A 20. SZÁZAD BIZTOS BÉKÉSEBB LESZ

Göttinger Pál: A nulladik perc / Orlai Produkciós Iroda

A nulladik perc című előadás mintha egyszerre próbálna prózai opera és annak kritikája lenni, azonban egyik irányba sem tesz egyértelmű lépést, így biztosan csak azt tudhatjuk, hogy a 19. század óta sem rendezzük jobban a problémáinkat, és még a hasis is illegális. KISS LÓRÁNT KRITIKÁJA.

A nyugati kánon által klasszikusként tételezett művek alkotják a főként a középosztály soraiból kikerülő, úgynevezett művelt nagyközönség társadalomról való tudásának gerincét. Éppen ezért jelentőségteljes, ha egy alkotó ezen művek történelmi díszleteit használja arra, hogy elmeséljen egy történetet. A Göttinger Pál által írt és rendezett A nulladik perc Párizsban játszódik az 1900-as világkiállítás alatt, a metropoliszból azonban elsősorban nem az úri csillogás látszik, hanem annak alulnézete van a középpontban. A szín a kikötő, ahol a La Belleville nevű hajó legénysége vár a következő melóra, egyetlen örömük, hogy a nehéz fizikai munka estéjén szegényes vacsorájukat együtt költhetik el.

A színpadon kibontakozó eseményeket lineárisan ismerjük meg, azonban a történet szerves részét képezik az önreflexív elemek. Például a szereplők direkt a közönséghez intézett vallomásos monológjai, amik mintha prózai operaáriák lennének. Nem véletlen a forma, hiszen A nulladik perc története egy Puccini-opera, A köpeny parafrázisa, amelyben - további önreflexióként - a Bohémélet cselekményét, fordulatait is emlegetik. Az előbbi egy kényelmes technika a szereplők összetettségének bemutatására, az utóbbi pedig azzal, hogy egy ilyen erős referenciát emel be a 19. század jellemző műfajának, az operának a világából, egyrészről egyértelműbbé teszi a néző számára a befogadást (például az anyagi nehézségek ellenére kibontakozó szerelem mint a történet fókusza), másrészről megteremti egy ironikus olvasat lehetőségét, ahol A nulladik perc a modernségnek tart görbe tükröt, olyan mondatokkal, mint hogy “a 20. század biztos békésebb lesz”.

E két lehetőséget mindvégig fenntartják az alkotók, a rendezés nem választ magának egyértelmű irányt: ahhoz túl sokszor mutat ki a díszletek közül, hogy teljesen komolyan vegyük, ahhoz azonban, hogy egyértelmű kritikának vegyük, túl erősen hagyatkozik a kor társadalmát leíró toposzokra.

Ondraschek Péter díszlete egy rongyos kikötő, benne a La Belleville nevű hajó, háttérben az utcalámpák fényei. Csak annyit sejtet, amennyi feltétlenül szükséges, hogy megelevenedjenek benyomásaink a 19. századról: macskaköves utcák, hajólámpák a ködben. Az egyik szereplő, a sokat tapasztalt, nyughatatlan Madame Pie taligája is jól eltalált darab, Kurázsi mama szekerére hajaz, az embernek a szünetben kedve támad kihúzogatni a fiókjait.

Valamivel határozottabbak Cselényi Nóra jelmezei. Egyértelműen jelzik a szereplők közti vagyoni különbségeket, Marcel, a Belleville tulajdonosa elegánsabb bőrkabátot és mellényt, Henry, a fiatal rakodómunkás kopott dzsekit és hetykén gombolt inget, míg Mole, a sokat látott háborús veterán viseltes katonai egyenruhát hord. A nőknél ugyanígy: Madame Pie fekete ruhában jelenik meg, mint aki egy jobb élet lehetőségét gyászolja, Georgette, Marcel elvágyódó felesége szigorú, sötét ruhát és visszafogott, apró virágokkal tarkított inget visel, míg a cinikus és odamondogatós hajléktalant, Pötyi mamát mindenféle darabokból álló, szakadt öltözékben látjuk.

Bár A köpennyel való erős párhuzam miatt gondolhatnánk, hogy a hajótulajdonos Marcel és felesége, a fiatal, a nehéz életbe egyre inkább belefáradó Georgette, illetve a közéjük ékelődő Henry szerelmi története áll A nulladik perc fókuszában, valójában éppen ezek a szereplők maradnak a legkevésbé hangsúlyosak. Bár Pataki Ferenc ügyesen hozza a felesége boldogsága miatt aggódó, kétségekkel teli Marcelt az Udvaros Dorottya által játszott Madame Pie-vel közös dialógusokban, ezeken kívül nem igazán válik súlyos karakterré. Rohonyi Barnabás Henry-ja egy mindig a könnyebb út felé tartó fiatal, a Georgette-tel közös jelenetekben jól érzékelteti egy-egy mozdulattal a köztük lévő ellentmondásos viszonyt, de ő sem kerül igazán előtérbe. Maga az előadás Georgette monológjával kezdődik, ami mintha azt sejtetné, hogy ő a történet főszereplője, és László Lili valóban sokat tesz azért, hogy érzékeltesse a nehéz munkába való belefáradás és a Marcel iránti szerelem ellentmondásából fakadó konfliktust. Ennek ellenére, mintha őket hármójukat a rendezés kissé háttérbe szorítaná, hogy némileg kitágítsa az előadás horizontját a személyesből a történelmi sorsok felé.

Így például Mole is erős mondatokat kap. Ficzere Béla gyermekien naiv óriást mutat be nagy átéléssel, és valóban meglepő és fájdalmas, mikor Mole monológjában arról beszél, hogy a háború alatt mennyi szörnyűséget tett. Az egyik legdinamikusabb szereplőt, Pötyi mamát Grisnik Petra játssza, hálás a szerep és jól is csinálja, nem esik túlzásba, beszólásaival jól oldja a nagy pillanatok kenetességét, sőt még némi titokzatosságot is kölcsönöz a valaha a hadseregben szolgáló, az életét ma hajléktalanként élő, az operák iránt gyermeki lelkesedést mutató öregasszonynak.

Az előadás igazi mozgatórugója és gerince Madame Pie, akit Udvaros Dorottya kelt életre. Fegyelmezetten, fokról fokra építi fel a kezdetben gondtalannak tűnő asszonyt, akiről szépen lassan kiderül, hogy mindent elvesztett, és most már a túlélés, a békés élet reménye hajtja át a párizsi alvilágon, ugyanakkor bölcs és törődő, amolyan pozitív Kurázsi mama, aki biztos benne, hogy az emberi történelem szükségszerűen az egyre jobb élet megteremtése felé tart.

Mintha A nulladik percben az operai történeteket, azon belül is a mindennapi ember romantikus küzdelmeit és bajait firtató verismo darabokat idéző szerelmi háromszög (Marcel - Georgette - Henry) csak apropó lenne arra, hogy bemutassa annak a kornak a nyomorultjait (Mole - Pötyi mama - Madame Pie), amelyből végül a mi jelenünk is sarjadt.

Ezt azonban nem tudhatjuk biztosan, mert bár számos jel, így például a szerelmi szál fantasztikumba hajló megoldása és az előadás ironikus zárlata utal arra, hogy ez volt a szándék, mégis több a melodráma, mint a kritikai él. A szereplők dinamizmusa és a történet tipikusan operás, félreértéseken alapuló csavarjai jó tempójú előadássá állnak össze, még ha nem is teljesen bizonyos, hogy a nulladik percet követően merre indulunk tovább.

forrás: https://revizoronline.com/