Éltető energiával töltődtem fel és tobzódtam a gondolatokban, miután elhagytam a Belvárosi Színház nézőterét. Úgy éreztem, hogy valakit muszáj felhívnom, hogy arról beszéljek, milyen izgalmas, mégis feszültségekkel teli érzések törtek elő belőlem, miközben néztem az Orlai Produkció által színpadra álmodott „A nulladik perc” című darabot. Én is elképzeltem, hogy milyen örömteli várakozással indulhattak neki az 1800-as évek végén született emberek a századfordulónak, hogyan adták át magukat a sok csodának, miközben nem láthatták előre a vérzivataros évtizedeket. A telefonban áradoztam arról is, hogy milyen karaktermegformálásokat láttam a színházban. Madame Pie-t Udvaros Dorottya játssza, így hát kíváncsi lettem, hogy egy ilyen tartalmas életúttal a háta mögött (és az orra előtt), hogyan tud kapcsolódni ehhez a jég hátán is megélő, nyitott és bölcs asszonyhoz. A Nemzet Színészével beszélgettem.
Eredetileg egészen máshonnan akartam indítani az interjút, de ha már úgy alakult, hogy a várandósságom miatt át kellett variálnunk a helyszínt és az időpontot, inkább rákérdezek arra, ami most leginkább motoszkál a fejemben: mégis, hogyan tudta összeegyeztetni a gyermekvállalást egy ilyen szép karrierúttal?
A terhesség egyszerű volt, mert eldöntöttem, hogy viszonylag hamar elkezdem szüneteltetni a munkát. Jónéhány pályatársam játszott még 5–6 hónapos várandósan, de én nem, és azt is elhatároztam, hogy addig szoptatok, amíg tudok, és ezt be is tartottam. Ez egyébként nagyszerű időszak volt! A munkába visszatérés viszont nem volt egyszerű. Amikor próbál, forgat az ember, akár 16 órát is távol lehet az otthonától, ennek ellenére mindent megoldottunk.
Próbákból, forgatásokból most sincs hiány! Min dolgozik éppen?
Mindjárt a nyár elején bemutattuk A nulladik perc című darabot a Belvárosi Színházban, utána tartottunk vidéki előadásokat is, és ott voltunk az Ördögkatlan Fesztiálon. Eközben volt a Majdnem valaki című lemezemből koncertturné, és van önálló estem is. Folytatódik A mi kis falunk forgatása, valamint a Valami Amerikából is készített Herendi Gábor tízrészes sorozatot.
Most is éppen egy próbáról igyekszik majd haza. Ilyenkor nehéz otthagyni a szerepet a színházban?
Ez változó. Most éppen könnyed, szeretnivaló darabokban dolgozom, itt nincs olyan, hogy az ember nagyon nehezen tudja a lelkét elszakítani a szereptől.
Legutóbb A nulladik perc című Göttinger Pál-darabban láttam, ahol Madame Pie bőrébe bújt. Könnyű volt megszeretni?
Ő egy igazán jó fej nő. Bár eléggé megcibálta az élet, és van benne némi karcosság is, mégis csupa derű és segítőkészség.
Ebben hasonlítanak?
Nehéz megmondani, hogy miben hasonlítok rá. Ha mindenáron akarok párhuzamot keresni a figura és közöttem, akkor azt mondanám, hogy mindketten azt gondoljuk, hogy ha az embert nehézség éri, akkor nem szabad megállnia és megadnia magát a sorsnak. Mindig van valami lehetőség, esély, amit meg lehet ragadni. Persze vannak szélsőséges helyzetek, de az esetek túlnyomó többségében van kiút.
Madame Pie szerint lehet és érdemes is küzdeni a nehézségek közepette, ebből a szempontból szerintem van köztünk hasonlóság.
Ez a hozzáállás segítette abban is, hogy újra megpróbálja a Színművészeti Főiskolát, miután elsőre nem vették fel? A kudarc pillanatnyi állapot?
Nyilván először sírtam, hogy nem vettek fel, utána viszont azt gondoltam, hogy nem baj, újra megpróbálom és jobb leszek. Ugyanez volt a második alkalommal is, végül harmadszorra vettek fel. Ez a hozzáállás színművészetisként is jellemző volt rám: ha valaki azt mondta, hogy amit csinálok, az nem elég jó, akkor nem azt gondoltam, hogy ők a hülyék, hanem azt, hogy akkor ezen még valószínűleg dolgozni kell.
Visszakanyarodva A nulladik percre, ön szerint miről szól a darab?
Számomra például arról, hogy ne feledkezzünk meg a korábban átélt világégésekről. Fontos lenne emlékezni a háborúkra, a sok szörnyűségre. Sajnos úgy néz ki, hogy erre egyelőre képtelen az emberiség, mert ezeket a rémes emlékeket egy idő után, amikor van egy kis nyugalom, béke, jólét, felülírja a birtoklási vágy és a hataloméhség.
És ezen a helyzeten az újmédia sem segít. Sokan durván össze tudnak veszni egymással a celebek válásán vagy egy piskótarecepten is. A művészetre tekinthetünk egyfajta hídként, amely a különböző gondolkodású embereket is összekötheti?
Színészként úgy látom, hogy a művészet fórum, ahol teljesen mindegy, hogy „milyen istenekben hiszünk”. Hiszem, hogy vannak dolgok, amikről a művészeten keresztül lehet igazán jól beszélgetni, elmélkedni, gondolkodni. Az ókori Görögországban az íróknak egy drámaversenyre három tragédiát kellett írniuk, amelyek a nézőben katarzist idéznek elő, és nem csak a természetének nagyszerű részével szembesítik. Ezt aztán kiegészítettek egy vidámabb hangvételű szatírjátékkal, amin lehetett kacagni, szórakozni. Manapság azt érzem, hogy az emberek a drámákat nem igazán igénylik, vígjátékokat szeretnének látni, mert úgy érzik, hogy az életük egyébként is nehéz.
Ilyenkor eszembe jut színházrendező édesapám csodálatos gondolata: „Én nem kikapcsolni szeretném a nézőket, hanem bekapcsolni.”
Manapság a címlapfotókon legtöbbször nem a valóság köszön vissza, ezzel szemben ön mindig nagyon önazonosnak tűnik, nem csinál fiatalító plasztikákat, és sokunk szerint ez a valódi szépség. Mennyire fontos a gyógyír felkínálása mellett az, hogy az ismert színpadi emberek ebben is példát mutassanak?
Fontosnak tartom leszögezni, hogy a színművészek nem celebek, tehát nem olyan emberek, akik 15 perc hírnévvel kerültek a figyelem fókuszába. Ők rengeteg tanulás és munka árán jutottak el oda, hogy kvázi közszereplők lettek, felismerik őket az utcán. Egy ilyen embernek nagyon nagy felelőssége van! A hozzám hasonlóan gondolkodó művészekkel együtt mi abban hiszünk, hogy nincs szükségünk hazugságokra. Elboldogulni, megtalálni a társadalomban a helyünket nem egyszerű dolog, éppen ezért a hamis illúziók helyett az embereknek igaz példaképekre lenne szükségük.
forrás: https://kepmas.hu
