Nemrég került napvilágra, hogy a Budapesti Operettszínház igazgatói posztjára hárman adtak be pályázatot: a jelenleg is a teátrum élén álló Kiss-B. Atilla mellett Szente Vajk és Szabó P. Szilveszter. Szabó P. neve szinte egybeforrott az Operettszínházéval, több mint két évtizeden keresztül láthatta őt a közönség számos sikerprodukcióban, az utóbbi években azonban nem vállalt újabb szerepeket. Többek között erről is kérdeztük Szabó P. Szilvesztert, amikor leültünk vele beszélgetni a pályázat kapcsán.
Az nem szokatlan, hogy egy színész pályázik igazgató posztra egy színházban, a te esetedben mégis kissé meglepőnek tűnik.
Igazság szerint nem először kerülök ilyen szituációba. 15 évvel ezelőtt az egri színházban jött egy lehetséges igazgatói felkérés, majd később a Karinthy Színházban. Utóbbiba Karinthy Marci hívott, még 2012-ben. Több rendezésem is futott ott, valószínűleg Marci azt a fajta gondolkodásmódot, és terelgetést látta bennem, ami őt vagy Balikó Tamást jellemezte. Sőt, öt évvel ezelőtt maga Kiss-B. Atilla kért fel a musical tagozat művészeti vezetésére. El is kezdődött a közös munka, de aztán viszonylag hamar kiütközött, hogy egészen máshogyan gondolkodunk: ő lassabban, átgondoltan szerette volna megvalósítani az elképzeléseit, nekem viszont teljesen más a habitusom. Én az az ember vagyok, aki mindent kimond – a feleségem szerint néha többet is, mint kellene. Gyakran mondja, hogy vigyázz, mert betörik a fejed, de én úgy vagyok vele, hogy nincs vesztenivalóm.
Mondhatjuk, hogy neked az elmúlt közel 30 évben az Operettszínház volt az otthonod. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
Egészen pontosan 1996. május 4-én írtam alá a szerződésemet, Szinetár Miklós vett fel. Az Elisabethben kezdem, majd jött a Jézus Krisztus Szupersztár és a Van, aki forrón szereti. Mi, akik akkoriban kerültünk oda, egy olyan érát ismerhettünk meg, amit a tisztelet és a megbecsülés jellemzett. Megvolt a deszkák tisztelete, és tudtuk, hogy annak, hogy ott lehetünk, ára van – ez pedig egyben nagy megtiszteltetés is volt. Hogy egy példát mondjak: Mednyánszky Ági soha nem ült le jelmezben. Ebben a közegben hiába hordozott tenyerén az élet a sok csodás szereppel, mégis megijedtem, hogy nem tudok eleget – mondhatnám, hogy a tető megvolt, de nem volt alatta sziklaszilárd fal –, ezért felvételiztem az egyetemre. Ott olyan emberekkel találkoztam, akik a beszéd és a gondolati kifejezés mesterei voltak. Azóta is azt vallom, hogy ha nincs mondanivalód, akkor ne akarj minden áron színpadra lépni. Pásztor István, a volt edzőm mondta, hogy a rajttól a célig bárki el tud futni, a rajthoz odakerülni nehéz. Azt hiszem pont ezért, a színpadon 7-től 10-ig való gondolkodásom és munkám alapján kér fel a mai napig egy-egy szerepre Cseke Péter, Szente Vajk vagy akár Kerényi Miklós Gábor.
Az utóbbi években nem kaptál új szerepeket az Operettszínházban, most mégis úgy döntöttél, hogy beadod a pályázatot az igazgatói posztra. Ennek az elégedetlenség az oka?
Az ott eltöltött közel három évtizedem alatt több igazgatóm is volt: Szinetár Miklós, Makláry László, Halasi Imre, Kerényi Miklós Gábor, Lőrinczy György és Kiss-B. Atilla. Nekem nem tisztem bírálni egyikük munkáját sem, viszont azt tudom, hogy ez egy olyan színház, aminek hatalmas tradíciója van, amit nem lehet veszni hagyni. Az Operett egy hatalmas volumenű színház – ez alatt nem csak a méretét értem, hanem a színészi gárdát, az énekkart, a balettkart, a zenekart, a musical együttest, a műszaki dolgozókat… Ugyanakkor az utóbbi évek tapasztalatai alapján felmerült bennem, hogy tényleg szükség van ekkora volumenre? A válasz az, hogy igen, de ahhoz nem évi 200 előadást kell játszani, hanem minimum 550-et, és nem két bemutatót kell tartani, hanem hatot-nyolcat, hiszen ott van a Raktárszínház és a Kálmán Imre Teátrum is mint játszóhely.
Visszaadtál egy főszerepet. Miért? Sértettség miatt?
Nem. A hármas szereposztás a színész halála. Az, hogy próbálsz kettőt, majd játszol kettőt egyszerűen mentálisan beteggé tesz. Azt érzed, hogy pótolható vagy, és ez egy nagyon veszélyes lavinát tud elindítani. Egyfelől elmész inkább haknizni egy eperfesztiválra, mert ugyanazt a pénzt (vagy még többet) megkeresel, mint a színpadon, jóval kevesebb energiabefektetéssel, másfelől a korábban említett alázatot sem veri beléd: ha kicsit is fáj a torkod, inkább lemondod az előadást, mert úgyis beugrik valaki más. Ez szerintem nem színházi hozzáállás. Igazgatóként azt szeretném láttatni és éreztetni akár a színésszel, akár a műszakkal, hogy azért lett kiválasztva arra a feladatra, mert annak ő a mestere. Vegyük például a Hegedűs a háztetőnt, amit négy, hangsúlyozom négy szereposztásban készítettek el! Négy különböző típusú emberrel nem lehet megrendezni ugyanazt az előadást.
Egyszer a Raktárban próbáltam a Virágot Algernonnak című darabot. A szünetben belenéztem az éppen akkor futó próbába, és azt láttam, hogy mindenki össze-vissza járkál, mindenki úgy játszik, hogy érződik, tudják mi lesz a történet vége. A néző nem erre kíváncsi: azt akarja látni, hogy a szeme előtt történjen meg a csoda. Nem közvetítői vagyunk egy előadásnak, hanem szereplői, akiknek át kell élniük a történetet.
Van olyan igazgatói korszak az említettek közül, amihez visszatérnél, ami leginkább mintaként szolgálna?
Mindegyik mintaként szolgál. Azt kell megérteni, hogy mindegyik éra egy-egy lépcsőfok, ami a következőhöz vezet. Nem tudnám és nem is akarom semmissé tenni egyikük munkáját sem. Én szükség esetén tényleg mindenkivel konfrontálódtam, de ezek mindig egészséges viták voltak, egy magasabb cél érdekében. Éppen ezért nem tudom azt mondani, hogy a Kero- vagy a Lőrinczy-féle igazgatást választanám, mert azzal is voltak problémáim. Sőt, az, hogy mi most itt erről beszélgetünk, az pont annak a nézeteltérésnek köszönhető, ami Kiss-B. Atilla és köztem kialakult. Inkább azt mondanám, hogy az eddig szerzett tapasztalataimat szeretném kamatoztatni.
Akkor úgy kérdezem, hogy miben hoznál változásokat?
Erőteljesen nyitnék a fiatalok felé. Azt gondolom, hogy az operett és a musical, mint műfaj csak formailag különbözik, a gondolatiság, közlésvágy és az egységes színjátszás szempontjából nem. Mostanában úgy érzem, az operettjátszás kicsit öncélúvá vált. A világháború közepén azért íródtak operettek, hogy az emberek ideig-óráig el tudják felejteni, mi zajlik a világban. Ha túlságosan komolyan vesszük ezt a műfajt, ha elfelejtjük azt a fajta könnyedséget, lezser eleganciát és humort, amit magában hordoz, a néző is elkezd szorongani. Fontos, hogy ne rajtunk, hanem velünk nevessenek! A történelem emlékezetében mindig is a táncos-komikusok maradtak meg leginkább – és nem véletlenül. Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez a mostani generációra is igaz. Pedig az operett nem azért hungarikum, mert magyar a zeneszerző, hanem azért, ahogyan mi, magyarok játszani tudtuk azt az elmúlt száz évben. Ha egy szubrett és egy táncos-komikus megcsinálja a sámánkereket, és visszatapsolják, visszamegy és megcsinálja újra. Lehet, hogy aztán a takarásban azonnal jegelni kell a lábát, de a nézőnek éreznie kell, hogy ez mind miatta van. Ez most hiányzik, pont úgy, ahogy a frissesség is. Azon túl, hogy természetesen műsorra tűzném nagyszínpadon a Bajadért vagy a Leányvásárt, szeretnék új lendületet adni a műfajnak azzal, hogy leporoljuk, új olvasatot adunk neki. Attól sem a történet, sem a zene nem fog sérülni, csak maivá válik. Emellett szívesen indítanék egy olyan beavatót, mint amit Dinyés Dániel és Göttinger Pál csinál már évek óta az opera műfaja kapcsán, hogy a laikusok is közelebb kerüljenek az operetthez, megértsék a rendszerét, a motívumait.
Azért sejthető, hogy a musicalek állnak közelebb hozzád. Jól gondolom, hogy ezen a téren jóval konkrétabb elképzeléseid vannak?
Igen, sőt, mondhatom, hogy annyi jó darabötletem van, amivel 2-3 évre bőségesen el tudnánk látni munkával a musicaltagozatot – és nem évi egy bemutatóval. Ott van például az Addams Family, az Ifjú Frankenstein, a Kisasszonyok vagy akár a Hamilton.
Bocsánat, hogy közbe vágok, de a Hamilton meglátásom szerint annyira az amerikai nacionalizmushoz kötődik, hogy itthon nem tudna siker lenni.
A Hamiltont valószínűleg nem is adnák oda, mert nálunk nincs olyan afroamerikai színész, aki helyt tudna állni egy musical főszerepben. Éppen ezért kizárt mondjuk egy Dream Girls is, ami szerintem az egyik legjobb musical. Viszont, ha eléred azt, hogy az amerikai jogtulajdonosok ügynöksége tárgyalni kezd veled, akkor mondhatod, azt, ha nem adod a Hamiltont, akkor kérem az Aladdint vagy a Cinderellát. És azt már oda fogják adni. Ehhez azonban fel kell mutatnod eredményeket, ami jelen állás szerint szinte lehetetlen. Sajnos az Operett jelenlegi tényadatai sok mindent elárulnak. Lőrinczy György utolsó évében az Operettszínház 715 előadást játszott – csak a belföldön. Most ez a szám alig haladja meg a 200-at. Persze, ha hét napból csak négyen játszunk, és olyan díszletekkel dolgozunk, aminek a beépítése több napot vesz igénybe, ne is csodálkozzunk. De sorolhatnám tovább a tényeket: az elmúlt öt évben egyetlen külföldi turné volt, a Szépség és a Szörnyetegből, de azt is még az előző vezetés kötötte le. Vagy: egyetlen magyar musical került bemutatásra nagyszínpadon, de ez is egy 12 évvel korábban már bemutatott és azóta is más társulattal folyamatosan játszott produkció felújítása. Ez egy ilyen nagymúltú intézménynél, amely egy jó műsorpolitikával kevesebb támogatással, jóformán piaci alapon tudna működni, nonszensz.
Nagyobb hangsúlyt fektetnél a magyar bemutatókra?
Természetesen. Említhetném a régi nagyokat, Várkonyi Mátyást vagy Kocsák Tibort, akinek a fiókja tele van kész, de be nem mutatott musicalekkel. Vagy ott vannak az iszonyatosan tehetséges fiatalok: Kovács Adrián, Szemenyei János, Mester Dávid, Nyitrai László. Miért van az, hogy Szemenyei ír egy musicalt a Sándor Mátyásból, aminek az ősbemutatóját Kolozsváron tartják? Vagy ott van A Pendragon-legenda (a zeneszerző Kovács Adrián – A szerk.), ami azontúl, hogy irodalmi alapanyaggal bír, valódi értéket közvetít – miért kell ezt a Kálmán Imre Teátrum zsebkendőnyi színpadán játszani, amikor nagyszínpadért kiált? Miért hagyjuk veszni és elmenni a fiatal szerzőket? Az említettek mellett ez is az oka, hogy pályázok, mert egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni, hogy hagyjuk kicsúszni a tehetségeket és az értéket a kezünk közül.
Korábban nagy hagyománya volt az irodalmi művek adaptációjának és a gyerekelőadásoknak is. Ehhez visszanyúlnál?
Természetesen! Nem véletlen, hogy a Rebecca, az Isten pénze, az Elfújta a szél vagy az Abigél akkora siker volt. Mert mind értéket közvetített. Emlékszem, mikor Kiss-B. Atilla először megnézte az előadásokat, rácsodálkozott az állótapsra és megkérdezte, hogy nálatok mindig ez van? Majd szép lassan mégis eltűntek ezek a darabok a repertoárról. Hasonló a helyzet az ifjúsági darabokkal is. Az Abigél az egyik legcsodálatosabb történet, ami valaha íródott. Annyi mindent tud adni a nézőnek a szeretetről, az összetartásról, de akár csak a tanárok fontosságáról is. Igazából nem is lenne bajom azzal, hogy ezt a darabot leveszi a színház a műsoráról, ha lenne helyette más, ha látnám azt a szándékot, hogy ezt az irányvonalat tartani tudjuk. Ott van például az Égigérő fű, ami szintén egy kész, de be nem mutatott musical csodálatos sztorival, csodálatos zenével. Szóval az új bemutatók mellett a régi nagy sikerdarabokat lehetőség szerint visszahoznám.
Sok mindenről esett szó, arról viszont még nem, hogy kikkel dolgoznál együtt?
Ügyvezető igazgatónak Aczél Andrást kértem fel, akivel nagyobb szaktudással rendelkező emberrel még nem találkoztam. A főrendező Somogyi Szilárd, a művészeti vezető Várkonyi Mátyás, a balett-tagozat vezetője pedig Ménich Gábor lenne. A zeneszerzőket már említettem, de fontos megjegyezni még Makláry László, Silló István, Kesselyák Gergely, Balassa Krisztián, Oberfrank Péter karmesterek, vagy Tihanyi Ákos, Turi Lajos Péter, Bodor Johanna koreográfusok, Szente Vajk, Szabó Máté, Székely Kriszta rendezők nevét is. És ha már nevek: nekem régi vágyam az, hogy amikor a néző belép a színházba, és megtekinti a szereposztást, akkor ne csak a színészek és az alkotók neve legyen kint, hanem nevesítve legyen a zenekar, az énekkar, a musical együttes és a balettkar is. Egész egyszerűen azért, mert ők is megérdemlik, hogy a nézők tudják, kinek köszönhetik az élményt vagy éppen, hogy kit kell szidni, ha hamisan szólt a trombita. (mosolyog)
forrás: https://deszkavizio.hu
