Határátlépések Göttinger Pállal és Légrádi Gergellyel
2023. október 12.
-Nem számítottam rá, hogy ilyen erős lesz a hatás – ennyire korán. Nagy a készültség.
Göttinger Pál: - Minden rendezőnek más a munkamódszere. Biztos van, aki akár kárhoztatna is azért, hogy arra törekszem: a főpróbahét előadásszerű legyen. Igen, mindig így csinálom, mindenhol, mert egy, a lélektani realizmus módszerével készülő előadásba (mint amilyen ez is lesz, és amin a színházcsinálást az iskolában eleve tanultuk annak idején) a kilométer is kell, nem csak az invenció. Hogy a tennivaló egy idő után már ne okozzon fejtörést senkinek, hanem a fix teendők mentén szabadidőnek élje meg a próbát, ahol még hagyhatja, hogy vele magával történjenek dolgok. Az utolsó hét erre kell. Ha te most hatás alatt voltál valamennyire, akkor azt még bele kell áraznod, hogy hátra van egy egész hét, tíz főpróba, amikor a színészek is különböző hatásoknak és azok ellenkezőjének is ki lesznek szolgáltatva. Én azt a sok zsákutcát, amibe még bele fogunk szaladni a következő napokban, hasznosnak találom. Őket pedig fölbátorítja, hogy még tévedhetnek is. Szóval érdemi felfedezések tudnak még történni, noha a teendőrész már nem kérdéses. Partnerek voltak ebben a szombathelyi színészek, és most úgy állunk, ahogy reméltem – hogy az utolsó hét simán élvezetes legyen.
-Miközben kortársainkat – a táncosnőt, a koreográfust, az újságírót, a gyakornokot, az ügyvédet, a férjeket, a feleségeket - látjuk a kapcsolataikban, döntéshelyzeteikben, tépelődéseikben – a zene egészen más szférába, más fénytörésbe helyezi az előadást.
GP: - Azt hiszem, mindannyiunk közös tanácstalansága szólal meg ebben a színdarabban – ezekre a helyzetekre, amelyek itt előállnak, nem tudjuk a megoldást. Az Énis, teis számomra elsősorban házassági dráma, aminek a hatalom, az erőszak, a színházi metoo csak kellékei. De az állítmányunk házassági dráma: annak a kilátástalanságnak, amiben a szereplők vannak, nincsen megoldása. Ők sem fogják megoldani, mi sem tudnánk. Hogy ennek ellenére még életben vagyunk – az az én megélésem szerint kegyelem. Csak irgalmazni tudunk egymásnak. A pokol és a megváltás is a másik ember. Ezért választottam ezt a liturgikus – liturgikusnak ható – zenét: “miserere mei”. Ezt a tehetetlenségfajtát – hogy minden eszközünk elfogyott most már, csak az irgalomra számíthatunk – próbáltam valahogy belefogalmazni a szereplőkbe, mert én ezeket a helyzeteket ésszel, aggyal, de még szívvel is kilátástalannak találom. Ez egy fegyverletételről szóló darab számomra.
Légrádi Gergely: - Két dolgot tennék hozzá ahhoz, amit Pali elmondott – azon túl, hogy tényleg igen nehéz megtalálni a kiutat, a megoldást. Ami roppantmód foglalkoztatott a drámaírás során, az mindannyiunk felelőssége, ami ebből, a helyzet rendkívüli összetettségéből következik – és éppen ezért következik. Ehhez még valami kapcsolódik szervesen: a valóságérzékelésünk relativitása, ami egyazon személyben, hát még kettőben vagy háromban; hát még tizenöt év távlatából mennyi kérdést vet föl. Amikor elolvasunk egy cikket, esetleg hallunk valakiről valamit, hajlamosak vagyunk azonnal határozott véleményt formálni. Miközben rá kell jönnünk, hogy több olvasat, több nézőpont létezik, mint elsőre gondolnánk – sokkal árnyaltabb határátlépésekről van szó, hovatovább az abúzusnak nem is egy fajtája jelenik meg ebben a történetben. Adott esetben még az is kérdés, hogy melyik a súlyosabb – vagy kinek melyik a súlyosabb – erőszaktétel. És jön egy harmadik dolog, ami a felelősség és a valóságérzékelés relativitása mellett foglalkoztatott – itt szavamat szegem, mert kettőt akartam mondani –, ez pedig a szeretetéhség, ami, ahogy a mindennapjainkban, ebben a darabban pont rossz irányban türemkedik ki, rossz irányban sül el. Mindenki borzasztóan szeretné, hogyha szeretnék – és szeretne szeretni, csak nem tudja, hogyan csinálja. Van, aki underdogként viselkedik; van, aki leuralja a helyzetet, és van, aki félti, majd elviszi a családját. Van, aki csak hátrébb áll.
-A metoo-téma „kellék” – és mintha ugródeszka volna, “metaforává” válna, amellyel modellezhető a világ.
GP: - Remélem, a nézőkben is ez lesz. Amikor a színházi nyílt napon megtartottuk a beavatószínházi foglalkozást, ott is az volt a kulcskérdés, hogy mi a következő lépés, ha a fejünkre omlik az életünk. Ha megkapom azt a hírt, hogy egy általam szeretett kolléga ostrom alatt áll – most, amikor itt ülünk. Elmondta nekem a telefonba, mert nem volt kinek elmondania. Mit csináljak? Mondjak neki jó tanácsokat? Keressem meg az illetőt, aki ostromol?
-… és mit…?
GP: - Hát ugye - mit. Ez a vaskos tehetetlenség ránk omlik. A párkapcsolatainkban is, a szüleinkkel való kapcsolatainkban is, a gyerekeinkkel való kapcsolatainkban is. A metoo csak bejárat ebbe a jelenségbe. Hogy tudjunk róla gondolkodni. Ha rájössz, hogy a 16 éves gyereked hazudik, vagy eltelik néhány év az életedből úgy, hogy nem szól hozzád – akkor ugyanazon a tehetetlenségen kapod magad. És ugyanaz a kérdés: mi legyen a következő lépés. Ezt tárgyalja ez a darab is számomra.
LG: - Egyetértek, a metoo egy szikra, ami nélkül nincs dráma, de utána már az emberi kapcsolatokat és a lét alapvető kérdéseit kezdi el vizsgálni ez a darab. Ezek pedig olyan kérdések, amelyek újra meg újra felvetődnek – és mi nem tehetünk mást, mint hogy keressük rájuk a választ.
-Dolgoztatok már együtt színházban, a Stefan Zweig Sakknovellájából készült előadásban, más szereposztásban.
LG: - A Fekete-fehér produkcióban - aminek Pali a főszereplője még mindig – megtapasztaltam azt, hogy Ujj Mészáros Károly rendező keze alatt bizonyos mennyiségű és szempontú dramaturgi munkát kellett elvégeznem, amit közepesen élveztem. Nem azért, mert a rendező rosszul bánt volna velem, hanem azért, mert nagyon nehéz alanyi szerzőként dramaturgi hozzállással – miközben én nem vagyok dramaturg – rendezői színházban dolgozni. A szombathelyi együttműködés azonban egészen más volt. Örültem is annak, hogy létrejött egy olyan – mondjuk azt, hogy – dualitás köztünk, ami végül egy új szövegváltozat megszületéséhez vezetett. Pali elég sokat dolgozott a darabbal a próbafolyamat megkezdése előtt, aztán azt visszamutatta nekem. Így aztán volt köztünk egy érdemi beszélgetés, segítettük egymást, így alakult, módosult – alkalomadtán visszamódosult – a szöveg. Palinak mondtam – vagy ha nem mondtam, hát sejtette –, hogy kifejezetten örültem annak, hogy amikor már dolgoztak az anyaggal, nem kerestek meg a módosításokkal. Bíztam Paliban annyira, hogy tudtam: ha fontos, a szerzői integritást érintő módosításokról lett volna szó, akkor szólt volna. Ezt én így tartom jónak: a színdarab alapanyag, amiből a rendező és a színészek csináljanak azt, amit “csinálni köll”.
-Nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy Légrádi Gergelyt ma sikeres, egyéni hangú prózaíróként – novelláskötetek, regények szerzőjeként - tarthatjuk számon. Drámaíróként itt a Weöres Sándor Színházban debütálsz. Mesteredként – a próza- és drámaíróként is ismert - Háy Jánost és a legendás dramaturgot, Radnóti Zsuzsát szoktad megnevezni.
LG: - Háy Jánossal a 2010-es évek közepén volt elevenebb munkakapcsolatom, macsétával tudott rajtam jókat vágni, ami nagyon hasznos volt. Zsuzsával való együttdolgozásom igazán sokat jelent nekem – hogy ez egyáltalán lehetséges. Elképzelhetetlenül nagy ajándék, hogy egy ennyire figyelmes, mégis kesztyűtlen kézzel dolgozó remek embertől és színházi alkotótól tanulhatok, és néha van lehetőségem úgy ülni mellette, hogy az ő szemüveglencséjén keresztül is látok szövegeket. Egyébként ő is jön a bemutatóra – izgalommal várom a véleményét.
-Tényleg: miért pont most, miért pont Szombathelyen lesz az ősbemutató?
GP: - Két évvel ezelőtt átment a kezemen az Énis, teis – Gergővel az a Fekete-fehér időszaka volt -, akkor már beszéltünk róla, hogy jó volna kezdeni vele valamit. Aztán engem a Weöres Sándor Színház keresett meg, hogy kinézték ezt a darabot és hogy rám gondoltak rendezőként. Derültem, hogy aránylag felkészültnek számítok annak ellenére, hogy ez új írás… mondjuk eredetileg játszani szerettem volna persze.
LG : - Emlékszel, mi volt a reakciód, amikor megmutattam a szöveget neked - mint rendezőnek?
GP: - Nagyon szerettem volna eljátszani vagy a férjet, vagy a koreográfust – mindkettő nagyon jó szerep szerintem.
LG: - Megerősítem, ezt mondtad.
GP: - Színészként felpiszkált mindkettő: a koszos lelkiismeretű szerepeket nagyon jó játszani. Moldovától van az a mondás, valamelyik riportkönyvéből való, hogy kit érdekel az olyan ember, akinek úgy tiszta a lelkiismerete, hogy nem tette próbára. Itt meg minden mocskos, és ők megpróbálnak kivergődni. És ezt én inspirálónak találtam nagyon – aztán a bennem lévő rendezőt is végül ez szólította meg: hogy ezt a darabot nagyon jó lesz játszani. Hogy élvezetes lesz végigmenni a színészekkel azon az úton, ami úgy kezdődik, hogy az első olvasásnál rögtön kialakul egy véleményük – és aztán két próbával később rájönnek, hogy a fordítottját is el lehet játszani. Akkor következik pár hét, amikor keresgélés van, és aztán lassan rábukkan az ember egy olyan tanácstalanságra, ami a szereplő sajátja, miszerint nem tudja pontosan, hogyan kéne elhárítania azt a katasztrófát, ami felé az élete éppen tart. Ugyanakkor jeleztem Gergőnek már először is – és most is, hogy az én történetem hangsúlyai picit másutt vannak. Örülök, hogy sikerült úgy “megszintetizálni” a szöveget, hogy el tudjam mesélni azt a történetet, ami a fejemben megszületett – anélkül, hogy az ő írásában kárt tennénk. Azt hiszem, hogy eddig nem tévedtünk nagyot.
-Azokon a nagy vitákon már talán túljutottunk, hogy mit “szabad” tenni egy – akár kortárs, akár klasszikus – szerző színpadra szánt szövegével: sarkosan fogalmazva nagyjából bármit, csak az előadás jótálljon magáért. De egy élő szerző mégis más. Kettőtöket hallgatva ez itt egy ritka harmonikus munkafolyamat.
GP: – Ezen a meccsen, én is úgy érzem, már túl vagyunk. Tudom is képviselni keményen a szerzőkkel szemben azt az álláspontot – és ha kell, szerzőként is figyelembe venni –, hogy rendezőként héttől tízig számolok el mindenkinek az idejével. Ami ott és aznap történik, az a színházban a lehető legjobb dolog, de abba az is beletartozik, hogy nem érinti nemhogy az én rendezői ambícióimat érdemben, de az író ambícióit sem. Ami a színészek és a közönség között lezajlik abban a két és fél órában, azzal kell elszámolnunk egymásnak. Én azon a két és fél órán dolgozom - aminek a világítás, meg a díszlet meg a szöveg is csak komponensei. Ezt nem minden szerző veszi jól, ugyanakkor az a hosszú távú tapasztalatom, hogy ha ebben megértjük egymást, abból jönnek ki a legjobb dolgok. Vannak nagyon jó tapasztalataim korábbról, mondjuk Esterházy Péterrel, aki nagyon nagyvonalúan engedett mindenféle műtétet a szövegein – az eredetileg 103 oldalas színdarabját 54 oldalas példánnyal mutattuk végül be. Igen, ez volt a Harmichárom változat Haydn-koponyára - vérfürdő irodalmi szempontból, de a szerző azt mondta: nem baj, majd megjelenik nyomtatásban. De dolgoztam Háy Jánossal is többször: nála pedig kötőszóról kötőszóra mindennek úgy kellett lenni, ahogyan leírta. Vagy mondjuk Hamvai Kornélnál. És tulajdonképpen abban is élvezetemet leltem. Mert közben meg szeretem megadni magam bizonyos szempontból olyan mondatoknak, amelyek papír vagy íróasztal fölött nekem ellenségesnek tűnnek – vagy olyannak, amik ellenem fordulnak és az elképzelt előadásomban akadályoznak. Az engem nem frusztrál, ha rájövök, hogy nem nekem volt igazam. Itt most érdekes volt végignézni, ahogy a szereplők – akiknek sajátos, más-más nyelvi arzenáljuk van – ráéreztek az Énis, teis nyelvezetére. Nagyon alázatosan csinálták, és élvezetes volt látni, ahogy a Légrádi-nyelv életre kel. Úgyhogy nekem ebben a teoretikus értelemben is jó kirándulás ez, izgalmas kaland.
-Ha Göttinger Pál sokfunkciós színházi, színpadi ember – egyrészt Székely Gábor-osztályban végzett rendező, plusz színész, zenész, sőt szerző, ha úgy adódik -, akkor az író Légrádi Gergelynek jogászvégzettsége van, ügyvédként dolgozik. Hogyan hat egymásra a kétféle munka? Sokszor azt képzelem, hogy ahol a jog véget ér – mert nem tud mit tenni -, ott kezdődik a művészet.
LG: - Hogy írok, színházba járok, olvasok , annak vajmi kevés köze van ahhoz a létszakaszhoz, amikor éppen jogi munkát végzek. Egyébként azt figyeltem meg, hogy sokkal jobban hatott és hat vissza az írói gondolkodásom, fogalmazásom és világlátásom a jogi munkámra, mint vice versa. Ugyanis az, hogy az ember szikáran, figyelmesen és önmagának mindig kérdéseket feltéve dolgozzon és fogalmazzon, nem árt, ha a jogi munkájának is a sajátja. Az elmúlt két évtizedben tulajdonképpen egyszerűsödött és érzékenyebbé – és ilyen szempontból felépítettebbé - vált az a nyelv, amit a jogi munkám során használok. Az már más kérdés, hogy szeretem és használom az analitikát és logikát: mindez jól jön, akár irodalmi szövegen, akár jogi szövegen dolgozom. Amikor az ember regény- vagy színdarabstruktúrát épít, elengedhetetlen. A kétféle létmód – írás- és gondolkodásmód – ezer szálon függ össze, mégis egészen tisztán szétszálazható. Például nem írok olyasmiről, ami az ügyvédi munkám során ér mint benyomás, tapasztalat, elsősorban azért, mert abban sokszor kevés van az emberi viszonyokból, kevés van a lét alapvető kérdéseiből. Hogy ebben a darabban megjelenik egy ügyvéd, az a helyzet sajátja; nem azért került bele, hogy csillogtassam, meg tudok szólalni értelmes jogi nyelven, és nem kell megmutatnom egy jogásznak, nettó hülyeséget mond-e a szereplő vagy ez így jó. Ha belegondolok, nem is nagyon szerepelnek a szövegeimben a jogi szakma különböző képviselői.
-Amikor írsz, “hús-vér valójukban” megjelennek előtted a szereplőid?
LG: - Nem így fogalmaznék, ebben az inerciarendszerben nem tudom megválaszolni a kérdést. De abban igen, hogy benne vagyok a helyzetben. Én vagyok az a szereplő, aki beszél. Pontosabban az összes szereplő. Elsősorban érzelmileg vagyok benne, erre pedig azért van szükség, mert pontosan kell éreznem azt, hitelesen, hogy a szereplő mikor, mire, miért és mit reagál. Ebben, ha a magyar drámairodalmat nézem, akkor Spiró György a tanítómesterem, úgy értem, a drámái által, amelyekben igenis mindenkinek megvan a maga motivációja és igazsága – és ezt a legnagyobb gazembernél is kell tudni képviselni, mert így lesz hiteles, így lehet utazni vele. És így lesz játszható, valószínűleg így fogja élvezni a színész is. Bár ez utóbbi írás közben nem motivál, ahogyan az sem motivál, hogy az olvasó mit szól hozzá. Az Énis, teis egyébként nem a WSSZ számára íródott, egyszerűen izgatott ez a téma, nem hagyott békén. Ez a szöveg született belőle, és egyszer csak telefonált Szabó Tibor, hogy színre vinnék, mit szólok hozzá. Hát elmondhatatlanul örültem.
-Összpróba után vagyunk. Szerzőként milyen élmény volt? Mi az első benyomás?
LG: - Hogy működik. Hogy egy-egy jelenetnél libabőrös lettem. Hogy izgalmas a térhasználat, már-már dramaturgiai jelentősége van. Nagyon elgondolkodtató Palinak a megértését, olvasatát hallani – és látni; én is ma láttam először egyben, sőt: darabjaiban sem találkoztam a készülő előadással. Talán most még több izgalom van bennem, mint eddig volt, mert úgy érzem, hogy van tétje – tétje van ennek a drámaszövegnek a színpadon.
Légrádi Gergely: Énis, teis
-színmű-
Egy negyvenes házaspár párterápiára jár, szeretnék megmenteni kihűlt, örömtelen és gyermektelen házasságukat. Az egyik alkalmon felszínre kerül egy titok: a nőnél, aki régebben hivatásos táncos volt egy együttesnél, nagy tekintélyű mestere durván átlépett egy határt a próbateremben, 13 évvel ezelőtt. Kettesben, éjszaka, tanúk nélkül. A férj, feldühödvén azon, hogy egy olyan korai trauma mérgezi meg a házasságát, aminél ő maga a közelben sem volt (hiszen nem is ismerték még egymást), elhatározza: ha már akkor nem tudta megvédeni a nőt, akit szeret, majd most kezébe veszi a dolgokat, és bosszút áll a számára ismeretlen férfin.
Az ügy nyilvánosságot kap, a sztorira rávetődő médiamunkások által felkorbácsolt hullámok pedig elsodornak mindent, ami az útjukba kerül...
Hogyan fonódik össze hatalom és intimitás? Hogyan lehet tovább élni az abúzus traumájával? Létezhet-e hierarchia nélküli emberi kapcsolat? Ha a közvetlen környezetünkben testi-lelki erőszakot látunk (vagy fordítva: ha egy zaklató környezetéhez tartozunk, és ő ott él velünk-mellettünk évtizedekig) - mit tehetünk?
Légrádi Gergely új darabját, mely az emberi és családi kapcsolatoknak ezt a sok szégyen és elhallgatás miatt szinte teljesen feltérképezetlen tartományát vizsgálja, Göttinger Pál állította színpadra.
Az előadás 16 éven felülieknek ajánlott!
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Horváth Ákos Bálint Éva Csonka Szilvia Némedi Árpád Kelemen Zoltán Nagy-Bakonyi Boglárka Szabó Tibor Szabó Róbert Endre
Bemutató: 2023. október 13., péntek, Márkus Emília terem
forrás: https://www.wssz.hu
