk, a múltban gyökereznek az okai. Egyáltalán nem tartom például bajnak, ha a múltunk sötét foltjairól is beszélünk, hiszen belőlünk fakadnak. Ráadásul A nulladik perc esetében nem gyötrelmesen nehéz, hanem kifejezetten könnyed hangvételű témafeldolgozásról van szó. Lelkes magyartanárokat és osztályfőnököket arra biztatnék, hogy hozzák el a harmadikos- negyedikes diákjaikat, mert a színházban kicsit másfajta stílusú információáramlást tapasztalhatnak, mint amit az internet zúdít rájuk. Egy színházi este nyugodtabb élmény, egyfajta koncentrációt igényel, és néhány ember sorsán keresztül valamilyen történelmi helyzet jelenik meg.
forrás: https://kultura.hu
