Június elején hirdették ki a színházi támogatások listáját, ami a sokat látott színházi embereket is meglepte.
Fontos közfeladatot ellátó műhelyek alig kaptak néhány milliót, míg számos valódi színházművészeti eredményeket felmutatni nem tudó szervezet annyi pénzt kapott, ami 4-5 független társulat éves működését is fedezni tudná.
Az új évad kezdete előtt még bizonytalan a helyzet, több társulat megszűnik, mások játszanak, de új előadást nem csinálnak, és vannak, akik kompromisszumokkal ugyan, de tudnak működni és új bemutatókat létrehozni.
Az idei Ördögkatlanon nagy szerepet kaptak a független társulatok, a fesztiválon beszélgettünk a szféra szereplőivel: Kulcsár-Rozgonyi Viktóriával, a Jurányi Ház vezetőjével, Benkó Bence és Hegymegi Máté rendezővel, valamint Vilmányi Benett színésszel.
Idén „az előadó-művészeti többlettámogatásra” kiírt, mindössze 6 milliárd forintos keretösszegre nagyjából 1400 pályázatot adtak be, írta júniusi összefoglaló cikkében a hvg.hu. A támogatás a tao-rendszert váltotta fel, első évben még 37,4 milliárd forintot adtak a színházaknak, az összeget azóta csökkentik. A támogatás másik jellemzője, hogy közvetlenül a kormány dönthet róla, soha nem nevezték meg, ki és mi alapján dönt.
A rezsi emelkedése és az infláció 50-60 független színházi társulatot lökött a megszűnés szélére, a pénz tehát jól jött volna az alkotóknak. A szakma fontos feladatot ellátó műhelyei – például a tantermi előadásokat készítő Káva Kulturális Központ – működésük kis részére elegendő összegeket kaptak csak, sokaknak pedig egyáltalán nem jutott pénz. Eközben Vidnyánszky Attilához is köthető, sok esetben valós művészeti eredményekkel nem rendelkező társulatok 50 millió forintokat kaptak. Csak hogy elhelyezzük, ez körülbelül 3-4 független társulat teljes éves működésének megfelelő összeg. A döntés ellen nyílt levélben tiltakozott a Színházi Kritikusok Céhe, a Színház folyóirat és független színházak is, hiába.
140 millió egy nem létező vízi csúszdaszínháznak
„A legnagyobb probléma, hogy aránytalanságok vannak” – mondta a támogatási rendszerről Benkó Bence, az Apertúra társulat vezetője és rendezője. Az Apertúra a K2 színház – történetükről ebben a cikkben írtunk – kvázi utódaként jött létre, júniusban nyitották meg új játszóhelyüket. Januártól a hely építése miatt kénytelenek voltak leállni, kényszerhelyzet volt, vagy megépítik most a bázist, vagy soha. Működésre az idei pályázaton 4 millió forintot kaptak, szeptembertől pedig lehet, hogy a fővárosi önkormányzattól is jutnak pénzhez. Benkót meglepte, hogy kaptak valamit, azt hitték, egy fillér sem jut nekik. „A mi csapatunkat már annyiszor emelték ki nem jó kontextusban szerintem nem jó emberek, hogy csodálkoztam is” – mondta, hozzátéve, összetehetik a két kezüket, hogy nekik jutott valami.
„Gyűlölöm, hogy olyan helyzetbe hoznak minket emberek, hogy mi kapunk, mások meg nem, és én nem tudom megmondani, nekünk mire adnak pénzt, nekik miért nem.” A kevés pénzt érthető módon megtartják maguknak, mondta, de morális szempontból nagyon rossz, hogy falakat húznak alkotók között. „Engem nem az bánt, hogy a nem létező vízi csúszdaszínház kap 140 millió forintot. Az a baj, hogy ha ők mondjuk 40 millióval kevesebbet kapnának, az négy független társulat működését tudná fedezni. Én senkitől nem sajnálom, én is szívesen adnék, ha én rendelkeznék ennyi pénzzel, de akkor kapjon mindenki.”
Hegymegi Máté három másik rendezővel – Kovács D. Dániellel, Pass Andreával és Szenteczki Zitával – közösen 2019-ben alapította a Narratíva Kollektívát. Előadásaik sikeresek, tavaly például a Demerung (Csehov Meggyeskertje) című darabért megkapták a legjobb független előadásnak járó díjat a Színházi Kritikusok Céhétől. Most mégis eljutottak oda, hogy bár még nem szűnnek meg, új előadásokat nem tudnak létrehozni.
„Az, hogy csak játszod a meglévő előadásokat, általában mínuszt termel. A jegyeladásból nem lehet kifizetni a 10-15 embert, aki ebben benne van és dolgozik, plusz a menedzsmentet és a reklámozást. Nem is játszunk olyan sokat, és az évad végén így is ott állunk, hogy na most fél-egymillió mínuszt termeltünk azzal, hogy csak játszottunk, miközben ezek többnyire sikeres előadások.” Hegymegi szerint ez nehéz, mert létrehoznak valamit nagy nehezen, sok energiával, nagy vággyal, amit a nézők és olykor a kritikusok is elismernek, de ezek után nem lehet előrelépni, fejlődni, hanem a havi egy előadás is kétessé válik.
„Kicsit már megszoktad, szinte legyintesz, tudjuk, hogy ez ilyen, de ez lehet nem ilyen. Hozzászoktunk, hogy még ezt is meg lehet csinálni velünk, meg még ezt is elbírjuk, azonban ez nem normális.” És miért csinálják sokan mégis? Hegymegi szerint a minőség iránti igény, a közös munka és a csapatszellem miatt, ami nagyon erős. „Kérdés, hogy hol van a határ, ahol már nincs mit erősíteni, mert már nem engedhetik meg maguknak, pláne a családos alkotók.”
A Narratíva idén még csak nem is pályázott működési támogatásra, tavaly annyira nem létező összeget kaptak, hogy látták, ez esélytelen. Hegymegi a korábbi taós rendszert sem tartotta jónak, szerinte nem helyes, hogy a művészetet az alapján támogatják, hogy mennyire piacképes, mennyi nézőt ültet le, szerinte ez a kísérletező színház halála.„Ellenben az, hogy ezt eltöröljük, és semmiféle más támogatási rendszer nem érkezik helyette, az őrület. Az is őrület, hogy a mostani egy teljesen elszámoltathatatlan rendszer, ahol vagy kapsz, vagy nem, de hogy milyen szempontok szerint, és hogy ezt kik döntötték el, nem átlátható.”„2023-ban olyan szinten egekbe szöktek az energiaárak, hogy úgy éreztem magam, mint tíz évvel ezelőtt, amikor megnyitottunk. Fogalmam sem volt, hogyan kell kiszámolni, hogy egy négyzetméter mennyibe kerüljön, hogy abból ki tudjuk fizetni a 6700 négyzetméter gáz- és villanyhasználatát” – ezt már Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője mondta.
A Jurányi elsősorban infrastruktúrát biztosít a társulatoknak, a helyen vannak próba- és színháztermek. Ugyanakkor vannak saját és koprodukciók is, repertoárban játszanak, havi 50 előadást tűznek műsorra. A Jurányi a működéséhez szükséges támogatás felét kapta meg idén, a hiány és a rezsiárak miatt kompromisszumokat kellett kötni. „A produkciós részből kellett elvennem az infrastruktúra javára. A számláink havi 10-15 milliókba kerültek, amiből egy független színház legalább három tökéletes bemutatót tud csinálni. Szóval olyankor is vérzik a szíved, hogy ezt elköltöd rezsire, de nyilván anélkül meg nincs Jurányi, hely és szolgáltatás” – mondta Rozgonyi-Kulcsár, hozzátéve, két bemutatót őszre kellett halasztaniuk.
A Jurányinak a mostani helyzetben egyre nagyobb a szerepe. Rozgonyi-Kulcsár szerint mivel kevés befogadószínház, produkciós cég és ernyőszervezet van, egyre nagyobb a teher rajtuk, mert mindent és mindenkit ki kell szolgálni. „Nyilván összeszorul a szívem, de közben tudom, hogy nem tudunk mindenkit támogatni, és mi elsősorban a tehetséggondozást tűztük ki célul.”
Rozgonyi-Kulcsár szerint a mostani támogatási eredmény megdöbbentő, és bár próbált valami rendszert felfedezni a döntésben, azon túl, hogy az infrastruktúrát kicsivel jobban támogatták, nem tudott. „Semmi más olyan ok-okozati vagy észérvet nem találtam, aminél nem azt látnám, hogy bizonyos műhelyek kötődnek bizonyos emberekhez, és azok kaptak, akik meg nem kötődnek, azok meg vagy nem kaptak, vagy kevesebbet kaptak.”
„Ez már rég nem motiváló helyzet”
„Muszáj volt átkattintani az agyamat” – válaszolta Vilmányi Benett színész arra a kérdésre, hogy az alkotást hogyan befolyásolja a forráshiányos alapállapot. Vilmányi 2019-ben hagyta ott a Radnóti Színházat, azóta szabadúszóként és tanárként dolgozik. Legtöbben a Larry című filmből ismerik, de több előadásban játszik és monodrámája is van. „Kis térben gondolkodom, kevés szereplővel, nulla díszlettel, olyan jelmezekkel, amit a saját ruháimból meg az ismerőseim levetett gönceiből csinálok, mert egyszerűen ez a reális vagy megvalósítható.” Nyitott a szegény színház felé, és olyan formákat keres, olyan témákkal foglalkozik, amiket nem biztos, hogy keresne, ha sok pénz állna rendelkezésre.
Benkó is azt mondta, a pénzhiány nagyon erősen tudja befolyásolni az előadás koncepcióját. Az elmúlt években muszáj volt nekik is átállni arra, hogy minél kevesebb drága jelmezt, díszletet vagy eszközt használjanak. „Ezek ugyan jól néznek ki, de feleslegesek, ha jó a darab és az anyag, nem számítanak. Ráadásul nagyon jó a csapat is, marha jó színészek, sokkal jobb azt nézni a színpadon, amit ők csinálnak, mint mondjuk egy nagy ugrálóvárat.”
Rozgonyi-Kulcsár szerint azokra, akik ezt 20-30 éve csinálják, nehezen tud inspirálóan hatni a helyzet, mert évről évre ebbe a mókuskerékbe kerülnek. Hegymegi szerint sem olyan már a helyzet, ami jófajta dacot és energiát szül, ő inkább a kiégés jeleit látja magán. „Nehéz a saját magunk keltette örömből dolgozni. Persze a nézők visszajelzéséből sokat lehet töltődni, de azért havi egy előadásnál annyit a visszajelzések sem tudnak adni, hogy nap mint nap nagy energiával lépjek be a próbaterembe semmi pénzből dolgozni.” Azzal az érzéssel pedig nehéz mit kezdeni, hogy amit ő csinál, az most nem olyan fontos. „Bármennyire tudom, hogy ez most sok mindenkit érint, nehéz nem azt érezni, hogy nem elég, amit én tudok, vagy amit ez az elég sok ember tud, akiket sokra tartok szakmailag és emberileg, az nem elég!”
Vilmányi és Benkó szerint ami most zajlik, egyfajta kivéreztetés, nincs világosan kimondva, hogy ki működhet, ki nem, csak kevesebb pénz van. „Miért nem mondják egyből azt, hogy nincs pénz, aztán csá. Eldöntik, hogy három év alatt leépítik a rendszert, de nekünk ez három év az életünkből. Egy haldokló lóhoz hasonlít a helyzet. Lőjenek fejbe inkább, de az nem megy, hogy még kapunk valamennyi pénzt, amiből nagyon nehezen kijön még egy évad, majd legközelebb megint kevesebbet kapunk, és felmerül a kérdés, hogy mikor mondjuk azt, hogy ebből már nem tudunk előadásokat csinálni. Kétmilliónál? Másfélnél?” – mondta Benkó, hozzátéve, ennek ellenére mindenki a szívét-lelkét beleteszi abba, hogy működjenek.„Közben meg azt érzed folyamatosan, hogy egyre több keresztet raknak a hátadra, hogy jól van, gyerekek, nyomjátok, cipeljétek.”Vilmányi ezzel együtt azt is mondta, hogy az alkotók túl sok energiát fektetnek a panaszkodásba, szerinte jobb lenne, ha az energia abba a törekvésbe csatornázódna, hogy ha tényleg van közlésük, mondásuk, akkor azt bemutassák valahol. „Decinként csapolják le a vérünket, és ahelyett, hogy friss vért igyekeznénk szerezni magunknak, az aktuálisan kiszívott deci után epedünk, és olyasmi megismerésén fáradozunk, ami valójában végtelenül egyszerű.” Hegymegi szerint is borzasztó, hogy a magán- és kerekasztal-beszélgetéseken vagy interjúkban sokszor panaszkodnak, de működő, arányos és átlátható pályázati rendszer hiányában újra és újra meg kell fogalmazni a problémát.
Áprilisig oké, aztán ki tudja
„Most van egy ilyen csendes magunkba fordulás. Próbálja kitalálni mindenki a maga módján, hogy hogyan tovább, ha eddig társulatként működött, akkor lehet, hogy inkább produkciós műhelyként fog, ha produkciós műhelyként, lehet, hogy projekt alapon.” Rozgonyi-Kulcsár nem látja előre, tavasz után mi fog történni. „Egyelőre nincsenek olyan megkeresések, hogy azt tudjam mondani, hogy anyagilag is biztonságosak. Mindenki vár szerintem arra, hogy lesz-e NKA-s pályázat.” Kérdés továbbá az is, hogy a produkciós támogatások csökkenésével hogyan fogják a koprodukciókat megcsinálni.
Az Apertúra teljes évaddal számol, a tervezett bemutatók időpontja megvan. „Augusztus végén sok minden eldől, akkor kiderül, hogy a Fővárosi Önkormányzattól kapunk-e pénzt. Az egy helyzet lesz majd, én bizakodó vagyok” – mondta Benkó. Vilmányinak, úgy néz ki, két bemutatója lesz, mindkettőt írja és rendezi. A Narratívának egy bemutatója lesz ősszel a Jurányiban, a Medea gyermekei, ezt tavaszról halasztották el. Továbbá a meglévő előadásaikat játsszák, „a Jurányi segít, ahogy tud, fenntartani ezt a nem létező mínuszos rendszert.” Hegymegi azt mondta, kivárnak, kiutat keresnek, bársok reménye nincs azzal kapcsolatban, hogy a helyzet jövőre vagy akár öt éven belül nagyon más lesz.Hogy miért óriási probléma a függetlenek kivéreztetése? Mert organikus részei a magyar színházi életnek, és ha nincsenek, veszélybe kerülhet az is, ami a kőszínházakban van. Itt sokkal kisebb kockázattal, sokkal kevesebb pénzből lehet tehetségeket felkutatni és „beküldeni” a professzionális intézményi rendszerbe, mondta Rozgonyi-Kulcsár. „Az ideális az lenne, ha ez egy ilyen általános életút lehetne, és a fiatal alkotók éreznék, hogy van egy rögös, de egyenes út, ami valahova vezet, és nem ez a dolgozunk, megállunk, toporgunk, visszamegyünk állapot lenne.”
forrás: https://444.hu/
